Vona Gábor pártelnök-frakcióvezető a testület hétfői ülését követő sajtótájékoztatóján emlékeztetett arra, hogy frakciójuk korábban támogatta a finnugor rokon népekről szóló határozati javaslatot, csupán annyi feltételt szabtak, hogy az a finnugor nyelvrokonsággal rendelkező népekről szóljon.

Ismertetése szerint a Jobbik márciusban azt kezdeményezte, hogy az Országgyűlés a "sokkal régebbi és sokkal több tudományos, kulturális bizonyítékkal felvértezett alternatív elmélet", a turáni rokonság kapcsán is hozzon egy határozati javaslatot.

A frakcióvezető elmondta, a bizottság meghallgatta az érveit, de a szavazás során a kormánypárti többség és a szocialisták is tartózkodtak. Vona Gábor szerint ezzel az ügyben korábban egyértelmű ígéretet megfogalmazó kormánypártok elveszítették a szavahihetőségüket, miközben nemet mondtak a magyar társadalom jogos igényeire is.

Vona Gábor Facebook jegyzete

Ma vitatta meg a kulturális bizottság azt a határozati javaslatot, amelyet a turáni népek rokonságával kapcsolatban nyújtottam be két jobbikos képviselőtársammal közösen. Egy nagyon régi adósságunkat szerettem volna orvosolni, évszázados hazugságot felszámolni a magyarság eredetét illetően. A kormánypártok a finnugor vita kapcsán megígérték, hogy támogatni fogják a kezdeményezésünket. Nem így történt. A Fidesz és az MSZP közösen szavazta le a javaslatot. Egyszerre döbbentem meg, háborodtam fel és szégyellem magam helyettük is. Nincs más hátra, mint előre! Folytatni fogjuk a nyomásgyakorlást, amíg az átok meg nem törik.

Önsorsrontó kompromisszum

A Jobbik elnöke hétfői sajtótájékoztatóján emlékeztetett, hogy pártja idén márciusban két feltétellel fogadta el a finnugor rokon népek napjáról szóló országgyűlési határozati javaslatot. Az egyik az volt, hogy a rokonságot nyelvrokonságra változtatják, a másik, hogy a következesség jegyében a turáni népek is hasonló napot kapnak. Vona megjegyezte, hogy a Jobbik részéről már a finnugor nyelvrokonság elfogadása is „önsorsrontó kompromisszum” volt, mivel e tárgyban nincs tudományos egyetértés, a turáni vérrokonságot viszont lassan mindenki elismeri.

Vona Gábor sajtótájékoztatóján felháborodásának és elkeseredettségének adott hangot, a döntéssel szerinte a kormány maradék szavahihetőségét vesztette le, továbbá nemet mondtak a magyar társdalom jogos igényére, amely például a több százezer embert megmozgató Kurultájban fejeződik ki. Mivel a közép-ázsiai népek élénk figyelemmel kísérték a határozati javaslat sorsát, a diplomáciai sértést nehéz lesz az illetékeseknek megmagyarázni – hívta fel a figyelmet.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem?

Vona Gábornak – aki Gyöngyösi Márton és Hegedűs Tamás mellett a javaslat előterjesztője volt – a kulturális bizottság hétfő délelőtti ülésén volt alkalma érvelnie a turáni rokon népek napja mellett. A pártelnök kifejtette, tudományos kérdésekben az Országgyűlésnek nincs joga dönteni, ám mivel a tudományos vita tárgyát képező finnugor nyelvrokonság is megkapta ezt a rangot, hasonló gesztus a genetikai kutatásokkal is alátámasztott, bizonyítottan vérrokon turáni testvér népeknek is kijár.

A Jobbik elnöke a bizottsági ülésen kiemelte, a szocializmus alatt elfojtott turanizmus a rendszerváltás után búvópatakként tört felszínre, most pedig reneszánszát éli, melyet a Lezsák Sándor által fővédnökölt Kurultáj is bizonyít. „Ez a kérdés a társadalomban túlnőtt a politikai kereteken, és nem arról van szó, hogy a Jobbiknak tesznek-e gesztust” – húzta alá a képviselő. Vona arra is felhívta a figyelmet, hogy Törökország és Azerbajdzsán esetében szédületes ütemben fejlődő országokról van szó.

(Alfahír, Facebook, Kuruc.info)

Ajánlat : Küldjön virágot, ajándékot a SzivNet Virágküldővel , mellyel rádiónkat is támogatja (X)

Tudományos kutatásai eredményeként immár tudjuk, hogy vérrokonság, testvériség köt a kazakisztáni madjar törzshöz, és gyaníthatóan az őshaza megtalálásához is közelebb kerültünk.

Teltház fogadta a Deus Providebit Házban a Kurultaj főszervezőjét, aki rendkívüli Rendhagyó Történelemórát tartott az EMNT Maros megyei szervezete, a Rákóczi Szövetség és a Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület meghívására. Bíró András Zsolt (fotó) elöljáróban elmondta, kutatásainak eredményeit már megjelentette neves nemzetközi szaklapokban, hogy senki ne tudja megkérdőjelezni.

Politika helyett tudomány

A Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárában 40.000 egyénhez köthető csontvázat vizsgáltak és 10 éve olyan adatbázist építenek, amelyben nemcsak a Kárpát-medencei népek, hanem minden olyan nép szerepel, amelyek szóba jöhetnek a magyarság története kapcsán – immár kazah, üzbég, török, oroszországi kutatókkal együtt. „Őstörténetünk átpolitizált lett, hiszen az államok és szervezetek saját érdekeiknek megfelelően állították be. A magyarság történelmi bemutatása súlyosan torzult, mert a tudományos viták helyett más irányvonalak érvényesültek, amelyek hamis képet festettek. Éppen ezért ma nagy az igény, a vágy a tudományos munkákra, amelyek összefoglalják a magyar őstörténetet” – mondta Bíró András Zsolt, majd feltette a kérdést: Mi az, hogy nép? Milyen egy tipikus magyar?

Nem finn-ugor, és az asszonyok is megvannak

„Toleránsak lettünk, hagytuk, hogy játsszanak a magyar őstörténettel, elhisszük és hatnak a téves és hamis eszmék, amit idegenek magyaráztak nekünk” – fogalmazott a kutató, majd cáfolt néhány igencsak elterjedt sztereotípiát, mint például a 150 éves finn-ugor elmélet, amely nyelvészeti hipotézisen alapul, és amelyet cáfoltak a bizonytalan és ellentmondásos adatok alapján. Egy másik sztereotípia az, hogy a magyar férfiak és nők génállománya különböző, mert a nőket és gyerekeket hátrahagyták, majd szláv nőkkel keveredtek – ez sem igaz: genetikailag „megvannak az asszonyok is”.

