Ember tervez, Isten végez. Most azonban az Úr különösképpen átszabta az eredeti elgondolásomat. Lapzárta idején ugyanis olyan történt velem, ami még sohasem: Gyermekem született.
Bár legutoljára az orvosok április 4-re írták ki a lányom, Csillag születését, titkon reménykedtem, hogy nem azon a kommunistákhoz kötött napon látja meg a napvilágot. Április 4. aztán elmúlt, ahogy előtte március második fele is, pedig már akkor is azt hittük, hogy csak napok kérdése a szülés. Végül a Jóisten kegyelméből – lapzárta ide vagy oda – éppen húsvét hétfőn, a feltámadás napján érkezett meg e világra Csillag. Az útja során őt segítő orvos ráadásul most ért a krisztusi korba, 33 éves.
Ez az esemény természetesen felborította minden addigi tervemet, így ide, ebbe a rovatba sem az a téma került, amit eredetileg elterveztem. Ma olyan élményben volt ugyanis részem, amely nem fogható sem a tévéostromhoz, sem a NATO-bombázáshoz, sem más, kétségtelenül felkavaró kalandokhoz. Gyanítom, csak az tudja igazán, hogy miről beszélek, aki átélte már ezt az élményt. Semmihez sem fogható érzés látni, ahogy megérkezik a kis csöppség, átvágni a köldökzsinórt, aztán kézbe venni az apró véres emberkét. S, ahogy a pici ködös szemeivel belenéz a szemedbe, rádöbbensz, hogy ő a te gyermeked – no, ez az a pillanat, amiért már önmagában is megéri élni.
A lányom, Csillag éppúgy nem sírt, mint ahogy állítólag én sem, amikor világra jöttem. S neki is, mint annak idején nekem, a nyaka köré tekeredett fenyegetően a köldökzsinór, már csak ezért is jó érzés volt megszabadítanom tőle. Amikor a nővérke átvitte az újszülött részlegre, mint az árnyék követtem. Nehogy összecseréljék itt nekem valakivel. Egyébként egyszerre két szülés zajlott, úgyhogy a gyurcsányi takarékosság jegyében szegény szülésznő a két szoba és a két vajúdó anyuka között rohangált. De a rutinos, tapasztalt bábaasszony tökéletesen ellátta így is a feladatát. Hiába, ha egy parlamenti képviselő nem ért semmihez, az nem tűnik fel, de egy szülész, orvos nem hibázhat.
Nemcsak a kórház személyzetét csodáltam azonban, hanem a páromat is. Bátorságáért, kitartásáért, fegyelmezettségéért. Rá kellett döbbennem, hogy mire képesek a nők, az édesanyák. Testükből, vérükből új életet teremtenek, s iszonyatos fájdalmat is képesek legyőzni utóduk érdekében. Persze, mi férfiak is kellünk hozzá, de a feladatunk a védelem, a küzdelem. Ezért nem tartom én igazi férfinak azt, aki egész életében nem küzd semmiért, magáért él kényelemből vagy gyávaságból. Ahogy a mai nap után még kevésbé becsülöm azokat a nőket, akik bár megtehetnék, mégsem akarnak gyermeket. A lányokat 18 évesen „sterilizálni” akaró balliberális söpredéket pedig még jobban megvetem, ha lehet még fokozni az ellenük táplált rossz érzéseimet.
Csillag ártatlan lélekkel, 3670 gramm súllyal, 56 cm magassággal érkezett meg ebbe a romlott, keserves létbe, dimenzióba. Egy jobb világ reményét hozta magával a feltámadás napján. Ahogy minden, a Szent Korona országaiban születő gyermek manapság a reményt jelenti. Kétségtelen, hogy az elmúlt ötven év nemzedékei egyedül már nem tudják megmenteni a Hazát. Csillag és a Bulcsúk, Álmosok, Emesék, Csengék, Botondok és más nevű, a rendszerváltozásnak nevezett módszerváltás után született nemzedékek a mi egyetlen reményünk. Értük harcolunk, nekik őrizzük utolsó leheletünkig a lángot. Velük együtt, vagy talán majd nekik sikerülhet.
Olyan világot teremthetnek, ahol senki sem meri majd micisapkának nevezni a Szent Koronát, ahol a bűnözők, csalók nem politikusok, hanem börtöntöltelékek lesznek. Ahol az önző, irigy, öncélú embereket nem felmagasztalja, hanem kiveti a társadalom. Ahol Majka nem tévésztár, hanem ózdi munkás, Győzike nem milliárdos díszcigány, hanem jámbor sertéstenyésztő lesz. Ahol nem gnóm, selejtes Horn Gyulák lesznek a vezérek, hanem Szent Lászlóhoz hasonló kiválasztottak. Ahol senki nem kérdőjelezheti meg, hogy a bácskai magyarnak, a székelynek vagy éppen a felvidéki palócnak lehet-e magyar állampolgársága. Ahol a Funárokat, Slotákat és más sovén állatokat a saját nemzettársaik vetik majd ki maguk közül. Ahol senki sem meri megtaposni a magyar zászlót és senki sem mer kezet emelni ősi jelképeinkre, Árpád-sávos lobogónkra. Ahol az értelem és a szeretet uralkodik az ösztönök felett. Ahol a minőség ismét fontosabb lesz, mint a mennyiség.
Ahol helyre áll majd újra a régi rend.

Toroczkai László