A magyar történelem egy alig, vagy inkább liberális értékek mentén tárgyalt részével kívánok foglalkozni a következő cikksorozatomban. A Magyar Tanácsköztársaság bukásának és a régi rend visszaállításának részleteivel kevesen vannak tisztában. Általánosságban elmondható, hogy Horthy Miklós neve, a „szegedi kormány” és a Nemzeti Hadsereg cseng csak ismerősen, de a valódi ellenállást szervezőkről, az eredményeket kiverekedőkről - a legjelentősebbeket említve báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal - , csak elszigetelten esik szó. A tények ismertetésén túl vállalkozom a miértek megválaszolására is.

Egy vesztes háború, a Magyar Tanácsköztársaság hatalomátvétele és az abból következő vörös terror, Boldog IV. Károly uralkodónk száműzése, a román, a szerb és a cseh megszállások együttes ténye mély döbbenetet és csendet ültetett a magyarságra. Ebből az állapotból nehezen ébredtek fel a nemzeti erők és szerveződéseik is lassan bontakoztak ki.

Több sikertelen próbálkozás is volt. Az első ellenforradalmi cselekedet Flanger Béla és Sebestyén János, volt katonatisztek nevéhez fűződik. Egész Zala megyét behálózó szervezkedést hoztak létre, és felvették a kapcsolatot a szerb-horvát megszálló csapatokkal is, kérve a semlegességüket egy fegyveres ellenforradalom kirobbanása esetén. 1919 húsvétjára tervezték a hatalomátvételt, mellyel egy időben Budapesten is kirobbantották volna a fegyveres felkelést. Utóbbira nem került sor, a Zala megyei próbálkozás elbukott, és a régi rend híveinek próbálkozását vérbe fojtották a vörösök.

Ezt követően sok elszigetelt fegyveres felkelés volt a Dunántúlon, mind eredménytelenül. Budapesten gróf Bethlen István szervezkedett, de az áprilisra tervezett fegyveres hatalomátvételét, - melynek egyik mozzanata lett volna Lingauer Albin, Mikes János szombathelyi megyéspüspök küldöttjével való találkozás-, leleplezték így Bécsbe kényszerült menekülni, ahol gyülekeztek a már a hasonlóan járt ellenforradalmárok. Pallavicini György őrgróf, gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Beniczky Ödön, Huszár Károly, Szmrecsányi György, Gömbös Gyula, báró Lehár Antal ezredes, gróf Sigray Antal, gróf Teleki Pál gyülekeztek itt.

Április 12-én megalakult Bethlen István vezetésével az Antibolsevista Comité (továbbiakban ABC) Bécsben, a fent nevezett személyekből. Meghirdették az összes ellenforradalmi szervezet egyesítését az ő vezetésük alatt, céljuknak tűzték ki a Magyar Tanácsköztársaság megbuktatását és a régi rend visszaállítását. Utóbbi célt sokan másként képzeltek el és a restauráció gondolata is megosztotta később az ellenforradalmárokat.

Az egység hamar megbomlott és két frakcióra váltak. Első frakció vezetője Bethlen István volt, álláspontjuk szerint a Magyar Tanácsköztársaság megdöntését Budapesten kell kezdeni és onnan kell az egész országot visszaszerezni, bár Bethlen ténykedését tekintve inkább csak kivárt és a nyugati hatalmakkal való kapcsolatot kereste. A másik frakció szerint akármekkora hídfőállást kell szerezni a Dunántúlon, és onnan kell szervezni a maradék ország visszaszerzését. Utóbbiak vezetője kezdetben Szmrecsányi György volt, és álláspontjukat igazolta, hogy az entent csak meg nem szállt területeken működő kormányt fogadott volna el. Szmrecsányival volt Sigray, Beniczky, Pallavicini és Lehár is.

Szmrecsányiék elítélték Bethlenéket, hogy nem tettek gyakorlatban semmit még, míg ők már értek el eredményeket Sopron környékén. Szmrecsányinak volt tapasztalata határszéli támadások indításában, mivel a Károlyi-kormányban a cseh megszállók ellen már szervezett ellenállást – bár Károlyi lefegyverezte őket. Volt Szmrecsányiéknak azonban egy nagy gondjuk: nem volt elengedő pénzük a fegyverkezéshez. Megszervezték a Bankgasse-i „magyar” nagykövetség kirablását, zsákmányolva 135 millió koronát, 150 ezer francia frankot és 70 ezer svájci frankot.

Tervük szerint Bruckból törtek volna be Nyugat-Magyarország területére három főerővel (Sigray, Szmrecsányi és Pallavicini), de elbuktak, mert kitudódott a támadás és felkészült csapatokba ütköztek már a határ közelében. Hozzátartozik a történéshez, hogy Bethlenék sem segítették kellően a vállalkozást, talán hogy igazolhassák az ő verziójukat. A fegyvereseket Bécs ekkori rendőrfőnöke, a későbbi kancellár, Schober elfogatta. Az illetőket pedig hamarosan elengedte, mert nem tudta kicsikarni a követség pénzének átadását, amelyből Bethlen csoportjának is jutott egyébként.

1919. június 1-jére Szombathelyről kiinduló vasutassztrájkot szerveztek az ABC megbízottai, melyhez sok kisebb fegyveres csoport is csatlakozott és így sikerült megbénítani az egész Dunántúl forgalmát. Június 7-ére a véreskezű Szamuely leverte az ellenforradalmárokat, a vasúti közlekedés visszaállt a helyére. A Tanácsköztársaság újabb ezredet állított fel a nyugati határhoz a Vörös Őrség kötelékében (vezetője Rákosi Mátyás), hogy megakadályozzanak minden betörést és ellenforradalmi lépést.

gróf Károlyi Gyula vezetésével Aradon megalakult a „kormány”, melynek menekülnie kellett a román megszállás elől és Szegeden talált menedéket, ahol egyesült az ottani ABC-vel, és mint „szegedi kormány” működött tovább. A szegediek élvezték a franciák támogatását, és Szeged városában a franciák biztosították számukra a munkát és védelmet, így vonzó gyűjtőhellyé vált az ellenforradalmárok számára a város, ahol így igen vegyes társaság született; megtalálható volt sorainkban a liberálisoktól kezdve a szabad királyválasztókon át mindenki. Számos eredményt értek el főként hírszerzési és beszivárgási tevékenységükkel a Tanácsköztársaság ellen, mely eredmények elvitathatatlanul Gömbös Gyula nevéhez fűződnek.

A szegediek is Budapesten képzelték el a hatalomátvételt Bethlenékkel egyetemben. Kalocsán és környékén szerveztek erős fegyveres felkelést, mely egyesülni akart a Ludovikán kirobbanttal, de a Tanácsköztársaság ezt a felkelést is leverte – igaz, a felkészületlenség és az árulás volt a lázadás bukásának fő oka.

Horthy Miklós ellenforradalmi színre lépése is a „szegedi kormányban” kezdődött, mikor felajánlotta szolgálatait 1919. június 5-én, és mint fővezér kezdett el tevékenykedni P. Ábrahám Dezső alatt. Hozzátartozik a szegedi kormány tevékenységéhez, hogy segített a Román Hadseregnek is, kizárólag a Tanácsköztársaság megdöntése érdekében, és ha szigorúan vesszük, akkor a Magyar Tanácsköztársaság végleges megbukása legalább annyira köszönhető volt a Román Hadseregnek, mint az ellenforradalmi erőknek, ha nem jobban.

Sigray felkérte Lehárt a dunántúli akciók parancsnokának, amit az ABC jóvá is hagyott. Nem véletlenül Lehár került a katonai irányítás élére, hiszen az ezredesi rangot viselő Lehárnak komoly tapasztalatai voltak; ő volt a múltbéli 86-os és a 106-os ezredek parancsnoka.

Lehár gyors szervezőmunkába is kezdett. Felvette a kapcsolatot az ausztriai karintiai tartomány ezredesével, Ludwig Hülgerth-tel, aki vállalta a magyar csapatok segítését több ponton is.

Időközben Vas és Zala megyékben lázadás robbant ki és Muraszombat vezetésével megalakult a „Mura-köztársaság”, melyet gyorsan eltiportak a Tanácsköztársaság csapatai, hiába volt Lehárék segítsége. A megmaradt fegyveresek beolvadtak Lehár egységébe.

A bécsi Bethlen-féle ABC túlzott óvatosságát megelégelő Szmrecsányi-csoport áttette székhelyét Grazba, megalakult a „grazi parancsnokság”, melyre inkább a „dunántúli parancsnokság” jelző illene. Feldbach-ban, egy Graz közeli hadifogolytáborban rendezkedtek be, mint „internáltak”, mellyel a baloldali osztrák erőket akarták megtéveszteni. Grazra azért esett Lehárék választása, mert a Steier tartomány jobboldali-keresztény vezetésű volt, míg a többi tartomány vagy baloldali, vagy Nagynémet gondolkodású (a Nagynémet gondolat Dunántúl egy jelentős részének elfoglalását is magában foglalta, így ők nem támogatták Lehárék szervezkedését). A táborban fegyvert és felszerelést vásároltak a követségről szerzett pénzből. Lehár ezredes egész Dunántúlra kiterjedő hírszerzési hálózatot hozott létre, felvette a kapcsolatot Bozó Pál ezredessel, aki Sopron környékén állomásozott, továbbá a Szombathelyen szervezkedő Nemestóthy-Szabó őrnaggyal. Elegendő fegyveres összegyűjtése után elszánták magukat a betörésre, de Lehár biztosra akart menni és Steier tartományban állomásozó osztrák csapatokkal akarta kiegészíteni seregét, akik végül nem vállalták a harcot, mikor megkapták Ausztriának benyújtott békefeltételeket, ami kimondta, hogy a határszéli településekből sok osztrák fennhatóság alá kerülne. Lehár várakozott a megfelelő pillanatra. Közben Gömbös Gyula és Lingauer Albin, mint a „szegediek” küldöttsége Grazba látogatott, ahol felszólították Lehárt a parancsnokság átadására, amit az ezredes megtagadott.