Miért a vesztes csatáinkkal „etetnek”?

Az sem érdemel hitelt, hogy 895-ben az ősmagyarok „bemenekültek” a Kárpát-medencébe, hiszen alig 12 évvel később, a 907-es pozsonyi csatában a magyarság eltörlésére összesített, 100.000-es európai sereget vert meg Árpád csapata. „Azt is tudjuk, hogy legalább tíz törzs volt, viszont a hét szimbolikus szám, és tévedések miatt is ez terjedt el. Az is furcsa, hogy az ősi magyar személyneveink török eredetűek, valamint, hogy leginkább a három vesztes csatánkat, a muhit, a mohácsit és az augsburgit tanítják. Azt hiszem, nincs még egy olyan nép, amely ilyen büszkén kizárólag a vesztes csatáit ismerné. Őseink eljutottak egészen Hispániáig, 40 hódító hadjáratot vezettek és csak ez a 3 volt a vesztes, mégis 100 éve ezt tanítják. Kis, vesztes nemzetnek próbálnak beállítani, holott 350 évig tartottuk magunkat folyamatos harcban a kor legerősebb és legjobban szervezett államával, az Oszmán Birodalommal, míg például a szomszédos szerbek több mint 500 évig igában éltek a törökökkel szemben” – ismertette Bíró András Zsolt, aki bizonyítékokkal támasztotta alá azt is, hogy az avarok nemcsak itt éltek, hanem erős államot is alkottak, sőt Bizáncot is adóztatták, majd a Honfoglalás után beépültek a magyarságba, akikkel eleve rokonok voltak (László Gyula: Kettős Honfoglalás).

Gólya hozza a gyereket – ősmagyar alaperedet

Attila korából sajnos kevés csontlelet maradt, hiszen a halottakat akkortájt máglyán elégették. „A hunokat Európában soha senki nem győzte le. Attila nem jelölt ki utódot, ezért belháború tört ki és a hunok egy része kivonult a Kárpát-medencéből, egyesek egészen vissza a Kaukázusig, erre van csont- és genetikai bizonyíték” – mondta. Arra is rávilágított, hogy a több címerben fellelhető sas és sólyom jelképek a turulból származnak, a magyarok ősi totemje a lélekmadár, az életfa. „Három dimenzió létezett az ősi magyar hitvilágban: az alsó világ a zűrzavaré, a középső a jelenlegi lét, a felső pedig ahova mindenki tartott. Az ábrázolásokban a nagy madár két kisebb másikat tart a két lábával: a meg nem született lelkeket húzza fel az evilágba. A turul a közvetítő a világok között. Ebből terjedt el az is, hogy a gólya hozza a gyereket: nem a gyereket hozza, hanem az új lelket a régi keleti legendák szerint. Nyelvünk is egyedülálló Európában, de semmi szégyelnivalónk nincs, mert akik idehozták a nyelvünket, azok magasabb kultúrát képviseltek, mint a többi kelet-európai nép. Ha nem így lett volna, akkor már réges rég beolvasztottak volna a szláv, germán, újlatin csoportok. A magyar az egyetlen antropológiai európai nemzet, amelyben olyan genetikai kódok vannak, amely más európai nemzetben nincs meg. Bizonyítottuk a szkíta-szarmata ősöket és a türk vonalat is” – tudtuk meg a kutatótól.



A különböző népek DNS-rokonsági távolsága egymástól (a vonalak mentén mért távolság arányos a rokoni távolsággal). Az ábra Bíró András és társai munkájából való, amelynek magyar fordítása ITT tanulmányozható.

Legközelebbi rokonaink: a torgaji madjarok

Bíró András Zsolt a habot a tortára előadása végén tette: Kazakisztánban hallottak egy magukat madzsarnak, madjarnak nevező törzsről. Ellátogattak hozzájuk és a férfiaktól Y-kromoszómát gyűjtöttek (az Y-kromoszóma egyedi, apai ágon évszázadokon át szinte módosulatlanul öröklődik, és nagyjából 180-szor pontosabb, mint az ujjlenyomat). „40 népnek gyűjtöttük be az Y-kromoszómáját, és megállapítottuk, hogy ehhez a madjar törzshöz apai ágon vérrokoni szál fűzi a magyarokat. Ők még tartják a törzsi rendszert, ami azt jelenti, hogy a férfiak mindig együtt maradnak, ismerik például 7 apai felmenőjüket. A magyarok egy részének és a madjarok nagyrészének ősei valamikor egy törzsben éltek. Először azt hittük, valamit elrontottunk, annyira találtak az adatok, ezért megismételtük, de nem tévedtünk: a magyarokhoz legközelebb a kazakisztáni torgaji madjar törzs áll, a mai európai népek közül pedig a bolgár, de érdekes adatokat kaptunk az oszétekre, az ukránokra, a törökökre is. Az őshaza pedig valahol ott van, ahonnan a torgaji madjarok 350–370 éve elvándoroltak jelenlegi lakhelyükre, Kazakisztánba” – tárta fel Bíró András Zsolt.

A kutatások folytatódnak. A magyarok ősrokon-törzseinek találkozóját, a 2012-es Törzsi Gyűlést-Kurultajt augusztus 10–12. között szervezik, a www.kurultaj.hu folyamatosan frissül információkkal.

(Székelyhon nyomán Szent Korona Rádió)

(Szent Korona Rádió)

Előkommunista, protonáci, hazaáruló, nemzetáruló, idegenszívű, magyarellenes, nemzetvesztő, országvesztő stb. kifejezésekkel illették Trefort Ágoston egykori kultuszminisztert egy olyan kijelentéséért, ami valószínűleg el sem hangzott. Elég lehangoló pályafutás egy olyan miniszter számára, aki 16 éven keresztül volt tárcája vezetője. Talán még Magyar Bálintnál is többen szidják manapság.

