Hogyan lehet gyermekeinkkel megértetni, hogy az igazság nem mindig az, amit igaznak akarnak velük elhitetni? A hatalmasok azt igyekeznek igaznak beállítani, ami az ő érdekeikben történik, és azt hamisnak, ami nem az ő érdeküket szolgálja. A népet ezért manipulálják, hogy a hatalmasok állításait képzeljék a saját igazuknak is, és forduljanak azok ellen, akiknek valóban igazuk van. Ezért nagyon veszélyes fegyver az igazság és a hazugság tudatos felcserélése. Egyet tehetünk, gyermekeinket kezdettől fogva a valóságos igazságra neveljük.

Szókratész megcáfolja Thraszümakhosz véleményét, hogy az állam vezetői az igazságosságot maguknak tartják fenn, vagyis igazság az, ami az erősebbeknek jó. Az erősebbek nem foglalkoznak az alattvalóikkal, akiknek számára a hatalom döntései károsak. Szókratész ezzel szemben azt bizonyítja, hogy ez az irányítás igazságtalan, és az igazságos, ha az erősebbek az alávetettjeikért uralkodnak, nem pedig saját hasznukra. (Platon: Az Állam) Valószínűleg sokan keverednének vitába Szókratésszal, ha most itt lenne közöttünk. A kor és a társadalmi berendezkedés megváltozott. Vannak azonban olyan dolgok, amikre feltétlenül építhetünk az igazságra történő nevelés során. …egyetértettünk, hogy az igazság erény és bölcsesség, az igazságtalanság gonoszság és tudatlanság… (Szókratész, Platon: Az Állam 41.o.), tehát gyermekeinket e szerint kell nevelni. Minden olyan bennünket körülvevő társadalmi, környezeti változást, amiből válogatunk, és gyermekünk gondolkodásának részévé kívánjuk tenni, akkor szolgálja az igazságosságot, ha az erényt és a bölcsességet, hozzáteszem: a tudást is tartalmazza.

Az igazságra csak igazságosan lehet nevelni. Erényre és bölcsességre, csak erényes, bölcs, igaz tudással rendelkező, érett személy képes. Az erény a jó birtoklása. A jót a keresztény kultúránkban megtaláljuk Istenben, Jézus tanításaiban. Tehát az a gyermek, akit az igazságos nevelő az igazságra nevel, jóvá válik, olyan felnőtté, akinek a lelke gondoskodó, irányító, tanácsadó és tiszta lesz. Az igazságnak akkor van értelme, ha ahhoz a gyermekben kitartás is társul, bátran, megalkuvás nélkül vállalja az igazságot, és szembeszáll a hazugság által hirdetett hamissággal.

Amikor nevelünk, elsőként a tapasztalattal igazolt dolgokat tanítsuk meg a gyermeknek. A bizonyított valóságot, amire épül a világ, épül hazánk kultúrája, történelme, szenvedéseink és sikereink, győzelmeink. Ez rengeteget jelent, hiszen társadalmunk többek között azért vált tömeggé, masszává, és lett lélegeztető gépre kötött nemzet, mert tudatos, hivatalos oktatásbani hazugságok miatt nincs az igaz tudás birtokában.

Az igazságérzetet akkor erősítjük gyermekünkben, ha sokat beszélgetünk vele. Korának megfelelő meséket olvasunk, eljátszunk történeteket, és arra sarkalljuk, hogy mindig erényesen, a jóra törekedve, a változásokat meglátva és felismerve, tudását felhasználva vegyen ezekben részt.

Aranyszájú Szent János (Ióannész Khrüszosztomosz, 350 körül – 406) a nevelés egyik fontos eszközének tartja a mesét. Magyar népmeséket olvassunk a gyermekeinknek, hogy magyar gyermekeket, magyar lelkülettel nevelhessünk. Régen a falvakban az édesanya szóban mesélt, énekelte a történeteket, hozzájárult, hogy bölcs és erényes gyermekeket, felnőtteket neveljen a hazájának. Nem volt G.I. Joe kommandó, Songoku, de nem voltak napjaink bárgyú üres, sokszor anyagiasságot-karrierizmust sugalló meséi sem. A magyar gyermek igazságos király, vagy királylány, boszorkányt és sárkányt legyőző, dolgos és erős parasztlegény akarjon lenni, aki igazságos cselekedetei által jót cselekszik, és ezért jót kap. A jóig, azaz az igazságig azonban hosszú az út, ezt megértik a gyerekek. Ne Songoku, vagy Dagover bácsi akarjon lenni a felnövekvő gyermek, hanem vitéz bajtárs, hazáját féltő és igazságos legényke, aki ha kell, bizony háromszor adja vissza Döbröginek a kölcsönt, mert ez így igazságos. Nagyon sok más meséből is meg lehet tanulni a jót. Lássák, nem vagyok elfogult, vannak olyan mesék, amelyek a gyermek lelkére kimondottan jól hatnak. A helyes arányt kell megtalálni. Ilyenek a Kisvakond, a Kockásfülű nyúl, Rumcájsz és sorolhatnám az ebbe a csokorba tartozó meséket. Ugye, emlékszünk rájuk? A lélekre hatnak, azokra az elfeledett dolgokra emlékeztetnek, amik a felnőtteket sok esetben sajnos kevéssé jellemzik.