A Tanácsköztársaság fő kormányzószerve, a Forradalmi Kormányzótanács lemondott augusztus 1-jén, ami meglepte az ellenforradalmárokat és csak több nap késéssel reagáltak. József főherceg (teljes nevén: Habsburg–Toscanai József Ágost főherceg), mint a király embere (Homo Regius), a száműzött király megbízottja a névleges kormányzói tisztségét elfoglalta augusztus 7-én, ami még igen korlátozott volt ekkor.

A kialakult helyzetre való tekintettel az ellenforradalmi erők leültek tárgyalni, ahol többek ellenzésére Lehár ezredes és gróf Sigray Antal kitartott az azonnali katonai beavatkozás mellett. Az időközben a hatalmat átvevő semmilyen Peidl-kormányt viszont Sigray-ék nem ismerték el, mely kormánynak semmi ereje sem volt és Sigray-ék proletár kormánynak tartották, hatalma szintén csak névlegesnek bizonyult.

Lehár ezredes és csapatai megkezdték harcukat a régi rend visszaállításáért a Dunántúlon, pontosabban Vas megyében. Augusztus 3-án döntöttek egy önálló, katonai, karhatalom létrehozásáról, melynek élére Szomor Aurél őrnagyot fogadták el. Közben Bozó Pál Sopron és Vas megyékben szerelte le sorra a Vörös Őrséget. Augusztus 7-én Szombathelyen Lehár és Sigray tanácskozást hívott össze a vármegyeházán, ahol megteremtették a közigazgatás alapjait, bár Zala és Moson megyékben lassabban szerveződött az ellenállás, a dunántúli akció sikeresnek volt mondható. Sorra foglalták vissza a településeket és tartóztatták le a vörösöket mindenféle túlkapás nélkül. Pickner különítményét Lehár idejében leállította, aki önkényes bosszút tervezett. Nyugat-Magyarország vezetőire jellemző volt a feltétlen királyhűség, és első számú céljaik között szerepelt a legitim uralkodónk visszahelyezése az őt megillető trónra, melyről maga IV. Károly nem mondott le soha. „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – mondta báró Lehár Antal ezzel kapcsolatban.

Horthy, látva a graziak sikereit, a katonai parancsnokságát és csapatait Siófokon rendezte be. Horthynak viszont elégtelen katonai ereje volt, így katonai beavatkozásra nem gondolhatott. A „ szegedi kormány” továbbra is Szegeden maradt, ami lemondott az időközben a bizonytalan Peidl-kormányt erőszakkal eltávolító Friedrich-kormány javára. József főherceg Horthy-t nevezte ki fővezérnek, ami előtt Lehár ezredes értetlenül állt, de megérthetjük a király emberének döntését, hiszen Horthy, amikor a felkent királyt éppen távozásra szólították fel Bécsben, akkor a császári és királyi palotában tartózkodott, mert éppen a horvátoknak át kellett adnia a flottáját. Károlynak, egy kéretlen esküt tett, amelyben életére megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi mind a két trón Őfelségének. Horthy kinevezése mellett szólhat az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében befutott karrierje. Azt pedig nem tudhatta József főherceg, hogy Horthy az ígéretét kétszer is meg fogja szegni.

Friedrich István kormánya először József főherceggel tárgyalt, aki elismerte a kormányt és jóváhagyta működését, ezzel, egy valóban ellenforradalmi erő vette át a hatalmat, mely a régi rendszer teljes visszaállítását képviselte, de katonai ereje csak a Dunántúlra nézve volt meg, a budapesti hatalmát a megszálló románok korlátozták, és többször le akarták tartóztatni Friedrich-t, amit rendre az entent megbízottai akadályoztak meg. Friedrich kormányt hatalmára jutását egy olasz katonai misszió segítette, így az legitimálta működését. Lehár ezredes elfogadta a „Nyugat-Magyarország katonai parancsnoka” kinevezést és jelentett a Friedrich-kormány hadügyminisztériumába. Friedrich István legitimista-monarchista beállítottságú volt, így megértjük, hogy József főherceg miért fogadta el a kormányát, és láthatjuk, hogy Lehár ezredes pedig miért jelentett már másnap Schnetzer Ferenc hadügyminiszternek.

2009.01.03.: Hibák javítva, Békés Márton, a téma kiemelt szakértője észrevételei alapján.

(Források:
Zsiga Tibor – Horthy ellen, a királyért;
Monarchista.blogspot.com;
wikipedia.hu;
SIGRAY ANTAL
NYUGAT-MAGYARORSZÁG
1919-ES SZEREPÉRŐL Közzéteszi: BÉKÉS MÁRTON
http://www.vasiszemle.t-online.hu/2006/06/bekes.htm ;
nyomán: Hubatka -Szent Korona Rádió)

Pedig több mint ezeréves hagyományrendszerről van szó, melynek hívei a katakombákból napfényre léptek. A Demokrata szemügyre vette a kortárs magyar monarchizmust.

A monarchizmus mint közéleti magatartás viszonylag új keletű jelenség. 1945 előtt, a Magyar Királyság jogfolytonos fennállása idején nem kellett vállalni a királyság intézménye melletti elkötelezettséget, hiszen természetes volt, hogy az élet az ezeréves államforma keretei között zajlik. Az elmúlt 63 évben viszont mintha mindent elfelejtettünk volna, ami addig történt. A királyságról kizsákmányoló, elnyomó, feudális csökevényként beszéltek az iskolákban, s mindmáig a jobboldalon is csak addig jutnak el néhányan, hogy a Szent Korona tanát vagy annak néhány, tetszőleges elemét beépítsék tanaikba. Az államformaváltást, pontosabban a királysághoz való visszatérést annál kevesebben szorgalmazzák. Pedig szó sincs anakronizmusról, a történelem kerekének visszaforgatásáról. Annál inkább egy súlyos tévedés helyrehozataláról, a magyar történelem szerves folyamatának helyreállításáról. Önmagunkhoz való visszatérésről.

Ma a világ számos országában királyság, illetve valamilyen ennek megfelelő államforma áll fenn. Európában is találhatunk néhányat, így Spanyolországot, Angliát, Belgiumot, Svédországot, de Luxemburg például nagyhercegség. A hispánoknál kifejezetten élénk monarchista tevékenység tapasztalható, a Tradicionális Karlista Közösség (Communión Tradicionalista Carlista) tagjai kombattáns módon lépnek fel az erősebb, szilárdabb királyi hatalomért. Ugyanezt tette 1981-ben Antonio Tejero alezredes, aki fegyveresei élén berontott a parlamentbe, hogy a köztársasági elemek térnyerését megakadályozza, s felajánlja szolgálatait az uralkodónak a királyság megszilárdítása céljából. (Hasonló kísérlet volt 1970-ben Tokióban Misima Jukióé, aki a császárság deszakralizálódására akarta felhívni a figyelmet.)

Az európai republikanizmus szülőföldjén, Franciaországban sem mindenki rajong a köztársasági hagyományokért: a Camelots du Roi, azaz a Király Apródjai nevű szervezet tagjai rendszeresen lefestik Párizsban a Jakobinusok tere utcanévtábláit, minden évben megemlékeznek XVI. Lajosról, s megkoszorúzzák Jean ne D'Arc szobrát, noha ezt időnként rendőrkordonnal igyekeznek megakadályozni a hatóságok. Az „apródok" a hétköznapokon sem tűrik a királyság szidalmazását, s aki előttük erre vetemedik, azt alkalomadtán sétapálcáikkal helybenhagyják. Ugyancsak a galloknál tevékenykedik a Vendée Emléktársaság, mely a köztársasági jakobinus terrorral szembeszálló királypárti fölkelők emlékét ápolja. A 19 század végén és a 20. század elején monarchista, nacionalista, korporativista és intranzigens katolikus programjáról híressé vált Action Francaise is folyamatosan hallat magáról. Ausztriában régebb óta aktív a Schwarz-Gelben Allianz, mely a császárság hagyományos fekete-sárga színeit tekinti magáénak a köztársaság piros-fehér-piros zászlója helyett. Ők szívesen feltámasztanák az Osztrák-Magyar Monarchiát, s ezzel nincsenek egyedül, hiszen cseh és szlovák monarchisták is igenlik az elképzelést. Szerbiában pedig egy felmérés azt az eredményt hozta, hogy két és fél millió ember, vagyis az ország összlakosságának harmada egyértelműen örülne a monarchia helyreállításának. II. Karagyorgyevics Sándor trónörökös is fölvetette ennek szükségességét, s még a szerb politikai osztályban sem mindenki utasította el, a Vuk Draskovics-féle Szerb Megújhodási Mozgalom például rokonszenvét fejezte ki.

Ezen államokat idejétmúlt, feudális elnyomással vádolni nyilvánvaló képtelenség. Nem mintha a feudalizmus önmagában igazságtalan, kizsigerelő berendezkedés lett volna, de e témára most nem térünk ki. Annyi bizonyos, hogy szó sem lehet anakronizmusról. Ennek ellenére Magyarországon egyes értelmiségi körök és politikai képviseleteik kifejezetten ellenségesen, gyűlölködve tekintenek a Magyar Királyságra és jelképeire, s a szerves szakralitásra nyitottabb közéleti szereplők sem nagyon tudnak mit kezdeni a monarchia intézményével.

Pedig hazánkban is vannak meggyőződéses monarchisták. Már a rendszerváltozás idején megalakult a Magyar Legitimista Párt, igaz, ez vonalvezetésében kissé eklektikus volt, amennyiben Habsburg Ottó páneurópai tevékenységét igyekezett követni, ami a trónörökös személyes politikájának része, viszont semmi köze magához a monarchizmushoz. A pártként való működés is ellentmondott a királyság gondolatának, hiszen annak lényege éppen a pártokrata berendezkedésen fölül álló örök szintetizáló szerep. Így ez az alakulat nyom nélkül eltűnt a süllyesztőben.

