A vámolás akkor még nagyon bonyolult dolog volt, ezért nem is részletezem, ez ma már ez a múlté. Nagyváradot kerültük meg a sötétben, amikor is egyszer csak nagyon sok kicsi fényt láttunk meg. Hirtelen nem tudtuk, mi lehet az, aztán a sötétben egyszer csak rádöbbentünk, hogy halottak napja, vagy ahogy ott nevezik:világítás napja lévén, a nagyváradi temető ezernyi gyertyája pislákol. Nagyon sok kicsi gyertya égett a halottakért.

Halottak napján persze minden egyes temetőben gyertyákat gyújtanak, s aki csak teheti, mi magunk is kisétálunk, hogy számba vegyük a halottainkat és szembenézzünk az elmúlással. A református temetőkben nem volt szokás régebben gyertyát gyújtani, de mostanában a legreformátusabb temetőben is égnek a gyertyák. A halottakért égnek, még akkor is, ha dogmatikai szempontból vizsgálva a dolgot, a halottakon a gyertyák nem segítenek. De mindez csak dogmatikailag igaz. Az embereknek szükségük van arra, hogy valahogy kifejezzék a halottaikra emlékezésüket, s ez a gyertyagyújtás.
Szoktál te a halottaidért gyertyát gyújtani?

Néha azt érzem, hogy olyan sok halottam van, hogy nincs annyi gyertya, amennyi elég lenne, hogy értük meggyújtsam. Legelőször is ott vannak azok, akiknek nem volt alkalmuk sem élni, sem meghalni, ott vannak tehát a meg nem születettek, akikre - ha lehet ezt egyáltalán fokozni - még nehezebb emlékeznünk, mint a halottainkra. Ők a szüleik miatt nem tudtak megszületni, mert nem volt számukra hely, nem volt, aki befogadja őket ebbe a világba. Az elmúlt 50 évben mintegy 6 millió magyar magzatra kell emlékeznünk. Aztán vannak kicsi életek, akik megszülettek, és hamar, nagyon is hamar elmentek. A meg nem született életek, a le nem élt életek nem mérhetők, csak annyit tudunk, hogy nem sikerült ezen a világon élniük… Ilyenkor, a halottak napján, amikor egy pillanatra megszűnik az idő és a tér, az ő meg nem élt életüket is vegyük számba, számukra is gyújtsunk meg egy-egy gyertyát.

Aztán ott vannak azok a halottak, akik idő előtt elmentek a családból. Nem akartuk, hogy elmenjenek, de elvitte őket a háború, a szabadságharcot követő, a testet-lelket felőrlő megtorlás, vagy valamilyen betegség, vagy az idők, vagy valamiféle makacsság, amit nem is nagyon értünk. Elmentek úgy, hogy még nagyon sok kérdésünk lenne hozzájuk. Szeretnénk tudni, hogy boldogok voltak-e életükben, hogy hogyan voltak boldogok, hogy hogyan voltak képesek szeretni a másik embert, hogyan voltak képesek legyőzni a félelmeiket, hogyan látták a világot, a családot, mit tartottak szépnek és jónak, hogyan gondolkoztak az életről és a halálról. De elmentek, még azelőtt talán, hogy maguk is tudták volna, mit válaszoljanak, ha mégis elhangzottak volna a kérdések, s nekünk most csak annyi a lehetőségünk velük
kapcsolatban, hogy gyertyát gyújtunk a sírjuknál, ha van, és elérhető helyen van, és gondolunk rájuk és imádkozunk, hogy ígérete szerint fogadja be az életüket az Élő Isten, az örök élet Istene, és azért, hogy mégiscsak segítse valamiképpen az ő életük a miénket.

Vannak olyan halottaink, akik rendben élték le a életüket és szép csendesen, rendben, elmentek erről a földről, amikor elérkezett az ideje. Ők a példaképeink, ugyanis nem féltek élni és nem féltek meghalni. Nagyon nagy dolog az, ha valaki nem fél az élettől, hanem
bátran él. A XX. században igazán volt mitől félni, hiszen a legvéresebb századnak szokták nevezni. S most is van mitől félnünk, hiszen nem tudjuk, milyen politikai, gazdasági, társadalmi körülmények előtt állunk, mi lesz a nemzetünkkel, a családunkkal, lesz-e munkánk, s ami a legfontosabb: sikerül-e megőrizni mindazt, amit az elődeinktől, a szüleinktől, az egyháztól, a magyar kultúrából megkaptunk. Sikerül-e bátran élni az életünket, hogy mindig maradjon reménység bennünk?

