"Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeletkezel."
(Wass Albert)

Jó pár éve figyelem a tendenciát, mely az Eurovíziós Dalfesztivált jellemzi. Hazánk szempontjából eleinte még jellemző volt, hogy az előadók értelemszerűen magyarul igyekeztek énekelni, de ez az utóbbi években ellentétjére fordult. Az Eurovízión szereplő magyar dal énekese jó esetben néhány sort magyarul énekel az angol szövegkörnyezetbe ágyazva.

Az idei dalválogatás, amely néhány hete kezdődött az Magyar Televízió műsorán részemről a felejthető és gyomorforgató kategóriába sorolható. A zsűri, aki az ilyen hasonló tartalmú műsorokhoz idomulva - modern kori nyelven szólva a szakmai színvonalat nélkülöző celebekből tevődött össze - hűen kiszolgálta azt, amit politikai vezetésünk az Európai Unióban is tesz, azaz a nagyhatalmi globál-kapitalista pénz és kultúra uralmát.

A hazánk elleni kulturális támadás - részemről sokk - sokadik állomása meglátásom szerint három szereplő segítségével rombolja nemzetünk kulturális értékét. Az előadó, a megmondó zsűri és a közönség összhangja az, mely előidézi ezt a joggal kulturális terrornak nevezhető förtelmet, mely a magyar dalválogatást jellemezte. Mindenből a legrosszabb a zsűri, amely a kulturális irányítók bábja csupán, mégis eladhatóvá és elfogadottá teszi a társadalom szintjén ezt a magyar irányadó kultúrát.

„…De most egyebeket akarok elérni. El akarom érni, hogy valaki egy magyar népdalt ugyanazzal a lelki atmoszférával, az ősi emlékezés ugyanazon mély rezgéseivel, az ember viszonyának a végeztével, az élethez, a csókhoz és a halálhoz ugyanolyan sajátos átérzésével hallja, mint általában a magyar ember. El akarom érni, hogy mély életösztönei ugyanott riadjanak veszélyt, ugyanazokban a viszonyokban bomoljanak teljes gyümölcsözésbe rejtett erői, amint ezek a magyar embernél szoktak történni… Olyan kulturális, szociális és gazdasági atmoszférát kell teremtenünk, hogy az illető akkor élhesse meg egész élete, minden rejtett csírája legnagyobb élet-teljességét, úgy fejezhesse ki leggazdagabban a beléje ömlő világot: ha ösztönösen, a legmélyebb életérdekek természetes, tudattalan kényszerére minden életfolyamatában átfejlődik a magyar pszichébe, a magyar érdekek közösségébe.” /Szabó Dezső: A Végzet ellen 20. o./

Szabó Dezső gondolatai egyaránt szólnak a kultúrát befogadó közösséghez és az azt alakító kultúrpolitikai erőkhöz. Miért kell nekünk beolvadni az angolszász zenei stílusba? Az ilyen stílusban előadó neve alá, ha a tévéképernyőre nem írnák ki, hogy az Magyarországról érkezett, akkor lehetne a Föld nemzeteinek sorából érkezett bármely szárjelölt is. Ezek a dalok nem alkalmasak a Szabó Dezső által leírtak átélésére. Nem a magyar lélekből fakadnak, nem azt igyekeznek szétsugározni a világnak, megértetve azzal a magyar fájdalmát, örömét, küzdelmes múltját és jövőjét. Ez maga a szenny. Az előadó lehet képzett énekes, énekelhet jól, de ettől még nem lesz magyar, nem szolgálja hazája kultúráját – talán nem is akarja. Neki egy célja van. Kijutni Bakuba, hogy sztár legyen, hogy beszéljenek róla, hogy meggazdagodjon, hogy a benne rejlő exhibicionizmusa kiteljesedéséhez megtalálja közönségét. „A szajha írók, akik hogy versikéjük, drámácskájuk, vagy regénykéjük közönséghez és pénzhez juttassák: kerítőül kaphatók a világ-lupanár minden emberi fertelméhez.” /Szabó Dezső: A Végzet ellen 2.o./
S, ha ez az egész tiszavirág életű is számára, az jelenleg nem érdekli. Ez a rövid ideig tartó siker azonban nyomorúságos keresztmetszetet vetít hazánkra. Az üres semmibe dobja a magyar pszichét, tudattalant, melynek azért kell a kultúrában, s általa a hagyományokban megmaradnia és továbbélnie, mert az ebből fakadó közösségi erő tudja egyedül kiemelni nemzetünket a rothadó köz-európai értékek világbirodalmából.

Az a nemzet, aki ezt szó nélkül hagyja, ma már képtelen lenne a szovjet hordák gyűrűjéből kitörést végrehajtani és életét áldozni a bolsevizmus elleni küzdelemben. Ez a nép addig sem jut el, hogy a nemzetért, s nem azok úgynevezett vezéreiért álljon ki. Ha a vezér már nem a nemzetet szolgála neki attól a nemzetet kell tovább szolgálnia, s nem annak felkent vezetőjét.