A Wikipediától Dél-Amerikáig

„Szándékoltan téves álláspontja a magyarság eredetéről

A honfoglaló magyarság származásának, rokonságának meghatározásában elsősorban nem a tudományos tények, hanem a politikai megfontolás vezette. Miniszterként, s a tudós társaság (MTA) – ekkor még csak - igazgatójaként 1877-ben így nyilatkozott: „én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finn-ugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.” Egyértelmű, hogy egy rosszul értelmezett magyarság-érdek volt, ami akkor (is) dominált és nem a valóság. Ez a nyilatkozat hivatalosan először fogalmazza meg, amit a vezető tudományos élet képviselt. Támogatásra csak a finnugor elmélet számíthatott. Annak ellenzői a teljes elutasítást remélhették csak. A mai közoktatás a legalacsonyabbtól a legmagasabb fokig, ma is eme szándékosan téves szemléletet plántálja az ifjúságba, holott ma már DNS-vizsgálatok igazolják ennek tarthatatlanságát. Csak a gazdasági világhatalom Ázsiába történő koncentrálódása révén remélhető, hogy végre kifizetődőbb is lesz, a valóságnak megfelelően, ottani rokonságunk hangsúlyozása. A japánok, kínaiak mindig is Nyugatra szakadt rokonaikként tekintettek ránk. Főként a mongol-török pusztítás következtében szükségessé vált betelepítések folytán, természetesen vitathatatlan, s a legfrissebb kutatásokkal is alátámaszthat a mai magyarság nyugati vérvonalának fokozódása, de még így is mélyen 10% alatt van.”

Sokak első tippjével szemben ez az idézet nem a Metapediáról származik, bár ott is megtalálható, hanem a Wikipedia Trefort Ágostonnal foglalkozó lapján olvasható, illusztrálva azt, hogy miért nem tekinthető hiteles forrásnak bármi, amit ott leírtak. A lapon egyébként nincs jelezve az, hogy a vonatkozó rész finoman szólva is megsérti a Wikipedia semlegességről szóló irányelvét, sőt a fentebbi idézet teljes mértékben források nélkül készült. Sem az idézet, sem pedig a szövegrész forrása nincs feltüntetve a Wikipédián.

Egy másik példa erre Budenz József wikipédiás lapja, ahonnan az alábbiakat idézzük:

„Egészen az 1882-ben megjelent A magyarok eredete című könyvig Vámbéry igyekezett cáfolni Budenz eredményeit. Vámbérynek végül fel kellett adnia a kilátástalan harcot, hiszen az MTA elnöke, Trefort Ágoston is – sokak véleménye szerint bevallottan politikai okokból[9][10][11] – a finnugor elmélet mellé állt, és az 1880-as évekre minden ezzel ellenkező irányú kutatás ellehetetlenült.”

A 9. lábjegyzet Marácz László lapjára mutat, a 10. a kanadai magyar Bethlen Kör aláírásgyűjtésére, a 11. pedig Hary Györgynére.

Csúcs SándorNehéz tehát elkezdenie a keresést annak, aki szeretné megtalálni, hogy mi az adott idézet forrása. 2009. március 17-én látott napvilágot a Töriblogon az a korábbi cikkem, amelyben rámutattam arra, hogy a hírhedt Trefort-idézetnek valójában senki nem tudja a forrását. A megjelenéssel csaknem egy időben a Kortárs című irodalmi és kritikai folyóirat a 2009. évi 1. számban Csúcs Sándor a Trefort-idézetet létezőnek ismerte el, és a Sturm László által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, amelyen jelen volt még Erdélyi István régész, Fóthi Erzsébet antropológus, Gyarmati Imre turkológus, senki nem mondott ellent Csúcs Sándor állításának. A mondott szakasz így szól (Kortárs 2009/1 119. oldal):

„Sturm László: Bocsánat, de beszélnek egy olyan, Trefort Ágoston akkori művelődési minisztertől származó kijelentésről, miszerint hivatalosan csak a finnugor-elméletet támogatjuk a továbbiakban, mert mi Európához akarunk tartozni. Ez mégiscsak hatalmi szó, és nem tudományos érv.

Csúcs Sándor: Ez egy létező dokumentum. Ennek ellenére ott volt például Bálint Gábor turkológus, ő, ha jól tudom, a kolozsvári egyetemen volt professzor. Pedig ő a török származás híve volt.”

Csúcs Sándor nyelvész tehát az idézet kapcsán tökéletesen mást mond, mint amit csaknem vele egy időben én írtam. Indokolt tehát, hogy újra megvizsgáljuk az akkori cikkünket, hogy vajon én állítottam valótlanságot, és ez esetben elnézést kell kérjek minden Kedves Olvasótól, vagy Csúcs Sándor tévedett-e.

Keresésünket ugyanott kezdjük, ahol legutóbb: Bakay Kornél: Az Árpádok országa (Kőszeg. 2000.) című munkájában említi is az idézetet:

„Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „…én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát” (Bakay Kornél: Az Árpádok országa: 143. oldal).

Bakay KornélAmi fontosabb, hogy mellé a 227. számú lábjegyzetben négy munkára is hivatkozik, ahol megtalálható az idézet forrása. Ezek közül kettő Trefort Ágoston szerzősége alatt jelent meg, ezekkel kezdjük, noha ezek oldalszám nélkül jelentek meg, és csak annyit említ Bakay Kornél róluk, hogy vö., azaz vesd össze.

Az első munka: Trefort Ágoston: Emlékbeszédek és tanulmányok. Budapest 1881. Lapozzuk fel a tartalomjegyzéket, ahol az alábbiakat láthatjuk:

Tocqueville emlékezete (1862)
Emlékbeszéd Macaulay felett (1862)
Emlékbeszéd Fallmerayer Jakab Fülöp fölött (1863)
Emlékbeszéd Klauzál Gábor fölött (1866)
Laboulay eművei (1869)
Pillantások az angol alkotmány kifejlésének történetéből (1842)
Guizot beszédjei (1869)
Carey munkájáról
A társadalom tudománya és Riehl munkái (1862)
Első Napóleon korszaka (1869)
Az 1848-diki törvényeg közgazdasági momentumai (1867)
A nemzet közgazdaságának rendszerei (1841)
Utazási töredékek (1839)
Közoktatásunk teendői (1873)

