Az őszi erdő bús némaságba burkolózva pihen meg egy hosszú nyár után. A fák kopaszon, meztelenül állnak, mintha többé fel sem akarnának éledni, a végső halálra készülnének. Mintha többé nem lenne miért a világon maradni.

Pedig nekik van. A vén fák átalusszák a telet, s tavasszal újult erővel borítják árnyékba az erdőt. Állnak mozdulatlan, néha suttognak valamit egymásnak. Sok mindent láttak már, sok mindent tapasztaltak. Törzsük mellett túrt már a magányos vén kan, gallyazott már rajtuk fácán, árnyékukban váltottak szerelmes csókokat az azóta már külön utakon járó szerelmesek.

Néha a fiú még elmegy arra a helyre. Mintha azt várná, hogy megismétlődik az a pillanat. Mikor először átkarolta, először megcsókolta a lányt. Csak áll, és néz. Mintha azt várná, hogy az erdőben elvesző kis ösvényen egyszerre megpillantja Őt, amint mosolyogva közeledik, majd fülébe súgja; „hiányoztál”.

De semmi sem mozdul. Ami volt az volt. A múltat visszahozni nem lehet, bárhogy is szeretné.

Hirtelen felkapja a fejét.

Sárgarigó! De nem… Az lehetetlen… Most ősz van. Mikor együtt hallgatták, még nyár volt. Csak beképzelte.

Egy finom fuvallat szalad át az ágak között, s összekoppintja a csupasz gallyakat, miközben a fiú szemében valami megcsillan. Egy könnycsepp. Nem törli le, nem szégyelli, csak áll, és tűri, hogy a könny végigszántja fiatal arcát. Mikor elindult, még meleg volt, de ahogy lejjebb ért, egyre hűvösebb lett. Ezt érezte a lelkében is. Ezt érzi mindenütt.

Akkor még az a szellő, ami most jár az erdőben, sejtelmes suttogásra csábította az erdőt, melynek bűvöletében jó volt egymás mellett, szoros közelségben feküdni. Most pedig koppannak az ágak. Hidegen, fájón, az elmúlást idézve. Most egyedül van…

Aztán egyszerre valami furcsa didergés fut át az erdőn, megrezzen a fiú arca is, s egy hópehely ér földet lassan, tétován. Aztán még egy. A szürke, komor felhők nem bírták a terhet, s szélnek eresztették az apró pihéket. Ők megtehetik. A fiú irigykedve néz fel az égre, hisz ott már valami könnyebb.

A hópelyhek halk zizegésére még egy könnycsepp jelenik meg a fiú arcán. Kezét felemeli, hogy letörölje, de az utolsó pillanatban megmerevedik. Úgy marad, mintha a téli fagy megparancsolta volna neki, hogy többé nem mozdulhat. Úgy, ahogy a fűszálaknak, vagy épp az egyik rózsabokron maradt árva kis levélnek, mely fél elengedni a csupaszodó ágat, s fél társaival a földre hullani.

A fiú percekig nem mozdul. Csak az utat figyeli. Nézi mereven, s közben mindenről elfeledkezik, semmit nem érez, kiürült. Mintha megtébolyult volna, úgy mered a fák között mélyre vezető ösvényre. Nézik a fák is, de nem látnak semmit arra. Semmi más nincs az úton, csak egy barna, hosszúfarkú fácántyúk…