MátyásAz alábbi mesét egy pályázatra írtam, melynek eredményéről november elején már tudnom kellett volna, de semmi hír nincs róla. Azt viszont nem szeretném, hogy "kárba vesszen" az írás, így ide, a köznaplómba rakom ki. Remélem, tetszést vált ki.

------

A mátyás

Este van. Az erdőben megszokott sötétséget a Hold és a hó együttes erővel űzi el, helyet adva a kicsit gyenge, beteges világosságnak. Az hálából még árnyékot is készít, s lerajzolja a fehér takaróra a fák törzsét. Nagy művész a világosság, szinte bármit megrajzol egy pillanat alatt. Persze most este van, s kissé álmos szemmel keverte össze a fekete és a valamivel világosabb színeit, így az árnyék csak nagyon haloványra sikerült. De a Hold mosolyog, örül az ajándéknak. Ismeri már a világosságot. Leggyakrabban csak ilyen álmosan látja, kissé fáradtan, de olykor előfordul, hogy találkozik a Nappal, s olyankor a világosság is élénkebb, fürgébb, és festőművészete is sokkal jobban érvényesül. Olyankor nem csak mosolyog, de kacag is az árnyékok sokféleségében, összevisszaságában.

Most azonban még messze van a Nap ébredése, s az erdő némaságát mindössze egy-egy bagoly, és néhány szöszmötölő egér zavarja meg. A többi állat elbújt, alszik. Valaki egy-egy odúban keresett magának alvóhelyet, valaki egy bokor ágai között pihen éberen, mélyen bent a bozót sűrűjében. Ha valamelyik kismadárnak csak a szélen jutott hely, az rettegésben tölti az éjszakát, hisz a bagoly néma suhanással bármikor felkaphatja őt, s többé nem láthatja a tavaszt, ami után annyira vágyott.

A bokor alatt, nyúl rejtőzik dideregve. Minden rezdülésre élesíti fülét, figyelve, vajon mi zavarta meg a csendet. „Csak róka ne jöjjön!” – gondolja, s miután meggyőződött arról, hogy csak egy aszott levél esett le a cserfáról, újra éber álomba szenderül.

Lassan, nagyon lassan elmúlik az éjszaka, s a felhőtlen hajnal komoly próba elé állítja az estét túlélő állatokat. A hideg szinte a csontokig hatol, s többen nem bírják a megpróbáltatásokat.

-

Mire a róka visszatért a faluba tett kirándulásából, az egyik galagonyabokor alatt halott rigó testére lelt. Mivel a tyúkok közül nem tudott egyet sem elragadni Maris néni nagy örömére, hát, megnyalta a szája szélét, s lassan, óvatos léptekkel az élettelen, dermedt test felé vette útját. Óvatosan szimatolt a levegőbe, nehogy valami veszély lessen rá. Egyre közelebb ért a finom falathoz, s éhsége egyre gyorsabb cselekvésre ösztönözte. Már épp orrával megérintette volna a hóban fekvő rigót, mikor hangos, éktelen rikácsolás dermesztette meg benne a vért. A mátyás kiáltott figyelmeztetve. A róka hirtelen felkapta fejét, ijedtében mozdulatlanná dermedt, s csak figyelt. Szimatolt, fülelt, de semmi. „Ez az átkozott mátyás még enni sem hagyja az embert! Kerüljön csak egyszer a kezem közé!” – morgott magában a vörösbundás, s szájába kapta a rigótetemet.
- Durr! – egy hangos és mindent csendre intő éktelen zaj hallatszott, s a róka szájából kiesett a zsákmány. Lehajtotta fejét a hóra, s örökre elszenderült.
- No, te sem ritkítod már a fácánokat meg a nyulakat – mondta megelégedve a vadász, majd megfogta a rókát, és hazafelé indult. Gumicsizmája alatt recsegve, nyögve tömörödött össze a hó.

