Eszerint Rosenblat urat a németek a háború alatt a buchenwaldi munkatáborba vitték, ahol súlyos éh- és gázhalál fenyegette. Szokatlanul sokat kellett dolgoznia, és az éhségét csak akkor tudta csillapítani, mikor a tábor környékén éjjel-nappal teli gyümölcsös kosárral sündörgő zsidó lányok egyike, Roma kisasszony hónapokon át ravaszul kicselezte a hülye német SS őröket, és a kerítésen keresztül almákat dobált be neki.
Aztán a gyáva SS elfutott a közelgő dicső vörös horda elől, és a táborok szocialista elfoglalása után hat millió holokauszt túlélő reppent szét a világban. Rosenblat úr is gondolt egy nagyot, és ő is elhagyta az antiszemita Európát, áthajózott Amerikába. Szíve azonban folytonosan sóvárgott Romája után, nem is akart megnősülni. És láss csodát, Mózes meghallotta Rosenblat úr sóhajait, és 1957-ben New York Brooklyn zsidó negyedében ismét találkozott a szépséges almás lánnyal, azonnal egymásra ismertek, és pár hónap múlva nagy pohártörős esküvőt tartottak.
Rosenblat úr felbuzdulva a hírhedt Imre Kertesz és a még hírhedtebb holokauszt-ipar eddigi sikerein, papírra vetette nem létező emlékeit, kicsit színezgette, foltozgatta, majd ellátta a szívszorongató "Angel at the Fence: The True Story of a Love that Survived," (Angyal a kerítésnél: igaz történet a túlélő szerelemről) címmel, és átnyújtotta a Berkley Books könykiadó cégnek. (Igen, jól látják, ez a két szó is szerepel a címben: "igaz történet.")
A csinos Roma az urával együtt felvett érte sok-sok pénzt, és a zsidó Harris Salomon pedig az Atlantic Overseas Pictures stúdiót rábeszélte, hogy véssék filmszalagra is Rosenblat meséjét. Az Atlantic adott is 25 millió dollárt a megfilmesítésre, és a múlt hét végéig úgy nézett ki, hogy az óriási érdeklődéssel várt film forgatását alig egy hónappal a könyv megjelenése után, 2009 márciusában elkezdik.
Beindult a zsidó propagandagépezet, interjúk, csöpögős újságcikkek, rádió és tévéműsorok követték egymást a jóképű Rosenblaték főszereplésével. A Rosenblat-mese még egy gyerekeknek szóló holokausztos mesekönyv alapját is képezte, és a szimpatikus Rosenblat házaspár kétszer is fellépett a néger Oprah Winfrey tévéműsorában. Az állandó súlyproblémával küzdő milliomos néger asszony - gondosan vigyázva a műszempilláira - hosszasan törölgette szemeit, és bánatosan belemerevedve a kamerába kijelentette, hogy: "ez volt a legszebb és legmeghatóbb szerelmi történet, ami valaha is elhangzott élő adásban."
Aztán jött Ben Helfgott és egy nagyot köpött a levesbe. Akkorát, hogy a kifröccsenő nyálas leves beterített Romától Salomonig mindenkit.
Helfgott úr ugyanis felhívta a New Republic magazint és felajánlotta, hogy néhány szót mond Rosenblatékkal kapcsolatban. A mérges öreg zsidó a magazinban megjelent interjújában kijelentette, hogy ő másokkal ellentétben valóban ott volt a Buchenwald mellett felállított Schlieben-i altáborban, Rosenblatnak és a szépséges asszonyának almás sztorija egyszerűen pénzcsináló, félrevezető, kitalált mese, Rosenblat úr New Yorkban egy zsidó párkereső cég közvetítésével Amerikában ismerte meg a lengyel zsidó lány Roma Radzickyt.
