Megboldogult gyermekkoromban vásott kölyök voltam. Mindig azon törtem a fejem, hogy milyen csintalanságot követhetnék el. Nem volt nyugta tőlem sem a szomszéd baromfiállományának, sem a forró nyári napokon a sárban hűsölő malacoknak. Surrant az árnyék repült a kő és máris elszabadult az állatsereglet. Persze sokszor kaptak azon, hogy valamiféle csínyt követek el és ilyenkor nem maradt el a jutalom: az anyai illetve az apai pofon. Sokszor nagyszüleimet is bosszantottam. Nagyapám mindig kiterelt a műhelyéből, mert ő tudta, egy élet munkája van ott felhalmozva. Nem akarta, hogy a kezeim közé kerülve tönkre menjenek a régi – számára fontos – értékek, az első órája, bicskája, régi újságok, aminek a lapjain boldogan mosolygott valahol Erdély mélyén honvéd társaival együtt. Emlékek voltak, az ő megfizethetetlen emlékei.

Ilyen gondolataim jutottak az eszembe mikor bekapcsoltam kíváncsiságomban az általam oly megvetett „dobozt”. Nem kellett volna, lássuk be. Az a tíz perc éppen elég volt, hogy egy jó időre elvegyék a kedvem még az élettől is. Mindig akad valami orbitális baromság, amivel fel tudnak húzni. Szerencsére azóta sikerült lehiggadnom és aludnom az egészre egyet, a lényeg megmaradt. Március 10-én a magyarság, a szeretett felvidéki magyarság, kapott most anyai pofont. Méghozzá emberesen derekas pofont, hogy csillagokat lássunk.

Az hagyján, hogy az utóbbi két napban, kaptam én is hideget és meleget, de a remény még élt. Ma már az sincs. Inkább csendben leszegem a fejem és tovább megyek. Nem állok le senkivel vitázni, mert: ”jobban tudom én azt, persze te egy ostoba mélymagyarvagy, aki kiköltözhetne, Magyarországra. Minek rontod itt a levegőt? Hagyj minket itt élni mi már 1500 éve itt élünk.”

Köszönöm szépen. Nagyon jól esik. Az csak hab a tortán, olyan ember mondja ezt nekem, aki szintén magyar. Azt hiszem, kibérelek magamnak egy lakatlan szigetet és kiköltözök oda. De mégis, mi vezetett oda, hogy ilyet mondjon nekem egy magyar?

Mindenki tudja 1920 vérrel beírt év a magyarság történelmében. Amit őseink féltettek óvtak vigyáztak ezer éven át, most elvették tőlünk. A bécsi döntések valamit enyhítettek a nyomasztó terheken, de a világháború után ismét elvették, ami a miénk. Majd eljött ’89 és eljött ’93 is. A tömeg ujjongott a szlovákoknak is jutott darab a koncból. Most itt tartunk.

Azon már nem is csodálkozom, hogy a Felvidéken csak „pán Bugárnak” szólított, önmagát politikai vízi hullának nevező szerencsepolitikus Magyarország söpredékét hívta segítségül, példának okáért a füstös fogadók színvonalát megütő „Lagzi Lajcsit” vagy pedig az „X-faktornak” nevezett hulladékgyártó üzem „nagy felfedezettjeit”.
Köszönöm ebből nem kérek. Ebből sem.

Nagyapám ilyenre mindig legyintett egyet majd az idő múlásával egyre lassabban, nehézkesebben indult vissza a műhelyébe. Közben olyan erényekről mesélt, mint becsület, összetartás, hazaszeretet. Akkor még nem tudtam mit jelentenek ezek a szavak. Ma már tudom. Drága nagyapám, megtanultam a leckét.