„Nem megy-e szimbolum számba lebontott régi Nemzeti Színházunk üresen tátongó, óriási telke ott a Múzeum-körút és a Rákóczi-út sarkán? Nem szimboluma-e ez annak, hogy közművelődésünkben az utóbbi évek nagy erőfeszítései után még ma is van kultúrpolitikai téren sok, igen sok üres telek?” /gróf Klebelsberg Kuno 1928. Neonacionalizmus. 182. l./
Ahhoz, hogy a kulturális téren áttörést hajthassunk végre, nem lehet pusztán a társadalom ébredezésében megbízni, ahhoz központi vezérlésű nemzeti alapon szerveződő kultúrára, és nem ugyanezen irányításon alapuló internacionalista kultúrára van szükség. Klebelsberg gondolatának egyszerűsége annyiban bonyolódott a mai magyar ember számára, hogy üres telek már nincs. Nem látható, nem engedik kitapintani, mert beépítik azokat. Beépítik kulturális mocsokkal, semmitmondósággal, üres mindenhol ugyanazzal.

A politikának nem szabad idegeneket engedni sem a politikai, sem a kultúra irányításának közelébe. A sok tiszavirág életű tucaténekes és az azokat igenlő kultúra alakítók tábora, a magyar lélek és psziché képviselete nélkül soha ne juthassanak irányító, alakító, vezető pozícióba. S ha ez így alakul a számuk is csökkenni fog, mert nem ők lesznek azok, akikre a társadalom kíváncsiságát felhívják, igényszintjét alakítják.

„Ismétlem: ezek az őszinte, becsületes buzgású idegenek lehetnek hasznos állampolgárai a magyar államnak, derék munkatársai a magyar munkának, jelenthetik kezdetét egy család magyarrá hasonulásának, de még idegenek. Amilyen ostoba volna rikoltó fajosodással elijeszteni őket a magyar munka közösségétől: olyan végzetes és öngyilkos bűn volna: e munka irányítására s a magyar élet stratégiai pontjaira nagy részben ilyeneket állítani.” /Szabó Dezső: A Végzet ellen 18. o./

Szabó Dezső gondolatának megfelelően fenti felvetésem csak akkor állhatja meg a helyét, ha azok az idegenek dolgoznak, s munkájukkal egy valódi magyar nemzetet kívánnak felépíteni.

„A kultúra katasztrófája nem úgy következik be, mint midőn a bolthajtás nagy robajjal egyszerre beszakad; hasonló az a természet őszi elhalásához, midőn levél levél után lassanként hullik el. A magyar művelődés fájának ez a levélhullása sajnos folyik.” /gróf Klebelsberg Kuno, 1923. Beszédei stb. 255. l./
A kultúra katasztrófája esetünkben a közszolgálati csatorna képernyőjéről felénk sugárzó zsűri katasztrofális megnyilvánulásai és az általuk válogatott énekesek hatására következik be. Maga a zsűri ismeri be – nyílván más céllal hangoztatott értékeléseiben -, hogy ez, vagy az a produkció a világ bármely színpadán, rádiójában megállná a helyét, mert érhető, ugyanolyan – konform (ezt nem mondják).

Ilyen dal ne képviselje hazánkat! Hogy miért? Azért mert érthető, bárhol megállná a helyét. A magyar dal ne csak hazánkat képviselje, de magyar is legyen, s ha teszem azt, ez nem érthető, nem konform, és nem lehetne bármely rádióban sugározni, még büszke is lennék rá. Büszke! Nem számítana, hogy az értékvesztésben szenvedő európai országok polgárai, hogyan szavaznak, mert lehet, hogy ők is arra várnak, hogy egyszer egy dal, mely a saját nemzetének pszichéjét, lelki erejét képviseli, egyben az övékét is képviselni. Mert meglátnák benne önmagukat a bennük, más nemzetekben élő ősi erőt, melyet ki akarnak belőlük irtani, hogy egyformává tegyék őket. Ki tudja egy ilyen magyar dal, talán Európa nemzet-államainak kultúráját adná vissza, s ezzel egy sokkal nagyobb győzelem birtokosává válna, mint az a dalok sorában lehetséges.

Végezetül egy nemzet fennmaradása gyermekein múlik. A nemzet kultúrája megteremti azt a közösséget, mely befogadja és felneveli utódait, s hogy ez milyenné válik? Gondolataim zárásaként ismét Klebelsberg Kunotól idézek.

„Mentül műveltebb, civilizáltabb és erkölcsösebb egy nemzet, annál jobb dolga van annál a nemzetnél a gyermeknek. Ez a nemzetek kultúrfokának az én meggyőződésem szerint az első fokmérője.” /gróf Klebelsberg Kuno, 1926. Beszédei stb. 316. l.

Mészáros Domonkos
Nemzeti Oktatáspolitikai Közösség