-

Mindezt látta ám a mátyás, ki figyelmeztette a rókát a veszélyre. „Úgy kell neki, ha nem hallgat rám!” – zsörtölődött, majd leszállt a bokor alatt fekvő megfagyott rigóhoz, s szemügyre vette. Nem volt már éhes, hisz hajnalban meglátogatta egyik rejtekhelyét, hova még ősszel dugott makkot, mogyorót, diót. Körbeugrálta a bokrot, majd felszállt egy tölgy vastag ágára.

Vidám madár a mátyás. Egyfelől az erdő egyik mókamestere. De szorgalmas is, éber is. Ha veszélyt észlel, azon nyomban hangos kiáltással adja tudtára az erdő népének; valami nincs rendben. Az erdő népe azonban nem mindig hallgat rá. Ilyenkor megesik, hogy a mókus a héja karmai között, a fácán a róka szájában, a róka pedig a vadász puskájának szálkeresztjében találja magát.

A mátyás az eset után - mivel kíváncsi volt - elrepült a vadászházhoz. A kis épület magányosan húzódott meg a matuzsálem tölgyfák árnyékában, előtte kis tisztás terült el. A tisztáson tavasszal gyermekláncfű sárgállott, most azonban hó fedte az egészet. Csak néhány lábnyom bontotta meg az egysíkú, tündöklő fehérséget. A ház oldalában a vadász éppen az imént terítékre került rókával foglalatoskodott. A szajkó néhány szárnycsapással a ház tetején termett, s onnan nézett le az emberre. Fejét kissé oldalra döntötte, feszült figyelemmel szemlélte, a vadász tevékenységét.

- Vau, vau! Hord el magad! Grrrr! – kiáltott rá lentről a puskás vizslája, mikor meglátta őt.
A szajkó néhány ugrással odébb ment, majd egy-két szárnycsapással az ereszre szállt, hogy még inkább incselkedjen a kutyával. Az persze ettől csak jobban megmérgesedett, de nem tudott mi egyebet tenni, mint veszekedni a madárral. A vadász felnézett, majd így szólt.
- No, Zsiga, nem hagy téged az a szemtelen madár? – kérdezte nevetve.
Azzal lendített egyet kezével a mátyás felé. A szajkó ettől ijedtem rebbent fel a jégcsapok súlya alatt nyikorgó ereszről, s hangos rikácsolással odébbállt.

-

A nap hátralevő részében bejárta az erdőt. Belesett az odúkba, körülnézett a tavasszal készített, később elhagyott, de még épen álló fészkekbe, néha méltatlankodva, kiabálva repült fel egy-egy helyről. Ha megéhezett, felkereste azokat a helyeket, ahova még ősszel rejtette el összegyűjtött élelmét. Éppen egy ilyen területre igyekezett, mikor egy baglyot pillantott meg az erdőben magányosan zöldellő fenyő ágai között. A barnás, zsemleszínű madár a tűlevelű fa törzséhez húzódva pihent, álmában talán épp egy kövér pockot ragadott meg.

Ennyi sem kellett a mátyásnak, gyors irányváltással a szomszédos tölgy egyik ágának szélén termett, s éktelen rikácsolással kezdte korholni az éjszaka urát. Az kinyitotta szemét, testét nem mozdítva fejével a kiabáló felé fordult. Kissé felborzolta tollait, s megpróbált nem figyelni a szajkóra.

- Te semmirekellő! Te! Az erdő népe egész nap dolgozik, egész nap élelmet keres, te pedig itt alszol! Hát, nem szégyelled magad? – rikácsolta.