Helfgott úr bizonyítékait a Berkley Books figyelmesen végég nézte, végig hallgatta, ellenőriztette, majd leállítatta a nyomdagépeket. A kiadó szóvivője a múlt szombaton bejelentette, hogy a jóhírű Penguin Grouphoz tartozó Berkley Books vezetése elállt a könyv 2009 február 3.-ára tervezett piacra dobásától, felbontották a nagy országos könyváruházakkal kötött forgalmazási szerződéseket és a jövőben nem kívánnak Rosenblat úr angyalaival kapcsolatban nyilatkozni, így tehát a hazug Rosenblat úr irodalmi Nobel-díja jó mélyen a kútba esett.
Az Atlantic Overseas Pictures vezetői egyelőre csendben vannak, még nem hallani semmit a filmváltozat sorsáról, bár a producer Salomon annak a reményének adott hangot, hogy az időközben a "The Flower of the Fence" (A kerítés virága) címre átkeresztelt filmet az "utóbbi napokban felmerült új helyzet ellenére" meg tudja csinálni.
A Rosenblat-botrány egyébként már a második olyan holokauszt mese az idén, amin a hátán fekve röhög az egész világ. Még 1997-ben jelent megy Belgiumban egy könyv "Misha: A Mémoire of the Holocaust Years" (Misha: emlékek a holokauszt éveiből) címmel, amiből egy buta zsidó rendezőnő Franciaországban filmet is csinált "Survivre Avec les Loups" (Farkasokkal éltem túl) címmel.
Ezt a nevetséges mesét Misha Defonseca néven egy Amerikába költözött, magát zsidónak hazudó katolikus belga nő, a gyurcsányi hajlamokkal megáldott Monique de Wael írta, és még Rosenblat sztorijánál is röhejesebb: arról szól, hogy a gonosz német zsidógyűjtők elől egyedül bújkáló négy éves belga zsidó kislányt (ő a Misha) jószívű erdei farkasok veszik védelmükbe, és a kislány a háborúban álló Európában a farkasokkal együtt országról országra menekülve a farkas falka védelme alatt éli túl a holokausztot.
Sokszor még a kaját is a farkasok fogták neki, ha nem, akkor gilisztát evett, a farkasokkal gyalogolt télen-nyáron Belgiumtól a mai Ukrajnáig hóban, napsütésben, szélben, esőben, golyózáporban, keresztül a balkáni országokon, a náci Németországon, a megszállt Lengyelországon, Varsóban ki-be szökött a zsidó gettóból, a farkasokkal hajóra szállt és a fasiszta Olaszországba hajózott, majd a farkasokkal vonatra ugrott és meg sem állt a megszállt Franciaországig, és még arra is volt ideje, hogy a zsebkésével halálra szúrjon egy német katonát, aki őt, a négy éves védtelen gyermeket akkor akarta megerőszakolni, mikor a farkasok egy pillanatra nem figyeltek oda.
Aztán idén februárban a több mint tíz éve tartó kritikákkal már régen a földbe döngölt Misha/Monique de Wael végre a mikrofonok elé állt és mosolyogva bevallotta, hogy ő nyolc éves katolikus kislányként a vidéki rokonoknál nyaralta végig a háborút, még a pincébe se ment le soha, farkasokat pedig életében először felnőtt nőként New York Bronx városrészében található állatkertben látott először.
Korábban írtuk:
Hamis és értéktelen a holokauszt irodalom
Amilyen lett mára az 1960-as években virágzásnak indult a holokauszt-ipar, olyan lett az irodalma is: értéktelen és hamis. Karrierista tollnokok hamar odataláltak a húsosfazekak mellé, és gátlástalanul költötték kalandos emlékirataikat túlélésükről és a keresztények aljasságáról.
A lengyel származású Jerzy Kosinski 1933-ban Josek Lewinkopf néven látta meg a napvilágot egy zsidó családban, lengyel katolikus parasztcsalád bújtatta és nevelte fel, egy ismerős katolikus pap hamis keresztlevelet állított ki neki, így lett Lewinkopfból Kosinski, ezért élte túl a háborút, 1957-ben az Egyesült Államokba emigrált.