Működik viszont számos lovagrend, egyesület, szellemi műhely. Ilyen a Károly Király Imaliga, a Sándor-huszárok csapata vagy a Kard-Kereszt-Korona Szövetség, mely az általa ultradextrokonzervativitásnak nevezett világszemlélet talaján állva összetett, többrétű eszmeiséget hirdet. Tavaly pedig elindult az interneten a monarchista.blogspot.com oldal, mely magas színvonalon, rendszerbe foglalva igyekszik népszerűsíteni a királyság intézményét. Monarchista írások rendszeresen megjelennek a Miles Christi folyóiratban is, tradicionalista katolikus szellemiségű írásokkal együtt. Ennek főszerkesztője Pánczél Hegedűs János történész, aki az említett internetes oldalt is gondozza. Utóbbi fórum a tervek szerint hamarosan professzionális portállá alakul, a szerkesztő pedig könyvben készül összefoglalni a honi kortárs monarchizmus mibenlétét.

A honlap szerkesztőinek érdeme, hogy a témát bármiféle misztifikációtól, érzelmi túlfűtöttségtől mentesen, valós történelmi ismeretekre alapozva tárgyalják, higgadtan érintve azokat a pontokat is, melyek nemzeti körökben időnként heves felzúdulást okoznak. Ilyen a jogfolytonosság ügye vagy a Habsburg-ház problematikája

A magyar monarchisták szerint jobboldaliságról eleve csak szerves királyság esetén van értelme beszélni. Aki valóban magyar konzervatív, nem is gondolkodhat más államformában, legfeljebb esetlegességgel, kényszerből elfogadhat bizonyos gyakorlatokat. A monarchia ugyanis nem egy a számos államforma közül, hanem a magyarság szerves létkerete, melyet önmagának alakított ki. Ez még 1956-ban is evidencia volt például Mindszenty József számára, aki hercegprímásként a trónörökös akadályoztatása miatt az ország első emberének tekintette magát. A bíboros a királyság letéteményeseként viselkedett, közismert volt legitimista-monarchista meggyőződése. S nem volt egyedül: 1946-ban a Slachta Margit vezette Keresztény Női Tábor következetesen szembeszegült a köztársaságot erőltető kommunistákkal, szociáldemokratákkal, kisgazdákkal, parasztpártiakkal. Ehhez képest ma majdnem mindenki úgy beszél a köztársaságról, mint magától értetődő dologról, mintha sohasem létezett volna más államforma. Autoritás, jogfolytonosság, történeti alkotmány – ez mind hiányzik a politikai osztály gondolataiból. Márpedig az autoritás az, hogy a szerves fejlődés felülről lefelé áramlik. Alulról nem jön semmi. Egy nemzetet csak felülről lehet megtartani.

Figyelemre méltó, hogy a baloldal néhány éve eszmei alapjává tette a tévesen harmadiknak nevezett köztársaságot (1918-ban Károlyi Mihály népköztársaságot kiáltott ki), s ennek védelmében igyekszik mozgósítani időről időre híveit. Beszédes ugyanakkor ennek sikertelensége is. Az ilyesfajta utcai megmozdulásokon lézengő emberek mennyiségét érdemes összevetni azzal a tömeggel, mely az ezredfordulón napokig kígyózott az Országház előtt, hogy leróhassa tiszteletét a Szent Korona előtt. Lám, nemzeti jelképünknek tudat alatt is ilyen kisugárzása, valós hatalma van. A honi monarchisták nem véletlenül mondják, hogy néhány zavaros évtized áll szemben egy évezreddel. „A köztársaságok vérben születnek, a királyságok bíborban”, írják.

Ráadásul abszurd, hogy a népet soha nem kérdezték meg, akar-e népszuverenitáson alapuló államformában élni. Mely ugyanakkor maga is erősen korlátozza a népszuverenitást. Alulról kezdeményezett népszavazás például 1990 óta egyszer sem ért célt. Ráadásul, teszik hozzá a monarchisták, az általános szavazati jog sem feltétlenül hasznos intézmény. Végtére is mélységesen igazságtalan, hogy egy fél liter pálinkáért voksoló lumpen elem szavazata ugyanannyit ér, mint egy keményen dolgozó, gyermekeket nevelő polgáré.

A honi monarchisták meggyőződése, hogy jelen állapotaink törvénytelenek, mivel 1945 óta interregnum van. A köztársaság 1946-ban szovjet megszállás alatt jött létre, amikor a szovjet dominanciáin Szövetséges Ellenőrző Bizottság betiltott bizonyos pártokat, százezreket pedig rendelettel zártak ki a szavazati joggal rendelkezők köréből, ráadásul valamirevaló szavazó jegyzéket sem lehetett összeállítani, hiszen az 1947-es békediktátum előtt még az sem volt egyértelmű, ki magyar állampolgár.

A királyság és a köztársaság összevetésekor nem lehet nem észrevenni, hogy nagy uralkodóinkról máig élnek a legendák a nép ajkán, s régi népi motívumokon, templomfreskókon feltűnik a Szent Korona, miközben a köztársaság alakjaira senki nem emlékszik. Meglehet, jobb is ez az érintetteknek, hiszen miként állítható versenybe Szent László, Károly Róbert, Mátyás király mellett egy Károlyi, egy Dobi István, egy Tildy, egy Göncz Árpád? S ha fölmerül a kérdés, voltaképpen mi a köztársaság eszmei lényege s mik a jelképei, bajosan kapunk erre választ. Gyökeresség, jogfolytonosság híján ez érthető is.

A mai monarchizmus elsődleges feladata ezért az, vallják a királyság hívei, hogy tisztázza a fogalmakat. Fából vaskarikának tartják például, ha valaki a köztársaság keretei között akarja újraéleszteni a Szent Korona-tant. A kettő ugyanis nem fér össze A Szent Korona tagjai csak a Szent Koronával lehetnek értelmezhető viszonyban. A monarchisták nem kerülik meg a nemzeti körökben legkényesebb kérdést, a Habsburg-ház problematikáját sem. Határozottan leszögezik, hogy nem Habsburg-restaurációt akarnak, hanem a királyság helyreállítását kívánják. A Habsburg-restauráció ugyanis akkor lenne értelmezhető kifejezés, ha királyságban élnénk, s egy Habsburg- és egy más házból való trónkövetelő közt kéne dönteni. Ma azonban szó sincs ilyesmiről. Ugyanakkor tény, hogy Magyarországon jogfolytonosan, törvényesen legkésőbb a Pragmatica Sanctio óta a Habsburg-Lothringen-ház uralkodik, s jelenleg Habsburg Ottó a trónörökös és örökös király, ami azt jelenti, hogy amennyiben gyakorlati lehetőség nyílna a trón betöltésére, ő gyakorolná az uralkodói hatalmat. A monarchisták világossá teszik történeti alapon, milyen módon lehet valaki uralkodó. Eszerint legfőképpen a primogenitúra és a szeniorátus alapján, vagyis vagy az elsőszülöttség dönt, vagy az, hogy ki a család legidősebb tagja. Ha az első kettő nem áll fönn, akkor lép be az idoneitás, vagyis a rátermettség – így lett dicső király Hunyadi Mátyás. A királyság hívei szerint ezt mindenkinek el kell fogadni, aki monarchistának vallja magát. Habsburg Ottó státusát, dinasztiafőségét nem lehet kétségbe vonni. Ugyanakkor alanyi jogon lehet bírálni cselekedeteit. Ezt maguk a monarchisták is megteszik.

A dinasztiával kapcsolatos magyarországi kuruc érzelmekről a királyság hívei úgy vélik, a Habsburg-elnyomás fogalma történelmileg tarthatatlan, hiszen a családból kikerült uralkodók törvényesen és kényszer nélkül lettek magyar királyok. A törökök kiűzése után a magyar rendeknek elegük volt a szétziláltságból, a vallási megosztottságból, és abból, hogy Thököly hajdúival török zsoldban végigdúlta a Felvidéket. Ezért támogatták a Habsburg-házat, mely a Rákóczi-fölkelés után méltányos és kegyes békét kötött a felkelőkkel, a kuruc sereg tisztjei megtarthatták szerzett rangjukat, a felszabadított jobbágyok szabadságukat és földjüket, s a követelések nagy részét III. Károly beépítette a jogrendbe. Az elnyomást cáfolja az is, hogy a magyar nyelvű irodalom Mária Terézia udvarában virágzott fel, s gazdaságilag is fejlődésnek indult Magyarország, hiszen ekkoriban emelkedett föl a tokaji és a somlói borvidék.

Neuralgikus pont az 1848-49-es események megítélése Ebben a magyar monarchisták álláspontja sem százszázalékosan egységes. Annyi bizonyos, hogy nem lehet feketén-fehéren megítélni a történteket. Az áprilisi törvényeket mindenki elfogadja, mivel a király szentesítette őket. Tény, hogy 1848-ban a reformkor jogos magyar követeléseihez liberális, hagyományellenes tendenciák is társultak, s az események során egyre erősödő módon (ha nem is döntően) jelentek meg republikánus, sőt protokommunista eszmék. (Hiszen 1848 a Kommunista Kiáltvány megjelenésének éve is.) Utóbbiak jellegzetes képviselője volt Táncsics Mihály, aki nem véletlenül névadója a Magyar Szocialista Párt egyik alapítványának. A magyar 1848-at nem lehet értelmezni az európai 1848 nélkül, melynek gyökerei egyértelműen 1789-ben keresendők. A jelképek, a jelszavak is ezt bizonyítják. Történelmi tévedés osztrák-magyar ellentétről beszélni, amikor a forradalmi bécsi légió az uralkodó ellen harcolt, míg számos magyar tiszt és arisztokrata hű maradt a királyhoz. Olyan jeles államférfiak, mint Deák vagy Széchenyi visszavonultak a közélettől, amikor fegyveres összetűzéssé fajultak az események. Jellemző az egyoldalú történelemszemléletre, hogy azokról a jeles magyar államférfiakról szó sem esik, akik 1847-ben megalapították az aulikus ellenzéki Konzervatív Pártot: gróf Szécsen Antalról, gróf Cziráky Jánosról, gróf Majláth Györgyről, gróf Dessewffy Aurélról, báró Jósika Samuról.