A bagoly néhányszor fenyegetően összekoccantotta csőrét, de nem válaszolt. Az egyoldalú veszekedésnek azonban hamar híre ment az erdőn, és sorra érkeztek a különféle madarak, hogy ők is elmondhassák véleményüket a szerintük lusta, semmirekellő fülesről. Először egy feketerigó érkezett a fenyőhöz, s a mátyás mellett ő is elkezdte mondani, mi is nyomja a lelkét. Rákiabálta minden gondját és búját a bagolyra, kezdve ott, hogy alig van élelem, befejezve azzal, hogy párja az éjszaka megfagyott. Mindezt cserregve, kiabálva borította rá a valójában ártatlan bagolyra. Hiszen ő sem volt rest, csak éppen éjszaka vadászott, mikor senki nem látta. Mindössze egy a sötétben suhanó, veszélyes árnyról beszéltek az erdőlakók, mely felemeli az alvó madarat, elragadja az élelem után kutató pockot. Néha még olyan is felborzolta az erdő állatainak kedélyeit, hogy egy-egy kisebb őz, vagy nyúl tűnt el, mikor a Hold sem vigyázta az álmokat.

Persze az nem a fülesbagoly volt, hanem jóval nagyobb rokona, az uhu. De ezt az erdőlakók nem tudták. Sőt, azt sem tudták, hogy az a sötétben gyilkoló nem más, mint az, akit éppen korholnak. Nem lusta volt a bagoly, nem csak átaludta az életét. Nem. A bagoly éppen olyan szorgalmas volt, mint az összes többi állat az erdőn, legyen az kis madár, vagy agancsos gímbika. Csak éppen senki nem látta, hogy ő vadászik, élelmet keres, sőt, egyáltalán találkozni is ritkán találkoztak vele. Persze, ha tudták volna az erdő lakói, hogy igazából a bagoly az a sötét árny, kitől éjjelente rettegni kell, talán még nagyobb gyűlölet ébredt volna bennük, de nagy tanulság, hogy ameddig nem ismerünk elég jól valamit, vagy valakit, addig ne ítélkezzünk felette, ne mondjunk véleményt róla.

A rigó után aztán sorban érkezett az erdő többi mérges madara. Néhány fekete-fehér, zöldesen csillogó szarka, pár dolmányos varjú, és még egy-két rigó-rokon sietett a helyszínre. Olyan zajt csaptak, hogy a bagolynak már a feje is belefájdult a lármába. Már rég nem értette, mit kiabálnak neki, de nem is érdekelte. Csak pihenni szeretett volna, de nem hagyták. Végül széttárta gyönyörű, termetes szárnyait, s puha karcsapásokkal a levegőben termett. A mozdulatra először rémült csend futott át az elégedetlenkedőkön, majd feleszmélve a menekülő után repültek. A bátrabbak, mint a szarkák, a varjak még néha rá is koppintottak a szálló bagoly fejére. A hajsza aztán egyre enyhébb lett, az üldözők lassan megunták a fogócskát, s hagyták a menekülő baglyot, ki hamar egy újabb alkalmas búvóhelyet keresett, s mintha mi sem történt volna, nyugodtan folytatta az alvást.

-

A mátyás is kergette egy ideig szerencsétlent, aztán eszébe jutott, hova is indult a veszekedés előtt. Élelemért. Így hát a baglyot otthagyva újra a rejtekhely felé vette az irányt.