Íme a tartalomjegyzék, az oldalszámokat lehagyva. Kicsit zavarban vagyok, hiszen egy 1876-ban (vagy 1877-ben) elhangzó idézetre hivatkozott Bakay Kornél fentebb mondott munkájában, de e munka bizony véget ér 1873-ban. Az évszám nélküli Carey munkájáról című fejezetben értelemszerűen semmi nincs az idézettel kapcsolatban. Végiglapoztam a Közoktatásunk teendői című fejezetet is, hátha csak az évszámot írta el a szerző, a cím mindenesetre sokat ígért. Ez egy miniszteri beszéd volt, amely az Országgyűlésben hangzott el 1873. február 24-én. Hasztalan volt azonban ezt is végigolvasni, zömmel költségvetési kérdések vannak benne, és még csak utalás sem történik semmilyen rokonság-elméletre. Lássuk a másik Trefort-munkát: Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest. 1882. A tartalomjegyzékben az alábbiakat láthatjuk:

I. Irodalom

Szent Lázár szigete Velenczében (1837)
Néhány szó egy Pesten alapítandó művészeti egyesület ügyében (1838)
A Pesten felállítandó művészeti egyesület programmja (1839)
Elmélkedések a történettudományról (1839)
Thierry Ágoston (1839)
Macaulay iratai (1844)
A XVIII. század (1845)
Legújabb történelem (1845)
Az ifjú Anglia (1845)
Auerbach, Schwarzwälder Dorfgeschichten (1845)
Francziaország története a consulatus és a császárság idejében (1845)

II. Közgazdaság és politika

Az angol alkotmány kifejlődéséről (1845)
A nemesség (1845)
Michel Chevalier (1848)
Az anyagi érdekekről (1840)
A birhatási jogról Magyarországban (1840)
Örökösödési jog (1845)
Az örökösödési jog és a konzervativ lapok (1845)
Ősiség (1845)
Észrevételek gr. Széchenyi Istvánnak a jelenkorban megjelent, Deák Ferenczet illető czikkeire (1845)
Legközelebbi feladatunk (1847)
Az átalakulás idejéből (1861 és 1865)
Három beszéd a választások után (1881)

Ez a munka bizony szintén nélkülözi a mondott évszámokat. Azért végignéztem a gyanús címmel bírókat, hátha találok benne utalásokat az idézetre, vagy magát az idézetet, de sajnos nem így történt. Ebben a munkában sincs benne az idézet, így Bakay Kornél hivatkozása Trefort Ágoston e két munkájára tévedésen alapul.

A Trefort-könyvek után itt az ideje, hogy utánanézzünk Bakay Kornél két másik forrásának. Oláh Béla 1980-ban az Édes Magyar Nyelvünk Szumír Eredete című 1980-ban Buenos Airesben megjelent munkájában az alábbiakat írja a 21-22. oldalon:

„Élénk és erőteljes vita alakult ki azokkal az idegenből idehozott német anyanyelvű „tudósokkal”, akiket az 1848-as szabadságharc leverése utáni Bach-korszakban idehelyezett az osztrák politika a pesti egyetemre - név szerint Budenz Joseph és Hunsdorfer (Hunfalvi) urakat, hogy világosítsák fel a magyarokat saját anyanyelük eredetéről és tanitsák meg őket, hogy ők bizony nem királyi Szkythák, sem a turáni népeknek, a szumiroknak a leszármazottjai, - hanem a finn-ugor-vogul-lapp népeké.

Ez ügyben 1877-ben Trefort Ágoston, akkori kultuszminiszter értekezletet hívott össze, hogy tudományosan állapítsanak meg egy egységes magyar származási elméletet. A jelenlévő tudósok nem jutottak megegyezésre, ezért a miniszter a vitát az alábbi jegyzőkönyvi nyilatkozattal zárta le: „Tisztelem az urak álláspontját, én azonban – mint miniszter – az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.” Ezek után érthető, hogy a fent említett tudósokon kívül sok magyarul beszélő finn-ugor tudós is „hagyta magát” támogatni a kormány által. Őket nem érdekelte, hogy nincs finnugor nyelvemlék.”

Ezek után már másik témára tér a szerző. (Az idézetet eredeti helyesírással közöltem, de rá szeretnék mutatni ehelyütt is arra, hogy Buenos Airesben nem biztos, hogy a magyar magánhangzó-készlet minden eleme a nyomda rendelkezésére állt).

A 41. oldal tanúsága szerint Oláh Béla már ismeri Hary Györgyné cikkét a Valóságból:

„Higgadt, nyugodt, tiszteletreméltóan emelkedett hangon utasítja vissza „Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez” cimü, a Valóság havi folyóiratban (1976. 10. sz.) megjelent tanulmányában azokat a hazai „tudomány-politikai” irányzat stilusára jellemző támadásokat, melyek nem veszik figyelembe a külföldi nyelvtudomány eredményeit és adminisztrációs intézkedésekkel is hozzájárulnak a szumir nyelvrokonítás megakadályozásához.”

Ez az idézet bizony ugyanazt az eredményt hozta ki, amit annak idején 2009 márciusában megállapítottam, nevezetesen azt, hogy Oláh Béla nem nevezi meg a forrását a Trefort-idézettel kapcsolatban. Gyanítani lehet azonban azt, hogy ő Hary Györgynétől szerezte ezt az információt.

Úgy tűnik tehát, hogy kénytelenek vagyunk ismét Hary Györgyné cikkéhez fordulni, amelyet úton-útfélen idéznek tőle. A cikk a Valóság című folyóirat 1976. évi évfolyamának 10. számában jelent meg Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez címmel a 94-101. oldalakon. A vita egyébként Pusztay Jánosnak a Valóság c. folyóirat 1975/12. számában az 55-66. oldalon kezdődött, ahol Pusztay a Vázlatpontok a magyar nyelvhasonlítás történetéhez címmel a sumér-magyar szó-összehasonlításokat vette sorba, és azokról kemény kritikát gyakorolt. (Többek között Szabédi László elképzeléseit bírálta.) Erre született meg válaszul Hary Györgyné írása, amely a következőképpen szól:

„Pusztay János lényegében visszautasítja, illetve kipellengérezi azokat a törekvéseket, amelyek új utakat keresnek a magyar nyelv eredetével vagy rokonításával kapcsolatban. Elzárkózásában nem veszi figyelembe a külföldi nyelvtudomány eredményeit, amelyek sokkal szélesebb összefüggések és nyelvi rokonítások irányába mutatnak. Bár elismeri, hogy az „uráli-indoeurópai ősrokonság kérdésében még nem született meg a végső szó”, de azért rossz néven veszi, ha például Szabédi László ezeket a kérdéseket feszegeti. A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára eddig megjelent első két kötetében is számos címszó végén olvasható, hogy az szó „iráni kapcsolatait még tovább kellene kutatni”, de ezekre a vizsgálatokra nyelvészeink – úgy látszik – nem szívesen vállalkoznak. E húzódozásnak alapos oka van.