Világosan kell látni azt is, hogy nem az uralkodó tört Magyarország ellen, hanem a forradalmi, liberális bécsi kormány. (A későbbi abszolutista miniszterelnök, Bach 1848-ban a bécsi barikádokon harcolt császára ellen). A tragikus összecsapás éppen az uralkodó szintetizáló szerepének akadályoztatása miatt tört ki.

Az 1848-49-es eseményekkel kapcsolatosan a monarchisták felhívják a figyelmet, hogy a történészek közül is sokan polgárháborúnak tartják az akkor történteket, hiszen a Szent Korona tagjai fordultak egymás ellen. Sajnálatos módon a békekísérletek hatástalanok maradtak, sőt az e célból Pestre utazó Lamberg grófot a magyar főváros utcáinak népe meglincselte. Mindazonáltal a jogos nemzeti követelések vitathatatlanok. Ugyanakkor tisztán kell látni, hogy a Batthyány-kormány lemondása után egyre erőteljesebb volt a republikanizmus megjelenése. Az Országos Honvédelmi Bizottmány rendőrminisztere, Madarász László például Antoine Saint-Justtel, a „terror arkangyalával” rokonítható. Madarász nyíltan hirdette a köztársaságot, s a „forradalmi terrort” is be akarta vezetni, ezt azonban józanabb társai megakadályozták. Köztársasági érzelmeivel nem volt egyedül. Az ugyancsak republikánus Szemere Bertalan miniszterelnök írja naplójában az összeomlás napjaiban minisztertársáról, Batthyány Kázmérról: „A korona mint egy vámpír faldosta oldalamat. Kivinni lehetetlen volt, itthagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányval helyzetem nehézségét. Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte; törd össze, vagy vesd a Dunába.” Úgy tűnik, a Szabad Demokraták Szövetségének megvan a maga történeti előképe...

Mint látható, a kép sokkal árnyaltabb annál, hogysem rövid, tömör állásfoglalást megengedhetnénk magunknak. A monarchisták ezért igyekeznek kerülni a történelmi mítoszrombolást, de azért határozottan leszögezik, hogy iránytűjük mindenkor a Szent Korona és a király. Aki mindig is nemzetek feletti személyiség volt, így értelmezhetetlen a „nemzeti király” fogalma.

A királyság hívei szerint eljött az idő, hogy kilépjenek a nyilvánosság elé, értelmiségi asztaltársaságokból mozgalommá, igazi szellemi műhellyé váljanak. Törekvéseiket számos egyházi személyiség rokonszenve kíséri, sőt van olyan ellenzéki országgyűlési képviselő, aki maga is elkötelezett monarchista, bár ezt taktikai okokból nem hangoztatja. Világossá akarják tenni a királyság és a köztársaság közti különbséget. „Ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével”, írják. Valóban, a köztársaság a jelek szerint nem képes polgárai megvédésére. S míg a monarchiák történetében elvétve akadt alkalmatlan, őrült, despota, becstelen uralkodó, addig a kontraszelektált köztársaságok történetében épp fordítva van: elvétve akad rátermett, becsületes politikus. A királyság biztos iránytű, a köztársaság infernális örvénylés.

Ágoston Balázs
(Magyar Demokrata, 2008. december 10. XII. évfolyam, 50. szám - http://viribusunitis.blog.hu)

Az interjúból megtudhatjuk, hogy a spanyol és a magyar népnek milyen közös problémái vannak. Sok kérdésre választ kapunk a spanyol történelemmel kapcsolatban. Kiderül, hogy mennyire is fejlett a magyar ellenállás a spanyolhoz képest, miért fontos, hogy az utcán a nemzeti oldal legyen a meghatározó erő, és arra is választ kapunk, hogyan látják ők a történelmet és Magyarországot.

Az interjú ITT hallgatható meg.(Elhangzott: VIII. Magyar Sziget - Profee)

Szent Korona Rádió: Sok szeretettel köszöntjük Álvaro Peñast, a spanyolországi Nemzeti Demokrata Párt (Democracia Nacional) képviselőjét itt a Szent Korona Rádióban. Kérlek, mutasd be a szervezetet, miért alakultatok meg, kik a fő vezetői, miért küzdötök és mi a jelenlegi fő problémája Spanyolországnak?

Álvaro Peñas: Köszönöm a meghívást. A mi mozgalmunkat Spanyol Nemzeti Demokrata Pártnak hívják. A vezetőnk Manuel Canduela. 14 éve alapítottuk a mozgalmat, s az óta veszünk részt a politikai harcokban. Jelenleg a legégetőbb gondok, amik a spanyol társadalmat érintik, többek között a déli szeparatista csoportok és a bevándorlók: a közelmúltban 6 millióan telepedtek le az országban. Spanyolország integritása is veszélyben van. Leépült az ipar, a mezőgazdaság, a halászat, hogy csak párat említsek. Próbálunk összefogni országos szinten, de ez az összefogás sajnos még nem létezik.

SZKR: Miért volt nagy jelentőségű, hogy a nemzeti erők nyerték meg a spanyol polgárháborút (1936-1939)?

Álvaro: A spanyol polgárháborút, ha nem nyerték volna meg a nacionalisták, akkor az ellenség, a Köztársaságiak kezébe került volna az irányítás. Nyilvánvalóan kommunista típusú kormányzásra törekedtek. Az oldalukon megtalálhatóak voltak a kommunistáktól kezdve a trockistákon át, az anarchistákig a baloldali eszmék képviselői. Ha ők nyertek volna Spanyolországban, az valószínűleg egy sztálinista rezsimhez hasonló közigazgatással sújtotta volna az országot, ami valódi katasztrófát jelentett volna. Hiszen rengetegen meghaltak így is a háborúban, de a várható kommunista tisztogatások aligha maradtak volna el.

SZKR: Spanyolországban mekkora összetartó ereje van Franco személyének, összehasonlítva Magyarországon például Horthy kormányzó személyével?

Álvaro: Sajnálatos módon elég gyenge, mint jelkép. Franco halála után az új kormányok egész mostanáig lépéseket tettek a történelem ezen szakaszának elhomályosítására, ennél fogva a spanyolok többsége ma gyakorlatilag semmit nem tud erről az időszakról, ahogy a kedvező változásokról sem Franco idejében. Például a szárazság nagy gondot jelentett akkoriban, ám Franco – nem tudom, hogy hívják ezeket felétek –, hatalmas víztározókat építtetett, amivel mindezt megoldotta. De arról is kevesen tudnak, hogy a Franco-féle közigazgatásnak semmi gondja nem volt a regionális nyelvekkel. Ma mégis azt mondják, hogy ezek tiltva voltak, mint például a katalánok nyelve – ez teljességgel hamis vád. Spanyolországban vészesen kevesen ismerik a történelmüket. Minden régiónak megvan a maga történelme, amit a gyermekeknek tanítanak az iskolákban. A 17 spanyol autonómiában 17 féle történelmet tanítanak. Néhányban Francot, mint szörnyeteget állítják be, néhol meg sem említik. De általában, ha megkérdeznek egy 15-16 éves fiatalt, hogy ki volt Franco, nem fogja tudni… Igen, ez elég hihetetlennek hangzik. Az igazság az, hogy sokan még odáig is elmennek, hogy a spanyol zászlót – ami a 18. századból származik –, Franco találmányának mondják. Szóval elég nagy gondok vannak a spanyolok fejében jelenleg, ami a média agymosása mellett nem csoda, hiszen folyton azt hallják, hogy a Köztársaságiak és a kommunisták az ország szabadságáért és a demokráciáért harcoltak, holott a valóság az, hogy a Szovjet tömb tagjai akartak lenni.

SZKR: Jose Antonio Primo de Rivera, a falangista mozgalom egyik megalapítója jelentős életművet hagyott maga után. Kérlek, mesélj erről!

Álvaro: Az ő személye nagyon fontos. Nagy újító volt a spanyol harcok idején. Tudniillik, egy másik mozgalommal, a JONS (Honsz)-sal, kemény fellépéssel álltak ellen a kommunistáknak az utcákon, hiszen akkoriban a kommunistáké volt az utca. A kommunisták erősebbek voltak, mint az anarchisták és a szocialisták. Szóval ő volt az, akinek a szervezésében először jelentek meg jobboldali erők markánsan, s vették föl a harcot az utcákon, míg a jobboldali pártok nem tettek semmit, csak remegve ültek a parlamentben. A nemzeti kormányzásról alkotott képe hasonló volt a korabeli európai elképzelésekhez. Radikalizmusával mondhatni végre egy kis életet csepegtetett a spanyol politikai életbe. A Köztársaságiak végül kivégeztették, mert egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mint politikus. A mozgalma azonban így is fontos szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

SZKR: A megemlékezés Rivéra és Franco halálára a legnagyobb spanyol nemzeti rendezvény, felvonulás. Hogyan zajlik ez a rendezvény, s milyen európai nemzeti mozgalmak vesznek részt rajta? (Videó ITT a tavalyi megemlékezésről - a szerk.)

Álvaro: Több nemzeti szervezet is szokott ilyenkor megemlékezést tartani az Elesettek Völgyének Szent Keresztjénél, ahol nyugszanak. Szombaton és vasárnap a háborút és a Franco-kort megélt emberek szoktak találkozót szervezni Madridban. Érkeznek emberek több országból is, de elsősorban németek és olaszok. Nem feltétlenül, mint politikai mozgalmak képviselői, hanem mint magánemberek.

SZKR: A baloldali erők hogyan reagálnak erre?

Álvaro: Általában nem sok vizet zavarnak. Nem kell számolni az utcán ellenzőkkel, mert éppenséggel az Elesettek Völgye elég messze van a várostól. Sokkal inkább szokott ilyenkor a baloldal indítványokat tenni a Völgy lezárására, ami azonban nem kivitelezhető, tudniillik a völgy az egyház tulajdonában van. Noha az állam hatalma elég nagy. Egyébként sem szoktunk számítani utcai ellenzőkre. Ezek a rendezvények inkább az idős embereket vonzzák, bár eljönnek fiatalabbak is, viszont kimondottan történelmi visszaemlékezésről van szó. A jelennel, lehetséges jövővel kapcsolatban nem vonnak párhuzamot.

