Már régen nem írtam. Valahogy nem vitt rá a lélek. Lehet csak nem volt ihlet. Ez alatt az idő alatt leszűrtem tapasztalataim és behatároltam blogom irányvonalát immáron véglegesen.

Mit szeretnék elérni blogommal?
- Első sorban a hétköznapokban útmutatást adni, mindezt Isten segedelmével.
- Felhívni a figyelmet a nők tiszteletére, gyermekek szeretetére, helyes nevelésére.
- Rég elfeledett katonai erények felelevenítésére, katonai hagyományok tiszteletére és követésére.
- A mindennapos politikai mocsokban irányt adni.

Mindezt objektív módon, leszűrve a tanulságot. Mint amolyan Márai-féle Füves könyvféle írás. Kedves olvasó ne gondoljon afféle mélységű és erejű művekre. Írásom az, ami. Nem jobb egy a világban cél nélkül bolyongó és folyton figyelő érdeklődő emberénél.

S volt egy ígéretem.

A minap csendes szemlélődőként jártam az utcákat valami újat kutatva szememmel. Beköszöntött a tikkasztó meleg ami – valljuk be őszintén – kicsit elnézte a naptárat. Mikor leültem a Tiszti pavilon belső udvarában, nagy mosollyal közeledett felém régi osztálytársam. Beszéltünk mi mindenről. Az elmúlt öt évről, mikor nem találkoztunk, mert a sors szele messzire sodort minket.

Régebben, mint igazi előkelőség a felsőbb osztálybéli ember szerettem olyan társaságokba járni ahol tapasztalatot cseréltünk, nézeteinket kifejtethettük, illetve terveztük a jövőnk és Felvidék sorsát, ki mit tud hozzátenni a műhöz. Ő is ennek az „elit klubnak” volt a tagja. Lassan-lassan a csonkahoni eseményekre terelődött a szó. Folyt a szó mindenről, magyarokról, szlovákokról.

Itt jutott eszembe az olvasóknak tett ígéretem. A plágium. Előző posztban próbáltam a hatalmas sárdobálásból kimaradni és olyan dolgokra rávilágítani, mint például az MSZP megmaradt besúgóhálózata, ami túlélte a rendszerváltást és Schmitt Pált lemondásra bírta. Mint utólag kiderült nem biztos egyáltalán, hogy az ő esetében plágiumról van e szó.

Majd feltettem a végén költői kérdést. Ugyan Gyurcsány Ferenc diplomája körül minden rendben van?
A poszt megírása után nem is gondoltam volna, hogy költőinek szánt kérdésem így telibe talál, mint a gumilövedék.
A minap olvastam, hogy nemhogy egy dolgozatával gond van ex-miniszterünknek, hanem egyenest mindkét dolgozata szőrén, szálán eltűnt. Valahogy nem is tudok csodálkozni. Az elvarratlan szálakat el kell varrni, nem igaz? Az csak növeli a botránya súlyát, hogy egy kedves rokon egy bizonyos Szabolcs munkáját koppintotta. Kedves sógor biztosan készségesen átnyújtotta dolgozatát, hisz naivan gondolta, hogy családban marad és lám elkészült a mű, a nagy mű.

Viszont hogy a közgazdaságon készített munkája merre került, mi lett a sorsa az rejtély. Állítólag az egyetem kiselejtezte a rég elkészült munkákat. Vagy itt is volt egy ügynök elvtárs, aki a megfelelő pillanatban a kukába hajította a szép takaros formába kötött fekete fedeles munkát?

Nem tudni. Viszont Ferenc sem volt rest! Mint aki jól végezte dolgát – jelen esetben dolgozatát – kommentálta az eseményeket: „Be kell, valljam, egy csöppnyi lelkiismeret-furdalásom nem lesz akkor sem, ha nem találnám meg, de keresem.”

Gondolom, mint az elsikkasztott milliárdok, ez sem fog előkerülni. Vagy talán mégis? Akad egy bátor ember, aki ki mer állni a sötétből és meglóbálja a kezében lévő munkát, lecsapja, az asztalra majd felkiált: itt van kedves elvtárs urak és hölgyek, itt a munka!

Az már hagyján hogy fél Európa röhögött hasát fogva az ex-miniszterünk táncán, amit dolgozószobájában lejtett. Ugye, mindenki emlékszik rá biztosan. Valaki szellemesen meg is jegyezte, Gyurcsány elvtárs két áremelés közt tánccal szórakoztatja a nagyérdeműt.

Majd elkövetkezett az őszödi pontosabban a „böszmetanyai” beszéd nyilvánosságra jutása is. Erre egy ország mozdult meg. Akkor.

Kedves emberek, ma már mindenki visszament autófényezőnek, illetve mindenki annyi bort ivott, hogy teljesen megbolondult?