Miután a magyar nyelv eredetéről folyó viták során a múlt század végén a finnugor eredetet valló nyelvészek győzedelmeskedtek, a más irányú vizsgálódásokat hatalmi szóval fojtották el. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy e tudománypolitikai irányzat egyik kiinduló és a mai napig is nyomon következő intézkedése az volt, amikor 1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter összehívta a magyar nyelvészeket, s a konferencia végén – a jegyzőkönyv tanulsága szerint – kijelentette, hogy „nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk”, s ezért a jövőben állami ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést, külföldi tanulmányutat csak az kaphat, aki a finn-magyar rokonság igazolására folytat tanulmányokat. Ilyen adminisztratív intézkedések is hozzájárultak a finnugor nyelvi rokonítás megalapozásához, ami azután többek között azt eredményezte, hogy kiváló nyelvészek Vámbéry Ármin, Hevesy Vilmos stb. visszavonultak vagy munkásságukat külföldön folytatták. A hivatalosan elismert nyelvészek közül csak Munkácsi Bernát (1860-1937) mert különvéleményt nyilvánítani Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben (1901) című, befejezetlenül maradt munkájában, amelyben leszögezi, hogy „műveltségszavaink az árja és kaukázusi nyelvek köréből származnak” s megállapítja, hogy „nyelvtudományunk nagy kárára” győzött a Hunfalvy által erőltetett irányzat, s lekerült a napirendről az árja érintkezés kérdése.”

Eddig az idézet a fent említett cikk 94. oldaláról. Lábjegyzet azonban itt sincs. A cikkben amúgy vannak lábjegyzetek, összesen kilenc, de azok a külföldi munkákból idéznek a magyar-sumér eredettel kapcsolatban. Magyar nyelvű lábjegyzet nincs is közöttük, így a Trefort-idézet részletére sem történik hivatkozás.

Hary Györgyné lelkes szereplője volt a különböző napilapoknak. A Magyar Nemzetben (a Hazafias Népfront lapjában) 1971. november 14-én és november 21-én pl. a Vitafórum nevű rovat keretében közölte statisztikai eredményeit az Etimológiai Szótár szavairól. Számunkra azonban sokkal fontosabb az a cikke, amelyet a Magyar Nemzet 1973. május 23-án közölt, ahol Hary Györgyné Arany János nyelvészekről szóló epigrammáit közli, és megállapítja Munkácsi Bernát fent említett, 1901-es munkájára hivatkozva, hogy Hunfalvy (és Budenz) a hivatalosság bástyái mögül semmisítették meg azokat, akik más nézeteket vallottak.

„Hunfalvy módszerei jellemző, hogy – mint az Akadémia könyvtárosa – rengeteg olyan könyvet és kéziratot semmisített meg, amelyek ellentétben álltak az általa képviselt irányzattal. Bártfai Szabó László feljegyzéséből tudjuk, hogy Hunfalvyt az „égető” névvel aposztrofálták, mert sorra elégette a számára kényelmetlen kiadványokat, iratokat.”

A folytatásban azonban ő sem ír sehol a Trefort-idézetről, ezen írása egy másik népszerű alternatív toposz valószínű forrása. A toposz szerint ugyanis Hunfalvy elégette Szentkátolnai Bálint Gábor rovásírásos gyűjteményét. (Ennek a toposznak az élete is megérne egy külön blogbejegyzést, most csak érintőlegesen foglalkoztam vele).

Ami a Magyar Nemzetben írt cikkeiben fontos, az az, hogy Arany János epigrammái előfordulnak a már említett Valóság cikkben is, és számos azonos hivatkozás is történik, mint például Munkácsi Bernát 1901-es fent említett könyve. 1971-ben és 1973-ban tehát Hary Györgyné még nem tudott a Trefort-idézetről, ellenkező esetben maga is érvelt volna vele, különösen az 1973-as cikkben, (ahol egyébként a Hazafias Népfront lapjában mindenféle megkötés nélkül bírálhatta a nyelvészeket).

Ahol az idézet nem fordult elő

Badinyi Jós FerencA hetvenes években, amikor Magyarországon(!) nagy divatja volt a magyar-sumér rokonságnak, számos fórumon próbálták meg a különböző területek szakértői cáfolni a laikus sumerológusok elképzelését. Anélkül, hogy e vitába belemennénk, csak utalni szeretnénk rá, hogy Komoróczy Géza 1976-ban megjelentetett könyvében (Sumer és magyar. 1976. Budapest. Gyorsuló idő sorozat. Magvető Kiadó), valamint Badiny-Jós Ferencnek az arra született válaszában (Mah-Gar a Magyar. Bunos Aires, 1976) sem fordul elő az idézet. Pedig Badiny-Jós bizonyára használta volna érvként Komoróczy Géza ellen Trefort Ágoston mondását, ha ismerte volna, de úgy tűnik, hogy ekkor még Buenos Airesben nem tudtak az idézet létezéséről.

László Gyula a következőket írta Hol volt, hol nem volt… (Magánbeszéd az őshazakutatásról) c. cikkében:

„Tanulságos lett volna megismernünk az a szenvedélyes tiltakozást is, amely a „halzsíros rokonság” ellen támadt, a szkíta hitet vallókban. Ez a tiltakozás a mai magyar emigrációban ismét feltámadt, de más előjellel. Most nem arról van szó, hogy a sértett nemzeti önérzet, a „turáni lovas népe” tiltakoznék a „lealacsonyító” rokonság ellen, hanem a finnugor elméletről azt hirdetik, hogy a Habsburg-ház elnemzetietlenítő politikájának volt a szerves része, amellyel meg akarta törni a magyarság öntudatát, hogy a múltjában csalódott nemzet prédája legyen az elnémetesítésnek. Egy példát idéznék erre, amelynek szövegét Padányi Viktor Dentu-Magyaria (Buenos Aires 1963) című könyvének 84-85. oldaláról veszem. E könyvről meg kell jegyeznem, hogy az utolsó fejezeteiben, honfoglalásunk előzményeivel kapcsolatos fejtegetései nagyon sok értékes gondolatot vetnek fel. Ezt el kell ismernem, még akkor is, ha azzal, ami ez előtt van, nem tudok egyezni. Éppen ezért keserített el, amit Reguly Antalról ír. Íme:

Az egészben még szomorúbb az, hogy valóban föltehető: a bécsi kormányzatnak a magyarságot megtörni akaró terveihez kapóra jött – a szkíta-hun örökség hetykesége helyett – a nemesi öntudatot akarva-akaratlanul letörő „halzsíros rokonság” hirdetése. Tudjuk, hogy ez akkor társadalmi vihart kavart, hogy közéletünk egyik vitakérdésévé vált s ez nyilán nem kerülte el a titkosrendőrség figyelmét sem. Lehetséges, hogy jelentéseikben nyoma van s nem is lenne érdektelen kutatása. Természetesen ez semmiben nem érintené a nyelvtudományi eredmények hitelének vagy alaptalanságának kérdését.” (Élet és Irodalom 1974. febr. 23. XVIII. évfolyam 8. szám)

László GyulaVagyis László Gyula ugyanazon az állásponton volt már az 1970-es években a Habsburg-finnugor kérdésben, amin Csúcs Sándor: amennyiben meg is történt egy ilyen beavatkozás, az nem befolyásolja a tudományos eredményeket. Nem mellesleg feltűnő, hogy sem Padányi Viktor, sem László Gyula nem tudott a Trefort-idézetről, sőt László Gyula szerint az őstörténetbe történő beavatkozás ténye is csak kérdőjeles, amíg valaki nem kutatja a forrásokat erről.

Az idézet végső forrása tehát nem más, mint Hary Györgyné, aki 1973 és 1976 között találta ki Trefort Ágoston mondását. De nem említette még az idézetet az 1975-ben sem, a Magyar Múlt nevű ausztráliai magyar folyóirat második számában sem, Egy ősi világnyelv feltárása küszöbén című cikkében, pedig a 42-44. oldalon felsorolja mindazokat, akik az alternatív őstörténeti toposzok szerint a finnugor rokonságot kitalálták (Schlözer, Hunfalvy, Budenz stb.). A szűkebb időhatár tehát 1975-76 közé tehető, ekkor született meg Hary Györgyné által az a bizonyos Trefort-idézet. Persze ahhoz, hogy ez igaz legyen, az szükséges, hogy az Akadémia jegyzőkönyveiben semmi ne legyen az idézetből.

Kincs ami nincs

2009 márciusa után, amikor az első írásom megjelent a témában a Töriblogon, számos komment érkezett, és kaptunk olvasói leveleket is. Ezek egyikének szerzője levelezett Kiszely Istvánnal, aki megírta neki, hogy az állítólagos Trefort-idézet az 1877. évi egyetemes magyar származáselmélet című konferencián hangzott el. Kérte, hogy ha bármi megtudok az idézettel kapcsolatban, akkor feltétlenül írjak neki, de bátran írhatok Kiszely Istvánnak is, ő is szívesen megírja nekem az idézet fentebb mondott forrását. Töredelmesen be kell valljam, hogy ez az utánanézés ugyan tervben volt, de akkor különböző vélt és valós okok miatt nem történt meg. Ennek ellenére a cikkem a Töriblog egyik legsikeresebb írása lett, és a neten nagyon sok helyen lehetett találkozni vele.

Ablonczy BálintSőt, akkor, amikor a Heti Válasz cikksorozatot közölt az újpogányságról, a Trefort-idézettel kapcsolatban Ablonczy Bálint szintén az én cikkemre, egészen pontosan a Töriblogra hivatkozott.

Honti LászlóA Heti Válasz cikk volt a hivatkozása Honti Lászlónak is, amikor az általa szerkesztett A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság címmel 2010-ben, a Tinta Kiadónál megjelent könyvben az Anyanyelvünk rokonságáról címet viselő tanulmányban írt a Trefort-idézetről. (A könyvről kiváló recenzió olvasható a Rénblogon A placeboról címmel, két részben). Sajnos a Töriblogon megjelent írásom lábjegyzet nélkül maradt, mintha Honti László soha nem hallott volna róla. A második, bővített és javított kiadásban pedig csak annyi módosítás szerepel a Töribloggal kapcsolatban, hogy a Heti Válasz cikkében a blog nevét töriblogról toriblogra javította át a 90. számú lábjegyzetben. (213. oldal). Nos, amennyiben feltétlenül ez a legfontosabb, úgy érdemes lett volna az Elektronikus Periodika Archívumhoz fordulnia, ahol a Töriblog neve Történelem mindenkinek néven szerepel, helyesen. Reméljük, hogy az újabb kiadásban már szerepelni fog a blog neve helyesen, és legalább egy lábjegyzetet megfogunk érdemlünk, hiszen több mint két évtized után, a Rénhírekben a kérdésről 2008 novemberében publikáló Fejes Lászlót követően, én írtam meg nyilvánosan, hogy az idézet hitelessége erősen kétséges. A Trefort-nyilatkozat ugyanis a legutóbbi időkig visszhangtalanul maradt. Ráadásul az internetes, de alternatív őstörténetet hirdető oldalak láthatóan nincsenek hozzánk hasonlóan negligálva, azokat bátran idézik a mondott kötet szerzői, szemben a fenti két írással. A Töriblog kapcsán ez még érthető lenne, de a Rénhírek névvel ellátott cikkei esetén már kevésbé.

A nyelvrokonságról. Az török, sumér és egyéb áfium elleni orvosság. Budapest. 2010. Tinta KiadóE rövid kitérő után, amelyet lehet pontosításnak nevezni, vagy akár rosszmájúan a savanyú szőlő effektusnak is, térjünk vissza a fentebb említett könyv második kiadására. Honti Lászlónak ugyanis a fentebb említett olvasónk szintén írt egy levelet, és ő bement az Akadémia kézirattárába, ahol a könyv 213-215. oldalán található 91. számú lábjegyzet szerint az alábbiakat találta:

„…A Trefort-idézet lelőhelyét firtató érdeklődésére Kiszely a következő választ adta: „Trefort Ágoston kultuszminiszter ezeket a szavakat 1877-ben a Tudományos Akadémia >>Egyetemes magyar származási elmélet<< konferenciáján mondta az akadémiai jegyzőkönyv szerint. Én [ti. Honti László] Kiszely közlését készpénznek vettem, és az MTA könyvtára kézirattárának munkatársai kérésére elém tették az MTA 1877. évi jegyzőkönyveit, azaz a következőket: (1)„kisülési jegyzőkönyvei 1877, 1878.” (2) „Nagygyűlési és elegyes jegyzőkönyvek 1877-1881, (3) „Magyar Akadémia Évkönyve XVI. 1877-82.” Trefort állítólagos kijelentésével kapcsolatban sehol semmi nincs, többszöri áttanulmányozás ellenére sem sikerül rábukkannom az ominózus kijelentésre.”