SZKR: Hogyan viszonyultok a királyság intézményéhez? Esetleg a parlamenti demokráciát részesítenétek előnyben inkább?

Álvaro: Hát a jelenlegi helyzet úgy fest, hogy nemigen támogatnánk semmit a mostani királyunkkal. Nem kedveljük az uralkodócsaládot, hiszen rengeteg mindent támogattak az utóbbi időben, ami csak ártott a nemzetünknek. Együttműködnek az ország ellenségeivel. De ha a királyságról beszélünk, mint államformáról, akkor igen, amennyiben jó király ül a trónon, bizonyára az a legmegfelelőbb egy nemzet számára. De ami most van nálunk, azt hiába hívják demokráciának, vajmi kevés köze van ahhoz, amikor az emberek beleszólhatnak a sorsuk irányításába. Szóval a jelenlegi helyzetben aligha van mód a királyság támogatására, hiszen a mostani uralkodónk egy katasztrófa.

SZKR: Ha nem a jelenlegi, hanem másik királyi család adná az uralkodót, akkor sem támogatnátok a királyságot?

Álvaro: Tudod, ha egy olyan királyunk lenne, mint I. Károly, naná, hogy teljes mellszélességgel mellé állnék. Csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen állapothoz, mit a királyság, visszatérni a megfelelő ember nélkül. De a jelenleg regnáló demokratikus rendszert elvetjük. Igaz, ez nem is nevezhető demokráciának. Az ember elmegy négyévente, leadja a voksát egy személyre, és kész. Nem mondhatja azt, hogy „hé, ez nem tetszik”. Az országot irányító körök dolgába nincs beleszólása.

SZKR: Mi volt az első benyomásod, amikor először hallottál az 1956-os magyar felkelésről?

Álvaro: Rendkívül vitéz, bátor dolognak találtam, ahogy az a rengeteg ember az utcára vonult, akár fegyver nélkül is. És amikor megjelentek a tankok, azok a nem kis szovjet tankok, na ahhoz kellett a bátorság. Mély benyomást tett rám a kép, ahogy az emberek kint vannak az utcán, szemben a tankokkal. A másik, ami tetszett, hogy az emberek kivágták a zászló közepét. Általában ilyenkor eldobják a zászlót. Azt hiszem ez egy elég jó és fontos szimbóluma volt annak, hogy ami nem jó Magyarországnak, azt kiveti magából.

SZKR: Az 1956-os Magyar szabadságharc spanyol segítségéről hallottál-e? Mit tudsz ezzel kapcsolatban mondani?

Álvaro: Igen, hallottam róla. De sajnálatos módon a spanyolok 99%-a egész biztosan nem. Ehhez hasonlóan több hasonló cselekedettel próbálkoztunk a kommunizmus elleni harcban. A fő gondunk akkoriban Amerika jelenléte volt. Egyedül maradtunk Európában eléggé leszűkült mozgástérrel. Például egy sokak számára szintén ismeretlen háborút vívtunk Marokkóban, 1956-ban, s ejtőernyősöket kellett bevetni, ám nem használhattuk az amerikai felszerelést, mert Marokkó szövetségben állt az Egyesült Államokkal. Ennél fogva második világháborús technikát kellett bevetnünk, mint például a polgárháborús német repülőgépeket. A háborút megnyertük, de sok spanyol katona esett el benne. Szóval ilyen gondok merültek föl, s noha Franco nagyon tehetséges volt, de többet is tehettünk volna, ha nincs megkötve a kezünk. Az 1956-os magyar felkeléskor volt egy tüntetés az amerikaiak ellen, amiért a szabadság harcosainak tartották magukat, de ilyenkor, amikor magyarokat öltek halomra, félrenéztek. Elvégre a kommunisták szövetségesei voltak, hát hadd tegyék, amit akarnak.

SZKR: Dióhéjban elmesélnéd, mit tudsz még a magyar történelemről?

Álvaro: Eleinte Horthyról és Szálasiról hallottam a második világháborúval kapcsolatban, de később, ahogy többet olvastam, megtudtam dolgokat Magyarország létrejöttéről, Árpádról és a törzsekről, Szent István királyról, aki keresztény hitre térítette az országot, a magyarok harcairól a török hódítók ellen. Tudod, szeretek olvasni, s kedvelem a történelmet. Segít megérteni a jelen összefüggéseit. Egyébként rengeteg dolog van, amiben Magyarország és Spanyolország története hasonlít. Például az iszlám elleni harc. Ez látszik is a végvári vonalakon, s az erősségek nagy számán, akárcsak Spanyolországban. Természetesen tudok az 1956-os eseményekről is, s mondhatom, mindent egybevetve elég eseménydús történelmetek van. Hozzánk hasonlóan ti is bástyája voltatok Európának és igencsak fontosak, hiszen folyton a külső támadások ellen védtük.

SZKR: Bizonyítottad műveltségedet a magyar történelemmel kapcsolatban, de egy átlag spanyol mit tud a magyarok történetéről?

Álvaro: Valószínűleg semmit. Talán a Real Madrid játékosait föl tudnák sorolni. Tehát képzeld el, hogy semmit nem tudnak a saját történelmükről, akkor gondolhatod, mit tudnak más népekről Európában. De ha mondjuk egy nacionalistáról van szó, akkor valószínűleg tudna pár dolgot a Horthy-korszakról és Szálasiról, ugyanis van egy írónk, aki írt egy könyvet a kevésbé ismert nemzeti mozgalmakról, így ebből értesülhettek többen is róluk. Aztán bizonyára tudnak a török időkről, a Spanyolország helyzetével való hasonlóság miatt a Rekonkviszta alatt… de az egyszerű ember valószínűleg semmit nem tudna mondani Magyarország múltjáról. Ezt elég nehéz fölfogni számomra is, aki egy északi régióból, Asturiasból származom, ahol a Rekonkviszta elkezdődött. Pelayo király, aki a harcot indította, Covadongában aratta az első győzelmet, ahol a Szűz Mária megjelent a keresztényeknek, hogy viseljenek harcot a mórok ellen. Na most vannak olyanok a régiómban, akiknek gőzük sincs, ki az a Pelayo. Mi több, vannak szeparatisták a régiómban, akik tulajdonképpen a valódi magjai voltak a történelmi Spanyolországnak! Szóval teljes abszurditás, ami zajlik. Nem hogy bármit mondani tudnának más nemzetekről.

Inkább érdekli őket a TV, a média hazugságai. Például amikor a középkorról van szó, úgy állítják be Spanyolországot, mint a három kultúra, a keresztények, a mórok és a zsidók királyságát, akik boldogan éltek együtt. Heh, persze sosem hallottunk arról, hogy volt egy Rekonkviszta! Egy nyolcszáz éves háború, á dehogy, soha. Ez náluk így teljesen rendben van.

SZKR: Milyen erősnek ítéled meg a spanyol nemzeti ellenállást és ehhez képest a magyar ellenállást? Milyen eredményesen haladtok a kitűzött céljaitok felé?

Álvaro: A mozgalmi életet tekintve kevésbé vagyunk láthatóak. Itt például, ha körülnézek rengeteg programot látni, rengeteg érdeklődővel. Ebből a szemszögből gyengébbek vagyunk. Franco halála után sok nemzeti érzelmű csoport született, de sokuk leginkább a múltról beszélt, jövőbeli tervek helyett. Így ezek sorra eltűntek mára, vagy átalakultak nosztalgia-klubokká. De jelenleg mindez változni látszik. Mozgalmunk fontos szempontnak tartja a kimozdulást ebből a holtpontból. A mozgalom számára mindenképp fontos sikereket értünk el úgy, hogy helyi választások alkalmával falvakban nyerni tudtunk. Szóval elkezdhettünk végre valóban munkálkodni, és nyitunk a fiatalok felé. Igazából ez lenne a fontos, mert ahhoz, hogy tömegeket mozgassunk meg, nem elég csak a 30-as éveket felidézni, ahol gyakorlatilag minden család érintett, hisz’ szinte mindenkinek voltak halottai egyik, vagy a másik oldalon. A nemzeti érzést, az egész történelmünket érdekessé kell tenni a tömegek számára, s fontos, hogy büszkék legyenek a gyökereikre. Mondhatjuk, hogy most kezdtük el igazán nyitogatni a szárnyainkat, noha 13 éve dolgozunk ezen az oldalon. Spanyolországnak azonban szüksége van egy határozott jobboldali erőre. A mai spanyol parlamentben van egy nagy jobboldali párt, azonban ez együttműködik a baloldallal. Az emberek mégis rájuk szavaznak, mert nem akarják, hogy inkább baloldali kormány alakuljon. Ha az emberek mind elkezdenek gondolkodni végre, mint mi, ha kinyitják a szemüket és kiszállnának a „Mátrixból”, azt hiszem elég erős lesz a mozgalmunk.

Kicsit idevág, úgyhogy megemlíteném. Ugye most volt az Európa-bajnokság megrendezve Spanyolországban. Számunkra ez különösen fontos volt, hiszen sok ember először az életében végre Spanyol zászlót vitt magával, és lengetett az utcán, vagy viselte éppen a pólóján. Olyan területeken, ahol szeparatista törekvések vannak, mint Katalóniában, vagy Baszkföldön, ez a látvány egészen elképesztő volt. Legalább, de inkább több, mint 30 éve nem történt ilyen. A városokban, a kormányépületeken természetesen látni a nemzeti lobogót, de néhány helyen egyáltalán ki sem teszik, vagy nem is emlékeznek meg nemzeti ünnep és emléknapokon. Persze amikor csak lehet, mi szervezünk programokat, de sok helyütt nem tesznek semmit. Persze sok helyütt az emberek azt se tudják, hogy aznap valamire emlékezni kéne. Tehát ez a mi kis küldetésünk, s nemsokára még erősebbek leszünk – remélem.