Odaérve egy különös szerzetet figyelt meg az ágak között. Egy kis madár volt, fekete sapkában, pirosas, rózsaszínes sállal és mellénnyel. Szürke háta és fekete szárny, farktollai igen meglepték a szajkót.
- Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte félvállról, kíváncsiságát leplezni szándékozva.
- Én? – kérdezett vissza illetlenül a kis furcsa madár.
- Látsz itt mást is rajtunk kívül? – bosszankodott a mátyás, hiszen már alig bírt mit kezdeni egyre növekvő kíváncsiságával.
- Az előbb volt itt egy ember. Szénát rakott az etetőbe. Gondoltam, hátha ő érdekel – felelte őszintén a naiv madár.
- Az a vadász volt, és gyakran jár erre, hogy etesse a szarvasokat, őzeket. De téged még soha nem láttalak itt – ugrott közelebb a mátyás a kis piroshasúhoz, s kérdően nézett rá.
- Süvöltő vagyok – válaszolta kedves, és érdekes hangján.
- Hmm – gondolkodott el ezen a szajkó – Még soha nem hallottam rólad. Honnan jöttél?
- Fentről, ahol végeláthatatlan fenyőerdő borítja a hegyeket, s csak néhány másféle fa szakítja meg az egyhangúságot. A legszebb hely a világon.
- A legszebb? Akkor meg minek jöttél? – értetlenkedett a mátyás.
- Mert már nincs élelem odafent. Mindent ellepett a hó, a fagy – válaszolta őszintén a süvöltő.
- Akkor végképp nem értem, hogy mi olyan szép azon a helyen. Sőt, megértem, hogy szép, de mit érek vele, ha közben éhen veszek? – okoskodott a szajkó.
A kis süvöltő összezavarodott ettől, nem tudta mit mondjon. A mátyás azonban nem is várt választ, megelégedve, hogy ő az okosabb, értelmesebb, arrébb ment néhány méterrel, s elkezdett lakmározni az elrejtett eleségből, otthagyva gondolataival a kis madarat.

-

Teltek, múltak a napok. Hideg estére fagyos hajnalok, fagyos hajnalokra hűvös nappalok, hűvös nappalokra újra csak hideg esték jöttek. Néha esett a hó, néha fújt a szél, legtöbbször felhős volt az ég, de akadt olyan, mikor a nap kacagva elűzte az őt takaró, lustán nyújtózkodó szürke felhőket. Ilyenkor az erdő állatai jólesően fürödtek a langyos napsugarakban, s szívükben még erősebben támadt fel a tavasz utáni vágyakozás.

A mátyást nem érdekelte különösebben, tél van-e, vagy nyár. Persze ő sem szerette, hogy minden este dideregnie kellett, de élelme volt még elég, s ha éppen nem találta a rejtekhelyet, amit keresett, elment a vadász által létesített szóróhoz, s onnan lakmározott a vaddisznóknak kiszórt eleségből. Egy ilyen alkalommal hatalmas remete kan lépett ki a bozótosból, körbe nézett, majd elkezdte ropogtatni a földre hányt kukoricát. A szajkó felemelte fejét, és figyelte a hatalmas, szikla nagyságú állatot. Az nem vette észre, hogy rajta kívül más is van a környéken, csak mikor a szajkó néhány ugrással arrébb ment. Akkor nagyot horkantott, s tett néhány gyors lépést a madár felé. A mátyás azon nyomban elrugaszkodott a földtől, s egy közeli cserfa görcsös ágán landolt. Onnan kiabált le a goromba vaddisznóra.
- Megállj csak! Megjárod ezt még! Majd csak puska elé kerülsz!
- Én ugyan nem! – válaszolta vissza félvállról a remete.
- Oh, dehogynem. Meglásd, eljön még az az idő – válaszolta gúnyosan a szajkó.
- Én attól nem félek. Eddig sem sikerült, ezután sem fog. Az ember okos, ravasz, ezt nem vitatom. De eddig mindig túl jártam az eszén. Ezután sem lesz másképp. Évek óta rám fáj a foga, folyamatosan lesi a völgyet, hátha megtalál. De eddig akárhányszor próbálkozott, mindig hoppon maradt. Siratta már a kutyáját is énmiattam – válaszolta büszkén a vaddisznó – De mit is társalgok én veled! Hiszen van jobb dolgom, mint egy ilyen buta madárnak magyarázni, hogy a völgyben én vagyok az úr, s ebbe még a vadász sem szólhat bele.
Azzal hátat fordított a szajkónak, ki ezen a beszéden nagyon felmérgesedett, s megsértődve szárnyra kapott.