Vagyis, a Trefort-idézet hamisítvány, eredetije az MTA kézirattárában nem létezik.

Ugyanebben a lábjegyzetben hivatkozik Honti László Veres Péter írására, amit szintén érdemes idézni itt:

„…A XX. század második évtizedétől terjedt el nálunk egy másik őshaza-koncepció, amely már nem Ázsiába, hanem Európába, a Közép-Volga környékére lokalizálta nyelvcsaládunk legrégebbi szállásterületét. Ez máig népszerű elméletnek számít a kérdéssel behatóbban foglalkozó hazai és külföldi kutatók között. A magyar őstörténet gazdag historiográfiájából azonban egyértelműen kitűnik, hogy 1916 előtt Magyarországon kizárólagosan a hagyományos ázsiai őshaza-koncepció uralkodott a tudományban. Ezt a tudománytörténeti kronológiát azért fontos hangsúlyoznunk, mivel az utóbbi időben még a szakirodalomban is kezd elterjedni az a nemrég dilettánsok által kitalált és egyre népszerűbbé váló „városi legendához” hasonlító álmítosz, amelyet nemcsak Bakay Kornél, hanem sajnálatos módon egyes komoly kutatók is magukévá tettek, anélkül hogy figyelmesen meggyőződtek volna a vonatkozó történelmi valóságról, az objektív igazságról és leleplezték volna a nyilvánvaló hamisítást.

Az igazság az, hogy hazánkban Trefort után csaknem egy fél évszázadon keresztül fel sem merült az őshaza Európába helyezésének gondolata.” (Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Budapest. 2009. Cédrus Művészeti Alapítvány- Napkút Kiadó. Ómúltunk tára 6. 37-38. o.)

Vagyis, Trefort nem is helyezhette Európába a magyar őshazát, hiszen azt még további fél évszázadig Ázsiában keresték, és az a fajta tudományirányítási koncepció, amit az idézet sugall, egyszerűen nem létezett. Trefort Ágoston idézetét Hary Györgyné találta ki 1976-ban. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy az idézet forrását eleinte 1876-ra (könnyen megjegyezhető évszám, 100 évvel korábban), illetve később 1877-re tette. Hogy az idézet kiagyalója ő volt, azt az akadémikus tudomány iránti elfogulatlansággal aligha vádolható Bognár József is megemlítette egy interjúban:

„K.: Tele vagyunk hamis mítoszokkal őstörténetünk terén?

B.J.: Persze, hogy nem. Csontos Péter turkológus volt az elmúlt harminc évben az egyetlen ember, aki vette a fáradságot és végignézte a Trefort-összest (beszédeket, írásokat) és nem találta ennek a nyomát sem. A mítoszteremtőt, egy hölgyet viszont megtalálta, állítólag még ismerte is őt személyesen. A dolog úgy kezdődött, hogy 1976-ban megjelent Komoróczy Géza Sumér vagy magyar c. könyve a „Gyorsuló idő” könyvsorozatában. Most hagyjuk, hogy e mű tudományos értékét jól jelzi, hogy Komoróczy saját bevallása szerint sem tud sumérul, de azért határozott véleménye van számára ismeretlen dolgokról is. Ezt most tényleg hagyjuk, mert ez csak a hivatalos tudományt minősíti. A könyv megjelenése után kommunista rendszerben szokatlan módon engedtek némi vitát a sumér-magyar kérdésről a Valóság nevű lapban. Ahol az egyik megszólaló, egy Hary Györgyné nevű „tudós” hölgy volt, és ő írta le a Treforttal kapcsolatos dolgokat. Ami aztán az emigráns „szakemberek” felkaptak és népszerűsítettek. Majd tőlük jött vissza Magyarországra, mindnyájunk butítására és lett „tudományos igazsággá”. Ebből egy tanulság mindenképpen van, mégpedig az, hogy a szakember ott kezdődik, hogy minden adatot mindig leellenőriz, nem vesz át semmit sem kritikátlanul. Ennek fényében pedig minden mai kutató mindjárt önvizsgálatot is tarthat, abból a szempontból, hogy ő mennyire felel meg legalább a tudományos tisztesség és szakszerűség e minimumának.” (A fentebb linkelt oldal nem minden gépen jött be, de a kkbk.blog.hu szintén közölte az interjút).

Számos idézet és hivatkozás után, néhány újabb szemponttal kiegészítve úgy vélem, hogy kijelenthetem azt, Csúcs Sándor tévedett akkor, amikor a Kortárs című folyóiratban létezőnek mondta ezt az idézetet. Ezzel szemben pedig azoknak van igazuk ebben a vitában, akik úgy vélik, hogy az idézet hamisítvány, mégpedig Hary Györgyné hamisítványa. Bízom benne, hogy a kultuszminisztert érő vádak és tévedések a felvilágosító tevékenység kapcsán lekerülnek az olyan oldalakról, mint a Wikipedia, és végre elhal az a nem igazolható feltevés is, hogy Trefort erőszakkal kényszerítette a nyelvészeket arra, hogy a finnugor rokonságot hirdessék.

Frissítés:

A cikkünk megjelenése után Csúcs Sándor jelezte, hogy a Kortárs című folyóiratban megjelent riport biztosan pontatlanul adta vissza a szavait. A dokumentumot nem látta, és a lelőhelyét sem ismeri, úgy véli, hogy a finnugor rokonság tényén akkor sem változtatna semmit, ha az idézet tényleg létezne. Ez az álláspont lényegében megegyezik azzal, amire László Gyula is utalt, azaz az argumentum ad hominem ellenérvek nem vonják kétségbe a rokonságot. Csúcs Sándortól ezúton is elnézést kérek, ha a Kortárs című folyóirat riportja alapján az álláspontját félreértettem. A Tisztelt Olvasóktól pedig természetesen szintén elnézést kérek, amennyiben úgy érzik, hogy a hiteles tájékoztatás és az alapos utánjárás csorbát szenvedett a cikkben.