SZKR: Vannak-e a Magyar Szigethez hasonló nemzeti rendezvények Spanyolországban?

Álvaro: Nem, ilyen, mint a Sziget, nincs. Vannak programjaink, de nem mondanám, hogy kimondottan hasonlóak. Amikor nálunk valamit rendezünk… nos, hogy is mondjam, amikor kedden megérkeztem, az első gondolatom az volt, hogy hol van a rendőrség? Ha mi próbálkozunk rendezvényekkel, kapásból ott terem egy csomó rendőr, rengeteg rendőr. Ez eléggé megnehezíti a dolgunkat, hogy különféle eseményeket szervezzünk. De nem csak ez a baj, hanem az is, hogy ha valami nagyszabású rendezvénnyel állnánk elő, propaganda céllal, ahova családok is eljöhetnének, antifasiszta csoportok jelennek meg demonstrálni és a csürhéik próbálják levadászni azokat, akik a mi rendezvényünkre kíváncsiak. Tehát az emberek, családok gyermekekkel sokszor azért nem jönnek el, mert tartanak a veszélytől, hogy megverik őket, vagy akár megdobják kővel, Molotov-koktéllal.

Szóval bármikor, ha megpróbálunk szervezni valami hasonlót, olyan, mintha háborút szerveznénk. Találkozópontokat határozunk meg, s megbeszéljük, hogy senki nem közlekedik egyedül, mind a rendezvény előtt és után. Az antifasiszták elkapnak akár egy spanyol zászlós pólóért is a főváros utcáin, vagy a metróban. Én nem vagyok a bevándorlók pártján, de általában nem ők kötnek beléd, hanem a sajátjaid. Ha spanyol színekben vagy, rossz vagy, gonosz vagy, fasiszta vagy, sőt, bűnöző. A focibajnokság alkalmával ez végre először megváltozott, ezért is említettem, de úgy vélem, megbirkózunk vele a jövőben. Egyre több ember csatlakozik hozzánk, mert a családok aggódnak gyermekeik jövője miatt. Tíz év múlva olyan rossz lesz a helyzet, hogy az ember óhatatlanul elgondolkodik: ha már azt is meg kell fontolni, hogyan merészkedjen az utcára, még azt találja mondani, hogy "inkább lelépek ebből az országból". Az utcán a helyzet rendkívül rossz. Mivel fölborult a városok társadalmi megoszlása, olyan dolgokkal találkozni, mint Amerikában. Latin bandák portyáznak városszerte. Az egyetlen különbség csak az, hogy nincsenek fegyvereik – egyelőre. Bár nyilván el tudod képzelni, azért hadd szemléltessem, milyen rossz a helyzet. Katalóniában van egy bűnbanda, akiket Latin Királyoknak hívnak. Teljesen legálisan léteznek, mint kulturális szervezet és támogatásban részesülnek a kormánytól. Ilyen érdekességeket szülnek az őrült törvények. Remélem, tudunk tenni ezek ellen, de mindenekelőtt el kell jutnunk arra a szintre. Egyelőre azt kell elérnünk, hogy biztosítsuk a támogatóink épségét a tüntetéseinken, hiszen ez az egyik fegyvere a médiának és az antifasisztáknak, hogy a megmozdulásainkat veszélyesnek mutatják.

SZKR: Mit gondolsz a magyar emberekről, akikkel a szigeten találkoztál?

Álvaro: Tetszik a hely, barátságosak az emberek. Egyedül jöttem, csupán Nicolassal (a HVIM külügyi képviselője - a szerk.) beszéltem, mint külföldi kapcsolattartóval. Nem ismertem itt senkit, de igazán kellemesen telnek a napjaim. Egyáltalán nem okoz gondot szóba elegyedni másokkal. Európa más részein az emberek sokkal zárkózottabbak, mint például a németek, vagy az északi népek. Igen, sokkal nehezebb beszélgetést kezdeményezni velük. Mondjuk, persze én úgy tartom, hogy mi, spanyolok azért picit nyitottabbak és barátkozóbbak vagyunk. De ami nagyon fontos, hogy itt most megértjük egymást, hiszen egyazon cél vezérel minket. Mondhatnám, hogy ami a ti problémátok, az a mi problémánk. Így, mivel nemzeti érzelműek vagyunk, sokkal könnyebb a beilleszkedés, s mondhatom, hogy eddig igazán remekül éreztem magam.

SZKR: Köszönjük szépen, hogy rendelkezésünkre álltál, s bízunk a két nép barátságában, szövetségében. Sok sikert kívánunk nektek, neked meg jó mulatást még itt a Magyar Szigeten!

Álvaro: Minden jót nektek is és köszönöm a meghívást!

A Demokracia Nacional nevű jobboldali spanyol szervezet meghívására a HVIM vezérkara Spanyolországba utazik. November 22-én nemzetközi találkozón vesznek részt, amelyen számos európai ország nemzeti érzelmű, jobboldali politikusai, valamint több Európai Parlamenti képviselő - közöttük az október 23-án a HVIM rendezvényén is felszólaló olasz Roberto Fiore - is jelen lesznek. Bővebb információ ITT.

(VIII. Magyar Sziget - Profee, Szent Korona Rádió)

Ez önmagában is komoly eredmény, azt kell, hogy mondjam, és ha megnézem,hogy a karlisták soha nem lankadtak, soha nem árulták el eredeti eszméjüket, akkor érdemes rájuk nemcsak emlékezni, hanem meríteni mindabból, amit és ahogyan képviseltek az elmúlt közel két évszázadban Spanyolországban.

-A karlisták (akiket nem szabad összekeverni a magyar karlistákkal, akik IV. Boldog Károly királyunkért harcoltak a restaurációs kísérletei alatt) Don Carlos (V. Károly) a fiúági örökösödését vallották legitimnek, VII. Ferdinánd halála után, 1833-ban, és nem fogadták el a leányági örökösödést, így II. Izabella-t sem. A karlisták, akik Ferdinánd fivérét, Károlyt szerették volna látni a trónon, háborút viseltek Izabella anyja, Maria Christina és követői ellen. A vidéki Észak-Spanyolországra harcoltak a városiasabb, déli országrész ellen, s az első karlista háború elbukása azonnal kirobbantotta a második karlista háborút is. Nem árt nekünk tudnunk, hogy magyar részről olyanok támogatták a karlistákat, mint Liszt Ferenc vagy gróf Teleki Sándor, a porosz Felix Lichnowsky herceg Don Carlos főhadsegédje és tábornoka pedig félig magyar származású volt (gróf Zichy Eleonóra fia). 1874-ben egy katonai államcsíny segítette trónra Izabella fiát, II. Alfonzt, ami 1876-ban véget vetett a karlista háborúknak.

Ez a videó mindennél jobban és többet elmond a karlista szellemiségről, akár többször is érdemes megnézni - hangosan (A dal egy karlista harci induló, remek mai hangszereléssel; Viva Cristo Rey! - Éljen Krisztus Király! a címe.)

A karlisták a háborúk alatt azonban kialakítottak maguknak egy nagyon is speciális monarchista álláspontot, amely alapjaiban kombattáns, mélyen vallásos, sőt bizonyos elemeiben kifejezetten aszketikus jegyeket is mutatott. A spanyol királyság intézménye mellett a végsőkig elkötelezett, ellenfeleivel szemben pedig kérlelhetetlen a karlista, amikor pedig kell, akkor gondolkodás nélkül fegyvert ragad és önfeláldozóan küzd az igazáért. A karlisták igazi bázisát a vidéki parasztok, a katolikus klerus (alsópapság és főpapság egyaránt képviseltette magát a támogatóik között), és a hozzájuk kapcsolódó nemesi réteg jelentette mindig is - egészen a mai napig. A legendás piros baszk sapkát szimbólumként használó karlisták a kombattáns monarchista akció emberei, akik tettekkel bizonyították az elköteleződésüket a legitim spanyol monarchia mellett mindig is. A spanyol polgárháborúban az egységet a falangisták és a karlisták között Francisco Franco tábornok teremtette meg egy köztársaságellenes egységfronttal, amely a Caudillo rendszere alatt teljes egészében fenn is maradt, gyakorlatilag a háborúban a gerincét alkotta Francoi offenzívájának.
Franco a véres polgárháborúban, amelyben a köztársaság a spanyol hon teljes bolsevizálását hozta volna el, legnagyobb részt erre a két politikai és katonai erőre (Falange és karlisták) tudott támaszkodni, politikai pártja is - bár meglehet, hogy a háborúban csak "nacionalistáknak" hívták őket sokan - is e kettő egységéből állt. A karlisták a polgárháború után sürgették a királyság teljes helyreállítását, amelyet a Caudillo - bölcsen - több lépésben és nagyon lassan, de mindig határozottan tett meg, tekintettel a külpolitikai, gazdasági és belpoltikai eseményekre is. Az idő Francot igazolta; jelenleg, hogyha a spanyol monarchiát nézzük, amelynek fejét Juan Carlost kifejzetten a Caudillo jelölte ki és taníttatta, neveltette Spanyolországban maga mellett, csak így lehetett valamennyire megmenti Spanyolországot a vörös uralomtól, amelyet a köztársaság akart NKVD-s háttérrel létrehozni a félszigeten. A Spanyol Királyság azonban az antikommunista múltjával szakított, Franco emlékét eltöröltette, ma a kommunista párt engedélyezett és a király is folyamatos engedményeket kénytelen(?) tenni a baloldali-polgári demokrata nyomásnak, amely a karlistákat a nyolcvanas évek óta újra aktivizálta. Jellemző, hogy a falangisták és a karlisták közös megemlékezését a Caudillora (Marcha de la Corona) a királyi bíróság tavaly betiltotta, baloldali képviselők indítványa alapján. A királyság helyreállítója és megmentője nem felvállalható a királyság számára. Idáig jutott a nagy és keresztény Spanyolországban mostanára.