-

A gyönyörű napsütésben leszállt egy tölgy legfelső ágára, s ott napozott egy darabig. Szárnyán lévő kék tollai csak úgy tündököltek a verőfényben. Ahogy ott melegítette a tél folyamán többször szinte teljesen átfagyott testét, alulról egy ismerős hang ütötte meg fülét.
- Megy a tél, megy a tél! - kiabálta a kis cinke boldogságtól duzzadó kebellel.
A szajkó lenézett rá, kicsit megborzolta a tollait, majd lejjebb ereszkedett, egyenest az apró madár mellé.
- Hát, te meg mit kiabálsz ilyen bolondságokat? – kérdezte.
- Megy a tél, megy a tél! – válaszolta a cinege örömében.
- Dehogy megy! Nézz csak körül! Mindent hó takar. Hova menne? – értetlenkedett a szajkó, miközben az járt a fejében, hogy ez a buta kis madár már annyira megbolondult a hidegtől, az éhségtől, hogy komolyan azt hiszi, jön a tavasz.
- Megy a tél, megy a tél! – folytatta a cinke megállás nélkül, s a mátyás megunta az egyoldalú beszélgetést, s tovább állt.

-

Néhány napra rá aztán mégis megtörtént a csoda. A nap fényesen ragyogott, a vadászház ereszéről lógó jégcsapok csepegni kezdtek. A cinege, akit legutóbb még bolondnak tartott a mátyás, most még hangosabban kiabálta az erdő népének, hogy jön a tavasz, s megy a tél.

Ekkor valami megmozdult a szajkóban legbelül. Nem tudta mi az, csak érezte. Elborította egész testét, és olyan jóleső érzés fogta el, hogy dalolni támadt kedve. Kényelembe helyezte magát az egyik cserfa magas ágán, s énekelni kezdett. Nem tudta honnan, nem tudta miért, de szíve egy pillanat alatt kinyílt, s érzéseit széjjelfújta dallamok formájában. Olyan hangulat fogta el, ami azelőtt soha. Nem figyelt az erdőn felbukkanó gyanús neszekre, a feje felett szálló héjára, csak énekelt szívből, lélekből, szeretetből. S mindezt olyan változatosan tette, mint senki más az erdőben. Fuvolázott, füttyögött, csacsogott, s néha, mikor ezeket már sokat ismételte, bemutatta páratlan utánzóművészetét. Hol az erdész talicskájának nyikorgását adta elő, hol vizslájának ugatását, de nyávogott mint a macska, sőt, az egerészölyvtől eltanult hangos, éles kiáltást is felhasználta hangversenyében.

Napokon keresztül nem tett mást, mint énekelt, dalolt, gyönyörködtette saját magát, miközben a hó napról napra egyre inkább olvadozott, kibújtak az első hóvirágok, s lassan, nem kapkodva megérkezett a tavasz. Megsimogatta a fákat, mire azok kibontották rügyeiket, végigsimította a földet honnan egyre több és egyre tarkább virág bújt elő, megfürdött a patakban, mely a jég alól felszabadulva büszkén csobogott, s indult szétkiáltani a hírt az erdőn, hogy itt a tavasz.

De a kis cinege mindenkit megelőzött. Ő már napokkal, hetekkel a kis vízfolyás előtt megüzente minden állatnak és növénynek, hogy nem kell sokáig várni a legszebb évszak eljöveteléig.
- Nyílni kell, nyílni kell! Itt a tavasz nyílni kell! - dalolta a virágoknak.
- Zöldellj csak, zöldellj csak! Itt a tavasz, zöldellj csak! - fütyörészte a fáknak, bokroknak.
- Keljetek, keljetek! Itt a tavasz, kelljetek! - kiabálta az állatoknak, kik lustán, hunyorogva néztek a ragyogó napba.

