A püspök volt az első, akit a Moszkvából visszatért 19-es kommunisták a szovjetek kezére adtak, és elítéltettek. Börtönében kínvallatók gyötörték, de megtörni soha nem tudták. Több ízben száműzték, kitelepítették, ám a nagy püspök keményen harcolt elnyomóink ellen. Lakásokon, Budapestről kitiltva szentelt föl száznál több papot, s már öreg korában is olyan félelmetes volt a kommunista rendszer számára, hogy halála előtt néhány évvel - zsámbéki kényszerlakhelyén - is tartottak házkutatást.

1965-ben bekövetkezett halála után, a temetési szertartás végakarata szerint az esztergomi ferences templom altemplomában volt, ahol nagy számban jelentek meg paptársai, noha a megjelenést a diktatúra szigorúan tiltotta, és a temetés előtt napokkal mindenkit igazoltattak a városban.

Emlékének és példájának megőrzése kötelező a magyarság számára, hiszen haláláig harcolt az embertelenségekkel szemben, az egyház továbbéléséért, valamint a Trianonban elrabolt területeink visszaszerzéséért. Ő indította el az irredenta mozgalmat, és 1920-as püspökké szentelése után sem vetette le a kolduló barátok habitusát: a barna szerzetesi csuhát, hanem megtartotta a Szent Ferenc-i szegénység örökfogadalmát.

(Gondola)