A napokban több helyen megjelent egy délvidéki fiatal írása, s mivel a Szent Korona Rádió munkatársaihoz i több hasonló eset a tudomására jutott már, kötelességünknek érezzük, hogy leközöljük Barbarossa néven író úr levelét. Sajnos az egészségügyi dolgozókat is több helyen (Topolya, Verbász, Szabadka...) kezdik arra sarkallni, hogy jó lenne belépni, a VMSZ-be, hogy megmaradjon a munkájuk. Mivel az emberek már nagyon jól ismerik a Vajdasági Magyar Szövetség "birodalmát", ezért még kitartanak, próbálják kijátszani az "ajánlott párttagságot", a kérdés csak, hogy meddig fog ez így menni.

A levél, amit egy délvidéki ifjúsági lapnak (Képes Ifjúságnak) címeztek:

Régóta készültem már írni, mert nagyon tele van a f*** hócipőm. Gondoltam, a Képes Ifi régen is helyet adott a vitacikkeknek, talán megér egy próbát. Ha meg nem közlitek le, hát nem közlitek.

Előrebocsátom: mindig is stréber voltam. Vuk-díj, megnyert versenyek, a KMV-n minden évben ott voltam, több kategóriában első helyezések stb. Tudom, hogy bűn, de nem tehetek róla, kényszeres tanuló vagyok. Aztán beiratkoztam az egyetemre. Nem volt könnyű a döntés, mert minden érdekelt, humán és reál egyaránt. Pechemre a matematika mellett döntöttem, amivel nem nagyon lehet manőverezni a munkaerőpiacon. No, hogy ne húzzam sokáig a bevezetőt, időre lediplomáztam 9 fölötti átlagosztályzattal.

És akkor jött a feketeleves. Munkát kellett találni. Visszajöttem a nagyvárosból fatornyos Tisza menti városkámba, a szüleim házába, és beadtam a jelentkezésemet jó pár helyre, iskolákba főleg. Volt, ahonnan választ se kaptam, máshol meg indoklás nélkül elutasítottak.

Mindegy, gondoltam, előbb-utóbb majd lesz valami, hiszen tudom, hogy éppenséggel nem dúskálnak diplomás matematikatanárokban a környéken, akik magyar és szerb osztályokban is tudnának tanítani. Az idő nekem dolgozik, gondoltam.

Hát nagy lóf***t!

Már két éve, hogy a szüleim nyakán lógtam, amikor megtudtam, hogy a saját városom középiskolájának matematikatanára az iskolaév végéig nyugdíjba vonul. Fölcsillant a reménysugár: eljött az én időm! Az iskola meg is hirdette az állást, én pedig annak biztos tudatában adtam be a pályázatom, hogy befutó leszek, hiszen pontosan tudtam, hogy nincs a községben még egy állás nélküli diplomás matekos rajtam kívül.

Behívott az igazgató, hogy elbeszélgessünk. Kávéval kínált, kedélyesen társalogtunk, főleg a pedagógusi munka szépségéről, de szóba kerültek a problémák is, hogy sok tanárnak nincs ki az óraszáma, másoknak meg nincs diplomájuk, és hogy a diplomás szakkáder manapság ritka, mint a fehér holló. Nem ígért semmit, mert azt mondta, minden jelentkezővel le akar előbb ülni négyszemközt is beszélgetni, de úgy éreztem, szimpatikus vagyok neki, és azt sejtette, hogy minden adottságom megvan hozzá, hogy fölvegyenek.

Két hét múlva kaptam egy hivatalos értesítést az iskolától, hogy a pályázatom el lett utasítva. Nagyon bosszús voltam, mert el nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, aki jobb tanulmányi eredményeket tud fölmutatni, és itt él a községben, mert ugye ez is egy fontos kritérium.

Volt pofára esés, amikor kiderült, hogy egy abszolvens csajt vettek föl, aki ráadásul még nem is matekra, hanem fizikára járt! Értitek? Egy olyat, aki még be se fejezte az egyetemet!

Kérdezősködtem, mit tudnak az ismerőseim a csajról, mert én nem ismertem. Hát kiderült, hogy az apucija egy VMSZ-es funkci, akinek nagy befolyása van a városban, és nyilvánvaló, hogy elintézte a lányának ezt az állást.

Borzasztóan föl voltam és vagyok háborodva. Próbáltam beszélni az iskola igazgatójával, de soha nem ért rá, hogy fogadjon. Tehetetlennek érzem magam. Mindenki azt mondja, lépjek be én is valamelyik pártba, mert „itt így mennek a dolgok”. Hát lesz**om, hogy hogy mennek a dolgok, akkor se fog senki arra kényszeríteni, hogy ilyen alapon érvényesüljek!!! Inkább éhen halok. Vagy megyek Ausztráliába.

Azóta, hogy ez történt, három hónap telt el. Azt beszélik, a fölvett csajnak időközben vett egy matematikadiplomát valamelyik zugegyetemen az apja, hogy „rendben legyenek a papírok”. Mert ugye pénzük is van, noná!

Gyerekek, csináljunk valamit, hogy ez ne mehessen így tovább! Legalább mondjátok el, írjátok meg ti is, ha tudtok hasonló esetről. Ettől ugyan még nem lesz egyikünknek se állása, de legalább megtörjük azt a csendet, ami a tanügyben zajló disznóságokat övezi.

(Képes Ifjúság)