Kosinski (Amerikában feleségül vett egy nála 18 évvel idősebb amerikai milliárdosnőt, halála után megörökölte a milliárdokat és feleségül vett egy német bárónőt, 1991-ben halt meg) "Painted Bird" (Festett madár, 1965) című regénye az őt és családját bújtató lengyel parasztokat mocskolja, könyvének java része a katolikus lengyel falusiak által elkövetett szadista, szexuális kínzások leírása, az erőszak pornográfiája, egy őrült szadomazohista elme terméke, ahogy józan bírálói nevezték.
Persze nem a főzsidó Elie Wiesel, aki nagyon lelkesedett érte mint a "náci korszak egyik leghatásosabb bírálatáért", és ez máris elég ajánlás volt, hogy ez a könyv váljon a holokauszt-irodalom alapművévé, ezt tegyék kötelezővé az iskolákban és az egyetemi kurzusokon, terjesszék új kiadásokban, fordítsák idegen nyelvekre, és kapja egymás után a díjakat.
A nácik koncentrációs táboraira való klasszikus visszaemlékezések egyébként legtöbbször megegyeznek az igazi Auschwitz-túlélő Ella Lingens-Reiner állításával: " Kevés szadista volt. Kevesebb, mint 5-10 százalék." Ezzel szemben az értéktelen holokauszt-irodalomban a németek mindenkori szadizmusa erősen az előtérbe nyomul. Ez kettős zsidó célt szolgál: démonizálja a németeket és az antiszemitákat, és egyúttal "dokumentálja" a holokauszt sajátos irracionalizmusát.
Nem hinné az ember, hogy a Festett madár karrierje fölülmúlható, pedig az álzsidó Binjamin Wilkomirski "Fragments" (Töredékek) című "emlékiratai" véghez vitték ezt a csodát. Ilyeneket ír Wilkomirski 1995-ben, egy holokauszt-látomásos pillanatában, a II. világháború befejezése után a 40 évvel:
"A tábor még mindig megvan, csak elrejtették és álcázták. [A svájciak] levetették az egyenruhájukat, és szépen felöltöztek, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Csak tégy egy óvatos célzást, hogy talán, esetleg, meglehet, te is zsidó vagy - és érezni fogod, hogy ezek ugyanazok az emberek, ebben biztos vagyok. Most is ölhetnek, egyenruha nélkül is." Wilkomirski szerint a Fragments maga a végső bizonyíték arra, hogy még Svájcban - a semleges Svájcban is - meg akarják ölni a nem zsidók a zsidókat.
A hazug csaló Wilkomirskiból villámgyorsan holokauszt-kirakatfigura és túlélő zsidó hős lett, dokumentumfilmek sztárja, konferenciák vezérszónoka, a washingtoni Holocaust Memorial Museum fő adománygyűjtője. Bár komoly történészek, köztük Raul Hilberg kezdettől gyanakvással fogadták személyét és tevékenységét, gyenge hamisítványnak tartották könyvét, mégis elég volt Jonah Goldhagen lelkesedése, hogy Wilkomirski szüleménye mesterműnek minősüljön.
Miután kiderült és bebizonyosodott, hogy Wilkomirski irománya valóban hamisítvány, még utána is akadtak védelmezői: pl. Israel Gutman, a jeruzsálemi egyetem professzora, aki azt írta, hogy: "nem fontos, hogy a Fragments hamisítvány-e, Wilkomirski maga nem az, mert a fájdalma valódi".
Szomorúan nevetséges, ehhez már nincs is mit hozzá tenni.
A Fragments című koholmányt végül 1999 októberében a kiadója visszavonta a könyvesboltok polcairól. Utána a maradványokat a cég ingyenesen felajánlotta a könyvtáraknak, de a súlyos botrány után már senkinek sem kellett, ezért sok példányt bezúztak. Az amerikai Schocken kiadó, Wilkomirski amerikai partnere egy hónap múlva, 1999 novemberében követte az európai példát: így múlt ki a holokauszt-ipar egyik leghírhedtebb irodalmi remekműve.
Maga Wilkomirski is igazi hamisítvány volt, ő maga még csak nem is zsidó, hanem egy Bruno Dösseker nevű svájci ember, aki német koncentrációs lágerban soha életében egy percet sem volt. Később kényszeredetten bevallotta, hogy árva gyerekként a háborús éveket Svájcban töltötte.