A bátor élethez szárnyak kellenek Vajha szárnyam volna, mint a
galambnak! Elrepülnék és nyugodnám. Mert a földön elérhető és megcselekedhető dolgok kevesek ahhoz, hogy teljes legyen az életünk. Bárhogyan is próbálunk meg segíteni magunkon, csak úgy lehet teljes minden körülöttünk, ha az életünk valahogy átnyúlik ezen életen túlra: Isten világa felé, a teljesség és szentség felé. Aki itt most élni akar, annak pontosan éreznie kell, mi van az életen túl és mi van a halálon túl. S ezt csak úgy érhetjük el, hogy valahogy ki kell lépni a mindennapi élet sodrából, és vissza kell néznünk a régen eltávozottak felé, de egyben felfelé is kell tekintenünk, ki kell nyitnunk az életünket, hogy Istennek ereje és éltető szeretete belénk tudjon költözni. Gyertyát gyújtunk tehát a halottakra emlékezve, és gyertyát gyújtunk, hogy megnyíljunk az ég felé.

Lehetetlen azonban, hogy éppen halottak napján halottainkra emlékezve, ne gondoljunk az élőkre, önmagunkra is. Emberek ezrei tolonganak e napokban a temetőkben, bánattal és emlékekkel teli szívvel, drága pénzen vett virágokkal is díszítve halottaik sírját.
És azután? Hazatérünk és folytatjuk ott, ahol egy pillanatra talán abbahagytuk? A befelé fordulás csendjét, a halál közelsége okozta megrendülést hamar elnyomják a külvilág újabb ingerei: a folytonos zaj, nyüzsgés, a csillapodást nem ismerő vágyak, az üzleti tennivalók.

Ó hányan hadakoztak az eleink közül, s hányan maradtak méltatlanul a csatatéren! Hősnek tartjuk a nemzet halottait, pedig élniük kellett volna nekik is az utánuk jövők javára. Annyi lehetőség lett volna, hogy másképpen rendezzük a dolgainkat, de nem néhány emberen múlott, hogy nem sikerült életben maradni, hogy nem sikerült területeket megtartani, vagy nem sikerült megtartani azt, ami már egyszer megvolt. Helyette harcba küldték a legkülönbeket, hogy ott vesszen el a nemzet színe-java, ahogy ma is csak megy a beszéd, az egyezkedés, a másikra mutogatás és közben omlik minden össze körülöttünk.
Ezért kötelességünk, de nem elég, hogy a halottaink sírjára virágot és gyertyát teszünk, hanem most nekünk nagyon nagy feladatunk van.

A feladat az, hogy a halál ellenére, a halál jelenléte ellenére a szüntelen elmúlás ellenére minden esetben az életet válaszuk. Szívfacsaró dolog hátra nézni és emlékeinkben felidézni eltávozott szeretteinket, vagy mindazokat, akikre most halottak napján gondolni lehet, de nekünk élnünk kell, mégpedig úgy kell megélnünk az életüket, hogy elfogadjuk azokat a szárnyakat, azt az erőt, amit az Istentől kapunk , Krisztusban a Szentlélek által, mert ennek alapján kell élnünk és másokban az életet megtartani.

Az a feladatuk, hogy várjuk a még meg nem érkezetteket és számukra biztosítsunk mindent, amit csak lehet, hogy segíteni tudjuk őket ebben az életben, hogy az élet útján szárnyalhassanak. Az a feladatunk, hogy a hozzánk megérkezett kicsinyeknek és a gyermekeknek megfogjuk a fezét és megszorítsuk, hogy valóságosan érezzék merre is kell menniük. Az a feladat, hogy az ifjakból hősök legyenek, de nem olyanok, akik néhány botcsinálta politikus, közgazdász és katona miatt meghalnak értelmetlenül, hanem olyanokat, akik képesek ezen a földön megőrizni az életet a család, a közösségek, a nemzet számára. Az a feladatunk, hogy elengedjük az öregeket, hogy menjenek útjukra, a távolba, a messzeségbe, s hogy szárnyakat kapva Krisztussal találkozhassanak…

(a prédikáció elhangzott: 2008. november. 2-án, a Budapest Külső – Űllői Úti Református Egyházközségben - Bereczky Zoltán, református lelkipásztor - zoltan@jokay.hu)