Manapság leginkább Communion Tradicionalista Carlista, ami aktív karlista szervezet, és amely harcot hirdet a vadkapitalista gyarmatosítás, és a marxizmus, ateizmus minden formája ellen. A katolikus egyházi tanításból származó szociális igazságosságot, a keménykezű monarchiát, az erkölcsös életet, a család és a haza tiszteletét hangsúlyozza a mai fellazuló Spanyolországban, élén pedig Don Sixto Enrique de Borbón herceg áll. Akárhogyan is, innen Mária Országából üdvözöljük spanyol barátainkat, sok erőt és hitet kívánva nekik az idei jubileumon! Dios - Patria - Rey - Fuéros!

(monarchista.blogspot.com)

Írta: Békés Márton.

A magyar republikanizmus semmisségét és abszolút érvénytelenségét két szemszögből lehet és kell vizsgálni: a politikai küzdőtér bal-, és jobb sarkából. Ezt fogjuk tenni.

A dolog könnyebb végével kezdve, röviden legyen elég annyi, hogy a magyar jobboldal nem lehet republikánus. Elfogadhatja a fennálló köztársaságot, mint az államforma éppen adott rendszerét, de végső gyökerében, lelke és politikai meggyőződése legmélyén nem hihet benne. Elfogadja, de nem tulajdonít neki jelentőséget. Miért? A válasz egyszerű: a jobboldal, mint politikai álláspont és aktív politikai erő, politikai filozófiai alapját a konzervativizmusban leli meg, amely a nagy tervek, a racionális átalakítások, a Nagy Ugrások és a hagyományellenesség ellensége. Más szavakkal: a konzervativizmus – és ennek politikai képviselője, a jobboldal – az emberi hagyományok aktuális és megélhető, azaz nemzeti tartalmát és keretét messzemenőkig tiszteletben tartja és védelmezi is, ha támadás éri. A királyság pedig, mint Magyarországon ezer évig fennálló és végig sértetlenül maradó államforma, a magyar nemzeti hagyományok integráns része, a nemzetnek keletkezése óta fennálló állami kerete, és olyan tartalmi egység is, amely szimbolikusan vagy éppen tényleges történeti erejénél fogva a nemzet saját tulajdona. Elvenni, elidegeníteni tőle csak valamilyen erőszakkal, racionalista–ideologikus dühvel, nyílt hagyományellenességgel lehet.

De nézzük csak!

Sem az erdélyi fejedelmek, sem Rákóczi vagy éppen Kossuth nem kérdőjelezte meg a Magyar Királyság államformáját és uralmi gyakorlatát, nem akarta elvenni szimbólumait vagy tényleges hatalmi jellegét. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a baloldali történetmitológia forradalmi immanenciájába kényszerített történelmi személyiségek sem akarták a királyságot eltörölni vagy megszüntetni, és helyébe egy, a magyar nemzeti hagyományoktól tökéletesen idegen rendszert felhúzni. A szerencsétlen trónfosztások (1707, 1849) sem jártak együtt 1918-ig az államforma forradalmi megszüntetésével, tehát a balliberális republikanizmus mítoszainak legalább a kétharmada túlzás vagy történelemhamisítással felérő nemzeti tudatmódosítás csupán. De jobboldaliként nincs is arra szükségünk, hogy Kossuth államformák terén vallott gondolataiból szelektáljunk, hanem bőséggel elég az, ha felismerjük: a hosszú ideig sértetlenül, folyton-folyvást továbbfejlesztve és soha meg nem kérdőjelezve működő monarchikus államforma itt Magyarországon hagyományosnak, bevettnek, kezdettől fogva létezőnek és esztétikailag szépnek, de gyakorlatilag is jól működőnek tekinthető. Megszüntetési vágya vagy ostobaságból, vagy hagyományellenességből fakadhat csak, amely kettő egyébként esetünkben szinonim fogalmak is.

Azaz mai jobboldaliként – feltéve, ha tisztában vagyunk politikai álláspontunk szilárd konzervatív talapzatával – nem lehet számunkra kétséges, hogy a királyság megszüntetését, a monarchikus államforma eltörlését és a republikánus törekvéseket mély, de lesajnáló szomorúsággal és erős ellenszenvvel kell fogadnunk. Ez nem jelenti, hogy valamilyen hóbortos dologba kezdjünk, de azt igen, hogy saját identitásunkat erősebbé kell, hogy tegyük azzal is, hogy monarchista platformra helyezkedünk. Még egyszer azért, mert jobboldaliként, konzervatívként nem tehetünk másként, hiszen a monarchikus államforma sok más minden mellett szintén a magyar nemzet sajátja, nemzeti hagyományainak éppoly integráns és szerves része, mint I. Szent István király, Széchenyi eszméi és 1956. Gróf Sigray Antal mondta: „a királyság a nemzet életével van összeforrva, együtt buktak el és együtt fognak feltámadni.”

A dolog másik oldala, azaz, hogy a baloldal számára miért érvénytelen a köztársasági eszme, nehezebb, de nem megválaszolhatatlan kérdés. Mint tudjuk, az európai baloldal 1789-től kezdve – sőt, a XVII. század közepe óta! – antimonarchista, republikánus és „haladó”. A haladó erők mindenkori jellemzője, hogy a történelmet egy lineáris profán üdvtörténetbe sűrítik, ahol a folytonos haladás valósítja meg a progresszió elkerülhetetlennek vélt – és gyakran erőszakkal meggyorsított – győzelmét. E feltételezett progressziónak vélekedésük szerint útjában áll a monarchia, az Egyház, valamint a társadalom hagyományos szerkezete (család, tekintély, hierarchia, fegyelem), mivel ezek csak lassítják és időben messzebbre tolják ki a földi paradicsom megvalósulását. Ezek eltörlésének, megsemmisítésének, megszentségtelenítésének haragja a modernitás kohójában igen magas hőmérsékletre hevíttetett, mivel a trón és oltár végleges elszeparálása megtörtént, előbbi hatalmát korlátozták, utóbbit pedig szekularizálták, vagy legalábbis a baloldali modernista törekvés efelé igyekezett hatni. Darvas József kriptokommunista parasztpárti képviselő „érvelését” idézzük az 1946-os köztársasági vitából: „mi nem csak betesszük, hanem be is falazzuk az ajtót a múlt felé, amely felé számunkra visszatérés nincs és nem is lehet.” A monarchiák évszázados, évezredes trónját össze kellett törni, a fenséges dinasztiákat nevetségessé kellett tenni, a királyok hatalmát meg kellett szentségteleníteni és olyan államformát kellett létrehozni, amelyikben a népszuverenitásra apelláló demagógok hatalma korlátlan lehet. De tegyük fel a kérdést, melyik rendszer volt demokratikusabb: a bolsevik köztársaság vagy a belga királyság? Ki élt szabadabban: az angol korona gyarmati alattvalói vagy a zimbabwei puccs után elnyomott feketék és fehérek? De tovább: melyik rendszer szilárdabb: az ezer éves fejlődés meghosszabbított sínjein lassan közlekedő Magyar Királyság vagy Kun Béla, Rákosi, Kádár és napjaink köztársasága? A köztársaságok vérben születnek – a királyságok bíborban.

De vissza az alapkérdéshez! A baloldal számára azért teljesen érvénytelen a köztársaság, mert a mai balliberális oldal sem tartja magát meggyőződéses republikánusnak, nincsenek köztársasági ünnepei, nincsenek vállalható és ismert köztársasági alakjai, nincsenek szimbólumai és nem rendelkezik semmilyen, őt a magyar köztársasághoz kötő identifikációs stratégiával. A néha-néha felmelegített republikánus dühöngés nem kölcsönöz olyan erőt a baloldalnak, amely erős republikánus karaktert adna neki, a kommunista Táncsics, a doktriner Jászi, a jelentéktelensége folytán általuk is (jogosan) elfelejtett Nagy György és Hock János, a politikailag impotens Károlyi Mihály, a vállalhatatlan Kun Béla, Rákosi és Marosán György mellett ugyan melyik, a nemzeti hagyományokhoz is illeszkedő történelmi alak az, amelyik a republikanizmust fémjelezhetné? Persze, vegyük tekintetbe: nehéz lehet ezer év monarchikus ünnepélyessége és fenséges hatalmi pompája után beköltözni egy szegényes kék–piros kalyibába, ahol a fent említettek rosszemlékű transzparenseit csupán egy pislákoló tüzecske világítja meg. A köztársaságpárti félhomályt be kell tehát fűteni, de a haladás már nem szolgáltat ehhez jól éghető alapanyagot (különben is vizes, nedves történelmi törmelék csupán), és nincs is nagyon mihez nyúlni: Magyarországon – hála Istennek és általa a józan magyar népnek – nem volt sohasem komoly köztársasági forradalom, nem épültek republikánus barikádok és nem mészároltak le hőssé kitekerhető szélsőbaloldali idiótákat. Ehelyett a magyar köztársaságok története sunyi alakoskodások, nevetséges forradalmárkodások, negyed óra alatt szétoszló alkoholgőzös népgyűlések története, de ez is olyanok árnyékában, mint Károlyi, Kun Béla, Rákosi és Kádár. Legyetek rá büszkék! Ez a magyarországi köztársasági hagyomány.

Vitányi Iván, a mai vérszegény republikanizmus partizánja írja: a köztársaság „több mint államforma: életforma, erkölcs, ethosz, az egész nyilvános életet átfogó és meghatározó magatartásbeli, viselkedési norma.” Tessék mondani, „drága baloldali barátaim” (ugye tudjuk, kitől származik a megszólítás? – a megfejtőknek vörös frígiai sapka jár ajándékba!), hol van a balliberális oldalon köztársasági „életforma” (egyáltalán mi az?), netalántán republikánus ethosz és ki ünnepli odaát hevesen a Legfelsőbb Lény kultuszát, miközben vadul serceg a vér a guillotine alatt? Ki halna meg ma a magyar Madridban „No Pasaran!”-t üvöltve – háta mögött a szovjet komisszár pisztolycsövével? Ki lenne hajlandó – és melyik ünnepen is? – a köztársaság szimbólumával – ami mi is? – tömegesen felvonulni a nagy republikánus elődök – akik? – táblái alatt a magyar köztársaság jelszavaival – amelyek? –, kipirosodott arccal?!