Megemlíthetjük még a zsidó Martin Gray "önéletrajzi memoárját" is: a szerző "For Those I Loved" (Azokért, akiket szerettem) című könyvében részletesen leírja a treblinkai német koncentrációs táborban töltött idejét, ahol többek között az volt a feladata, hogy a "gázkamrákból kisöpörje a csontokat és a hamut."
Azonban nem sokkal a könyv megjelenése után sok európai és amerikai újság címlapjára került ez a fotó, aminek az egyik oldalán a mosolygós szerző a nemrég megjelent könyvével a kezében, a másikon, mint sokszorosan kitüntetett NKVD-s ( a szovjet KGB egyik elődje) tiszti egyenruhában látható. A szovjet Gestapoként működött sztálini titkosszolgálat nevéhez sok százezer ártatlanul meggyilkolt és megnyomorított keresztény és zsidó ember vére tapad. Később kiderült, hogy Gray műve is csalás, holokausztos kitalálmány, Gray a háborúban mint szovjet NKVD-s tiszt szolgált.
Kertész Imre és a holokauszt
A holokauszt-epika ily felületes tanulmányozása számos esetben juttatja eszünkbe a mi Kertész Imre irodalmi Nobel-díjasunkat: őt is jellemzi a holokauszt szakrális megközelítése, misztifikálása, egyediségének, racionális fölfoghatatlanságának tétele. Wieselhez hasonlóan ő is új nyelvet akar létrehozni a holokauszt leírásához, a hazug Wilkomirskihez hasonlóan ő is csaló módon úgy állítja be magát mint egy magányos gyermek-túlélőt, aki csak később jön rá arra, hogy zsidó.
Kertész Camus-rajongása közismert: Kosinskiről és Wieselről olvassuk, hogy mindketten alaposan megszórták tűnődéseiket Albert Camus-idézetekkel, ami a sarlatanizmus egyik legfeltűnőbb ismertetőjele. Elie Wiesel állítólag magának Camusnak szájából hallotta, hogy Camus nem tudja megbocsátani magának azt, hogy nem ismerhette meg a zsidók holokausztját, ezt fenséges eseményt, ezt a misztériumok misztériumát. Később Elie Wiesel egy olyan "önéletrajzi" regényt írt az Auschwitzban és Buchenwaldban átélt borzalmairól, amelyben sehol sem említi a gázkamrákat.
Ahogy Kertész Imre potenciális gyilkosait véli felismerni a berlini és budapesti járókelőkben, úgy Wilkomirski leírása is hasonló paranoiától terhes. A holokauszt-ipar "tudományos" hármasfogata: Wiesel, Gutman és Goldhagen nem csak a szélhámos túlélők legfantasztikusabb kotyvalékait viszik diadalra, hanem példás együttműködéssel tálalják elméleti síkon is a szent tan dogmáit az orránál fogva vezetett világ számára. Ugyan akkor inkvizítori kíméletlenséggel őrködik eme szent tan tisztaságán azokkal szemben, akik zsidó létükre kétségbe merik vonni.
Módszereik ismerősek Magyarországon is: érvelés helyett fenyegetés, a bíráló hangok erőszakos elhallgattatása, kiközösítése és megbélyegzése.
Mikor Finkelstein és Ruth Bettina Birn történésznő a "Nation on Trial" (Egy nemzet a törvényszék előtt) című közös könyvében kivesézte és légből kapottnak találta Goldhagen "Hitler készséges hóhérai" című művének az egész német népet bűnösnek nyilvánító vádjait, akkor hiába kínálta fel lapjait vitafórumul a neves Cambridge-i Historical Journal, Goldhagen vita helyett, bevett zsidó szokás szerint felfogadott egy londoni ügyvédi irodát, hogy beperelje Birnt és a folyóiratot rágalmazásért, és főleg azért, hogy nyilvános bocsánatkérésre és állításai visszavonására kényszerítse az írónőt.