A tavasz legjobban a kis cinegét szerette. A kis madár ugrált ágról ágra, s mielőtt megérkezett volna, már mindenkit serkentett arra, hogy méltóképp fogadják a kikeletet. Amilyen kicsi volt a cinke, olyan erő lakozott parányi kis szívében. Mert bizony hiába a nagy szív, ha abban nem szeretet, hanem közöny, netán gyűlölet lakozik. A kis cinege ez utóbbiakat azonban nem is ismerte.

- Kikelet, kikelet! Újra itt a kikelet! - dalolta önfeledten, miközben a többi madár is mind énekelt a fákon, bokrokon. A tavasz, mivel zord volt a tél, s az állatok szorgalmasak voltak, megajándékozta lelküket egy különös érzéssel. Ez késztette énekre a madarakat, emiatt nézegetett egyre többször a kocák felé az öreg remetekan, ezért jártak a rókák nappal is óvatlanul az erdőben.

A mátyás is folyamatosan énekelt, dalolt. Egyik nap aztán egy másik szajkót pillantott meg a szomszédos tölgyön. A madár karcsú volt, fényes tollú, és az ő szemében csodaszép. A gyönyörű kék szárnytollak láttán hangosabban, még szebben kezdett énekelni. Minden erejét, fantáziáját és érzelmét összeszedte, és úgy töltötte be a levegőt strófáival. Az ismeretlen madár úgy viselkedett, mintha nem is hallaná a minden kétséget kizáróan neki szóló szerenádon. Ugrált az ágakon, nézett ide, nézett oda, néhányszor még át is szállt egy másik fára, de mindig ügyelt arra, hogy ne távolodjon el túlságosan az éneklőtől. Egy idő után azonban nem tudott mit kezdeni kíváncsiságával, hisz nagyon érdekelte, ki is lehet ez a szajkószemmel igencsak jó kiállású madár. Egyre közelebbről hallgatta a szerenádot, végül egy utolsó ugrással a daloló szajkó mellett termett. Az abbahagyta a szerenádot, s ránézett a hölgyre.
- Nagyon szépen énekelsz – mondta a tojó kissé bátortalanul.
- Köszönöm! Neked szólt az ének – válaszolta határozottam a szajkó.

Szó szót követett, hajnalt nappal, nappalt az éjszaka, éjszakából pedig ismét hajnal lett. Napok teltek, hetek múltak, s a két szajkó egyre több időt töltött egymás társaságában. A mátyás megmutatta párjának a még megmaradt rejtekhelyeit, megkínálta az ott felhalmozott csemegékből, s nagyon jól érezték magukat. Hamarosan olyannyira megszerették egymást, hogy fészket kezdtek építeni. Hordák a gallyakat, ágakat, egymásra rakosgatták őket, s nőttön nőtt a leendő fiókák új otthona. A hím szajkó néha még énekelgetett párjának, de egyre kevesebbet, egyre halkabban. Megerőltető volt a fészeképítés, s tudta, ha meglesznek a tojások, később a fiókák, még nehezebb lesz, s még kevesebbet tud majd pihenni. De ezt nem bánta. Hiába volt kimerítő és fárasztó minden nap dolgozni, hordani a fészeknek valót, jól érezte magát a munkától. Nem is kellett sok idő, mire elkészült a nagy mű. A faágakból összerakott építménynek még tetőt is készített, hogy párja, s utódai meg ne ázzanak.

A munka utolsó napjának estéjén megelégedve nézte a naplementét, ahogy a világosság ura búcsúzott az erdőtől, a tavaktól, a rétektől, az állatoktól, a növényektől. Párja odabújt mellé, s néma csendben gyönyörködtek az ég vöröslő aljában, az árnyékok elnyúlásában. Nem szóltak egymáshoz, nem is kellett. Mindketten ugyanazt érezték, gondolták. Hamarosan nem lesznek egyedül, s ez jó érzéssel töltötte el őket.

Lassan szürkülni kezdett a táj. A nap utolsó sugaraival még végigsimította a tájat, s átadta a világ őrzésének feladatát a most még csak sápadtan pislogó néhány csillagnak.