A magyar nemzet emlékezetében ma is él István, László és Mátyás, a történelmi tudat számon tartja nagy királyainkat, a magyar nemzet államkerete ezer évig a királyság volt, címerünket az a Szent Korona ékesíti, amely nem egészen száz éve még uralkodói homlokot érintett – ezzel a hatalmi joggal, ezzel az uralmi életerővel, ezzel a megszentelt állami hagyománnyal szemben állít ki a köztársasági oldal néhány levitézlett, zavarosfejű írót és filozófust, akik republikánus szónoklatát párszáz fogatlan párttag, rosszul öltözött alak és kivezényelt ifjúballiberális hallgatja. Talán szót sem érdemel az egész, annyira szánalmas, ha nem jellemezné olyannyira a magyarországi köztársasági érzelmeket!

A hagyomány és a haladás küzdelmében elkerülhetetlenül állást kell foglalnia annak, aki a monarchia kérdéséhez nyúl, s főképp akkor, ha ezt jobboldaliként teszi. Nem kell sokat utána gondolkodni válaszainknak, ha összevetjük: ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével. Régi királyságunk megszűnt ugyan, de soha nem szabad elfelejteni, hogy az a miénk volt. Az 1946 óta eltelt hatvan év pedig kié? A miénk biztosan nem. De mások sem tolonganak érte. A magyar republikanizmus halott, ha egyáltalán élt is valaha egyetlen napot.

(monarchista.blogspot.com)

A monarchista.blogspot.com megjegyzése a két részletből álló videóról:
"Ma helyezzük ki a mi szerény megemlékezésünket, két folytatásos videó formájában, amelyeket egy fiatal magyar monarchista, Verena készített, nagy lelkesedéssel és még nagyobb odaadással. A sok eredeti - több teljesen ismeretlen - fényképpel, filmbejátszással (a koronázási eskü teljes egészében helyet kapott benne!) idézettel ellátott zenés videó mindenkinek jó "meditációs objektum" lehet ha Károly királyunkra akar emlékezni, vagy másoknak ajánlani akarja, hogy minél jobban tanulmányozhassa életét, lelkületét. Örömmel köszöntjük és köszönjük ezért és reméljük lesz folytatás, mások is kedvet kapnak hasonló alkotások elkészítésére a jövőben. Károly királyunk egyházi ünnepe október 21-re esik, ez azonban ne akadályozzon meg minket magyar monarchistákat abban, hogy szeretettel és tisztelettel emlékezzünk mártírsorsú királyunkra születésnapján is, ez úgyis amikor a királyságunk még létezett bevett szokása volt minden magyar embernek. (A videók igazán nagy képernyőn érik el hatásukat, javasolt ebben a módban megtekinteni őket, amit a jobb alsó ikonra kattintva tud mindenki megtenni.)"

I. rész; születésétől 1919-ig:

II. rész; A forradalmaktól égi születésnapjáig:

Királyság és monarchista témakörben tájékozódni kívánóknak érdemes a "Kapcsolódó linkek"-ben kutatkodni.

(monarchista.blogspot.com nyomán Szent Korona Rádió)

Minden esetben vagy az egyikük(1918), vagy a másikuk(1949), vagy ami a legjobb, egyszerre mind a ketten (1946, 1989) hozták létre a köztársaságot és annak diktatórikus mutálódott utódait (1919, 1949, 1956-57). Egyszerű általános történelem lecke felbüfögése lenne mindez persze, de nem az, mert respublikában élünk. Mert a demokrácia-betegség jó nagy hályogot képzett a szemükre vagy kicsiny pácienseink nem igazi konzervatívok. Esetleg nem igazi magyar konzervatívok, következésképpen nem kínálnak igazi alternatívát a pártokráciára. (Itt persze nem kell egy példánál leragadni, vannak bőven még.) Konzervatív és republikánus?! Mégis, ennek milyen valós magyar hagyománya van?!?

Legyen itt néhány egyszerű pont (úgyis többen nyaggattak már ezzel), amelyet gyorsan oda lehet mondani bármilyen előjelű republikánus ismerősünknek, aki ne adj Isten el akar minket kábítani a respublika (bármelyik magyar respublika!) jogszerűségéről, meg arról, hogy szabadság, demokrácia, függetlenség, blablabla. Úgyis ismeritek már.

1. Egyetlen magyar tisztán népuralmista alapokon szervezett államalakulatot (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság) sem választott meg a nép. Soha nem volt róluk, semmilyen szavazás sem Magyarországon.

2. Mindegyik magyar köztársaság - bármilyen előjellel is rendelkezzék - szakított a közel ezer éves gyökerekkel rendelkező magyar történeti alkotmánnyal és megszakította a jogfolytonosságot is, amelyet a magyar nemzet mindig, a királyával az élet (legyen az bármilyen dinasztia tagja) folyamatosan megújított.

3. Mindegyik magyar köztársaság szakított két nagyon fontos államelvünkkel, a Szentkorona-tannal, és a Regnum Marianum eszméjével.

4. Ezzel gyakorlatilag a magyar szuverenitás, a királyság által jelzett államiság szűnt meg. A köztársaságoknak ezért volt igényük forradalmi megoldásokra, ezzel kapcsolatban sokszor terrorra (1918, 1919, 1945-1949) és puccsra (1919), amellyel a királyság, a régi rend embereivel, intézményeivel, értékhordozóival számoltak le.

5. A köztársaságok létrejötte minden esetben közjogi-társadalmi-gazdasági hanyatlás idejében valósult meg, politikai alkuk eredményeképpen. A köztársaságokat a káosz hozta el mindig a magyaroknak, a királyság ellenében, amely egy megroggyant, de mégis szuverén rendet képviselt.

6. A köztársaságok az esetek legtöbbjében (1946, 1949, 1989) idegen megszállók aktív, vagy már passzívabb jelenlétében valósult meg, amely minden ilyen esetben a kommunista Szovjetuniót képviselő Vörös Hadsereg volt. Nem jelentéktelen tény, hogy a Vörös Hadseregtől várta Tanácsköztársaság is a kül-, és belpolitikai stabilizációt ezért annak a bejövetelést sürgette. (A Tanácsköztársaság számára egyébként a Károlyi-féle népköztársaság is felvállalható volt, ezért használta azt az elnevezést is.)

7. Az I. köztársaság (1946) még csak szándékozta, a történelmi alkotmányunk pontonkénti hatályon kívül helyezésével, az 1949-es népköztársaság azonban már meg is valósította az organikusan kifejlődött alkotmányunk teljes hatályon kívül helyezését. Helyette egy idegen, kartális alkotmányt adott a magyaroknak (mely a mai napig érvényben van, ha módosításokkal is), amely kezdetben a szovjet alkotmány szó szerinti fordítása volt. Mindezt idegen katonai megszállás alatt, lényegében bábkormányként tette meg, egy diktatúrában.

8. A köztársaságok nem tudták sem az ország szuverenitását, sem a területi integritását , sem a közjogi hagyományát megvédeni, egyetlen alkalommal sem. Mindezeket egyszerűen feláldozták a külpolitikai legitimitásukért. Az ezzel kapcsolatos esetleges jogos nemzeti önvédelmet internacionalista politikai harcra használta fel a Tanácsköztársaság északi hadjárata, amelynek eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság néhány napos állami nonpluszultrája lett. A fegyveres harcot a területi integritásért ellenben a monarchisták vállalták 1919-1920-ban is (a dunántúli harcok).

9. Nincsen magyar republikánus hagyomány, soha nem is volt. A magyarok a királyságot alakították ki maguknak létezési formaként, annak is egy speciális, a magyarokra formált - apostoli királyság, a Szent Korona országai, Szűz Mária Királysága, stb. - verziójában, amely egyedülálló a világon és lényegében a kezdetektől (1000) transzcendentális meghatározottsággal bír, amelyhez minden esetben és időszakban a magyarság ragaszkodott és elszakadni nem akart (jó példák erre a legnagyobb kataklizmáink, főleg a szabadságharcok). A még utolsó, tudatosan a királyságot képviselő közjogi személyünk Mindszenty József hercegprímás működése alatt is 1947/48-ban is a diktatúrában közel ötmillió ember mozdult meg a Boldogasszony Éve alkalmából, amely a régi, királyi Magyarország utolsó megnyilvánulása volt és pontosan megmutatta, hogy milyen élő hagyomány volt ekkor is a "máriás ország" és "máriás nép".

10. A köztársaságok története tele van olyan emberek egész sorával, akik egyszerűen egy vállalhatatlan politikai fővonulatot mutatnak (és nem esetlegességeket!), hogyha az "eredményeiket" nézzük. Jászi Oszkár, Kovács György, Kunfi Zsigmond, Kun Béla, Garbai Sándor, Garami Ernő, Linder Béla, Károlyi Mihály, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Szakasits Árpád, Varga Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, stb.

11. A köztársaságok röpke hat évtizede alatt legalább háromféleképpen próbálkoztak tisztán népuralmi rendszer meghonosításával, idegen alkotmányra építve. Ezzel szemben áll a Magyar Királyság majdnem ezer éve, autoriter, organikusan építkező, saját alkotmányos állami léttel, amelyben a magyarok mindig megújították az alapokat és a eszközöket, ahogyan az érdekük kívánta. Sajátmaguknak, legitim, törvényes módon, ahogyan a saját törvényeik azt megszabták.

12. Magyarország hagyományos államformája a királyság. Mindig is az volt. A köztársaság soha nem hozott stabilitást, és reméljük most sem lesz maradandó. A királyság nem egy forma, hanem olyan saját rendszerünk, amely szerint és amiben a magyar élni szeretett volna, ezért választotta és alakította ki magának a Kárpát-medencében eltöltött ezer éve folyamán.

(monarchista.blogspot.com)