Finkelstein sem járt jobban: kiadóját előre bírsággal fenyegették meg, ha elfogadja publikálásra a Birnnel közösen írt könyvet: "Ön nem tudja, kicsoda Finkelstein, ő egy kútmérgező, gusztustalan, öngyűlölő zsidó, egy féreg" - írta a zsidó Leon Wieseltier a kiadónak. Az amerikai és a kanadai zsidó szervezetek össztüzét azonban olyan tekintélyek hárították el a szerzők fejéről, mint Raul Hilberg, Christopher Browning és Ian Kershaw. Ezek a tudósok egyhangúlag és határozottan elutasították Goldhagen könyvét.
Finkelstein azon csodálkozik, hogy a holokauszt-ipar nevetséges fércművei és átlátszó hamisítványai ellenére sem szaporodnak el még jobban a holokauszt-tagadók. Pedig ilyenekre éppen a holokauszt-ipar szorgalmazóinak lenne szükségük, mert egy olyan társadalomban, ahol a vízcsapból is a holokauszt mese folyik, mivel lehetne másképp indokolni újabb múzeumokat, az óriásira felpuffasztott hanukákat, a népekre kényszerített zsidó ünnepeket, a történelem hamisító tankönyveket és filmeket, a soha nem véget nem érő holokauszt rendezvényeket, mint a holokauszt-tagadás rémének folyamatosan ismételt felidézésével?
Jellemző, hogy épp a washingtoni holokauszt múzeum megnyitására időzíttették Deborah Lipstadt "Denying the Holocaust" (A holokauszt tagadása) című könyvét, és a zsidók erre az időpontra időzítettek egy kellően manipulált felmérést is, amely "kimutatta", hogy mennyire általános a holokauszt-tagadás az amerikai társadalomban. Persze kijönnek a kívánt "ijesztő" eredmények, ha a holokauszt-tagadás fogalmát azokra is kiterjesztjük, akik rámutatnak a zsidó kollaboránsok szerepére, a német katonaság teljes kivonulása után védtelenül maradt drezdai polgári lakosság lemészárlására és szörnyű tűzhalálára a bombázások alatt, sőt, horribile dictu, arra is célozgatnak, hogy Elie Wiesel, vagy más megkérdőjelezhetetlen nagy ember a holokauszt-iparból mennyit profitál.
A drezdai Bombenholocaust igazi, valós, megtörtént holokauszt volt, mégis mélyen hallgat róla a győztesek oldalvizén evező zsidó kézben tartott média: a II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem. Az 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált. A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti - és pontosan ez történt Drezdában.
Finkelstein az évenként ismétlődő országos holokauszt-napot, a számos holokauszt-múzeumot, köztük a washingtoni holokauszt múzeumot számba véve furcsállja, hogy még mindig nincs olyan múzeum Amerikában, amely az amerikai történelem hasonló bűntetteire, pl. az indiánok ellen elkövetett atrocitásokra emlékezne. Pedig micsoda jó kis botrány lenne abból, ha a németek Berlinben építenének az amerikai indiánok emlékére múzeumokat, és a Németországban elkövetett náci bűnökre pedig a feledés fátylát borítanák.
A visszatetsző amerikai holokauszt-kultusz állítólagos politikamentességét több történész is hamisnak és merő képmutatásnak tartja. A washingtoni Memorial Museum tervét az újraválasztás kampányát indító Jimmy Carter elnök azzal a céllal kezdeményezte, hogy kiengesztelje a zsidó szponzorait és azokat a zsidó szavazókat, akiket alaposan feldühített a palesztinok törvényes jogainak elismerésével.
A zsidóengesztelés indítéka vezette a svéd hivatalos szerveket is Kertész Imre 2002. évi irodalmi Nobel-díjának odaítélésében is. A svéd állam egy régi tartozását akarta leróni a zsidókkal szemben, kiengesztelni azoknak elégtételt sürgető utódait, akiket annak idején megállított az ország határán, mert nem akarta fölöslegesen ingerelni Németországot.
(Jack Corn - Szent Korona Rádió)