A mesét nemcsak olvasni, játszani is lehet. A játék szabályai, és azok betartása az igazságosság alapja. Ügyeljünk arra, hogy a játék célja jó legyen! A gyermeknek nem kell szeretni képzeletbeli meséjében a boszorkányt. Győzze le, de ne legyen kegyetlen, és tegye boldoggá képzeletbeli meséjének szereplőit. Abban a pillanatban, amikor a győzelem öncélú, kegyetlen, és nincs ok, mely feljogosítaná arra, hogy legyőzze, elkergesse a boszorkányt, már a gyermek sem igazságos. Tudatlan és gonosz, tehát igazságtalan, ahogy Szókratész is mondta.

A nagyobb gyermek megtanulja mi az abszolút és a relatív igazság. Tudni fogja, hogy az abszolút igazság akárhonnan is nézzük, igaz marad. A relatív igazság változhat, ha változik a szemlélés iránya. Például a jelenlegi határokon túli magyarok élete, a csángó magyarok szegénysége, elnyomása nem ugyanaz, ha távolról nézzük és nem ugyanaz, ha közéjük megyünk. A teljes igazságot – példánkkal élve – azonban csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük az abszolút igazságot.

Sok esetben a tapasztalt dolog nem teljesen felel meg önmagának, vagy a hatalmon lévők hasznát erősítő igazsághalmazok közé kerül. Gyermekünkkel megtalálni az igazságot nem könnyű, de nem is reménytelen.

A gyerek az igazságot először a szüleiktől tanulja meg. Ők azok, akik láttatják vele az embereket, megértetik vele a folyamatokat, elhozzák neki Istent, vagy a keresztény erkölcsöt. Később a gyerekek mindenre magyarázatot várnak, itt kell nagyon figyelni az igazságokra, és a sok beszélgetésre, történetre, a tudás átadására. Idővela tudásoknak, igazságoknak a birtokában összeállnak az egységes magyarázatok, amelyeket a gyermek össze tud hasonlítani ismereteivel.

Igazságtalanság az, ha testvérünket, szüleinket, a magyar nemzetet nem védjük, mert ezzel nem birtokoljuk lelkünkben a gondoskodást, az erényeket, hogy jót tegyünk másokkal. Igazságtalan az, ha az igazság megvédésén túl, másnak a kárára leszünk, mert akkor mi sem vagyunk különbek, mint azok, akik igazságtalanok, gonoszak és tudatlanok velünk szemben.

A gyermekek játékát és vitáit igyekezzünk úgy megoldani, hogy megértsék a megoldásra vezető okokat, hogy ki mikor cselekszik igazságosan és, ki mikor nem. Néha kevés az idő és egy vita kapcsán hajlandók vagyunk azt mondani: „Nem érdekel, ki kezdte, mindketten verekedtetek, mindketten álljatok a sarokba.” Igen, néha nem lehet megállapítani az okokat, de igyekezzünk megtalálni. Ha egy kisfiú megver egy másikat, mert az a másik szidta az édesanyját, vajon jól vagy rosszul cselekedett? A haragja jogos, tehát igazságos, mert az édesanyát szeretni és tisztelni kell. Akkor lesz méltó édesanyja szeretetére, akkor jó, ha, ezért haragszik, és jogos lehet a másik megbüntetése azzal, hogy megszünteti vele a kapcsolatot, megkergeti, vagy meglegyinti az arcát, de az öncélú verés igazságtalan. Ha egy kisfiútól elveszik a jogos tulajdonát, a homokozó lapátot, akik elvették, rosszak, tehát igazságtalanok. A kisfiú, ha visszaszerzi azt, ami az övé, igazságos, mert óvja a becsületet, az erényt, mint értéket, és megbecsüli saját tulajdonát, illetve szülei szeretetét, akiktől a lapátot kapta. Ha egy férfitől, asszonytól elveszik a hazáját, és azt visszaszerzi, mert gondoskodni kíván testvéreiről, helyre akarja állítani a nemzete becsületét, a tudást, az igazságot, szemben a gonoszsággal és a tudatlansággal, erkölcsösen, tiszteletre méltón cselekszik.

A minap az erkélyünk alatt játszott egy kislány és egy kisfiú. Homokoztak, várat építettek, virágokat, „ültetgettek” köré. Arra tévedt egy nagy gyerek, aki kérés nélkül bekapcsolódott a játékba, majd ő akart irányítani, veszekedést szított. A harcias kislány megelégelte a dolgot és jó nagyot kiáltott: Mi itt lakunk, jó?! Pár perc múlva a nagy gyerek már nem volt sehol. Vajon igazságos volt ez a kislány? A választ az olvasóra bízom.

Mészáros Domonkos