Kanyó Ferenc

II. Frissítés

Kedves Szent Korona Rádió!

Tegnap jártam (immár másodszorra) az MTA kézirattárában.
Ott kikértem én is a hivatkozott anyagokat (a Trefort-idézet ügyében, mi szerint ő tette volna „államvallássá” a finnugrizmust.
Nos, csak megerősíthetem a toriblog.blog.hu-n írtakat, az akadémiai jegyzőkönyvekben (MTA 1877. évi jegyzőkönyveit, azaz a következőket:
(1)„Kisülési jegyzőkönyvei 1877, 1878.”
(2) „Nagygyűlési és elegyes jegyzőkönyvek 1877-1881”,
(3) „Magyar Akadémia Évkönyve XVI. 1877-82.”)
ennek nyoma sincs.
Trefort legfönnebb mint a jegyzőkönyvek hitelesítője „lép fel" - egy-egy aláírása erejéig. Illetve a vallási és közoktatási minisztérium leiratai szerepelnek benne, de ebben még érintőlegesen sincs szó ilyesmiről.

A Trefort küldözgette leiratok hangneme - tehát nem tartalma - az érdekes. Ugyanis utasító lett.
Valahogyan, előtte 1876 körül - még nem volt az, de ez valamiért később megváltozott.

A hivatkozott, töriblogos cikkben - amiben felhánytorgatják, hogy nincs ilyen Trefort-idézet - azért vannak pontatlanságok. (De azért persze olyan nagyok nem, hogy túlságosan „ugrálhatna” az ember - fogalmazott egyik kedves olvasónk.)

Lehet, - talán, esetleg - mondott ilyeneket Trefort Ágoston; - de hogy nem ezeken a helyeken, nem így, és ebben a formában, az eléggé biztosan megállapítható. S tegyük hozzá azt is: a kétségek ilyen elrendezése és gyakoriságára tekintettel talán megnyugtatóan az is feltételezhető, hogy Trefort Ágoston soha az életben nem mondta ki és nem is gondolhatta a szájába adott mondatokat.

Így azok inkább valamilyen modern kori összeesküvés elmélet melléktermékei lehetnek, melyekre ma oly sokan érzékenyek. S érdemes azt is hozzátenni, hogy a soha el nem mondott gondolat, a meg nem jelent idézet a legutóbbi időkben a Habsburg-ellenes nézetek vezérmotívumává vált. „Honi soit qui mal y pense!" - mondta III. Edward angol király, amikor fölrögzítette Joan, Salisbury grófnője leejtett harisnyakötőjét. Azaz: átkozott, ki itt rosszra gondol.
Mi azért mégis tegyük fel a kérdést a fentiek ismeretében nyugodtan magunkban, minden magasabb tudományos igény nélkül: ki(k)nek az érdeke a finnugor elmélet támogatását a Habsburgok nyakába varrni? Cui prodest? Kinek használ? Kiknek használ, ha hamisságokat, hazugságokat ismételgettetnek, taníttatnak (vagy szeretnének taníttatni) nekünk valakik? Kinek?

(toriblog.blog.hu nyomán Szent Korona Rádió)

Nyelvészek, régészek és történészek

Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a konferencia bevezető előadásában elmondta, hogy a történelemtanításnak fontos része a hazaszeretet és a hazafias nevelés átadása és tanítása, de ezt nem szabad annak kizárólagos feladatának tekinteni. Az akadémikus kijelentette: „a mottó a következő: egyezzünk ki a múlttal, legyen számunkra világos, eleink hol követtek el hibát, hol volt összefogás”. A visegrádi négyek akadémiai tanácskozásán felvetett párhuzamos történelmi narratívák tanításával kapcsolatban Pálinkás József elmondta: csak egy történelem van, amelyet érzelmileg különbözőképpen élünk meg, de ettől a szóban forgó események még ugyanazok maradnak.

Kozmács István, a szegedi egyetem adjunktusának előadása a Finnugor nyelvrokonság egykor és ma címet viselte. Az előadó Pálinkás József szavaira reflektálva kijelentette: fontos a fogalmak definíciója, mivel csak így érhetők meg helyesen a folyamatok. A nyelvrokonság kérdésével kapcsolatban a kutató kifejtette, hogy egykor ezen mindenki hasonlóságot értett (például Sajnovics is így dolgozott: magyar tíz szerinte a finn yxi-toizta szóra hasonlít), amely egyenlő volt a rokonsággal, azaz a leszármazással, míg ezt mára sikerült definiálni, s a pártatlan megfigyelők a magyart a mai finnugor nyelvekkel sorolják egy csoportba - az előadó szerint így a régi módszer alapján dolgozó kutatók egy mára már meghaladott metódust követnek. Ennek alapján kijelenthető, hogy a nyelvészeti őshazakutatás nem egyenlő a beszélők őshazájának keresésével.

A történész a tévhitekkel kapcsolatban elmondta, ebben nagy felelőtlensége van a tömegkommunikációnak (erre Munkács Bernát már az 1882-es Vámbéry-kritikájában figyelmeztetett), de ostorozta az általa alternatív tudósoknak tartott kutatókat is, akik a másik fél tudományos tisztességét vonják kétségbe (hun piramisok és a „finnugorizmus” elvetése), s gyakran politikai célok szolgálatába állítják téziseiket. Sokan nem rendelkeznek szakismeretekkel sem, s az MTA-t okolják a finnugor elmélet terjesztésével – fejtette ki Kozmács István.

Fehér Bence, a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docense nyelvészeti szempontból vizsgálta meg a kettős (és többszörös) honfoglalás elméletet. A kettős honfoglalás kapcsán a kutató leszögezte, hogy ebben a tekintetben a nyelvészet nagy hátrányban van, mivel nehéz megtippelni, mi lehetett az avarok nyelve, s mivel csak személy-, illetve tisztségnevek állnak rendelkezésünkre, ezekből nem lehet következtetni az etnikumra. A teljes egybeolvadás a 11. században mehetett végbe, Fehér Bence azonban – ha elfogadjuk, hogy volt itt egy népcsoport – ezt nagyon rövid időnek tartja, mivel ha megnézzük a térségben lezajlott többi esetet, akkor azt látjuk, hogy erre máshol 250-300 évre volt szükség (a tatárjáráskor érkezett kunok beolvadása is csak a 15. században történt meg).

A gyors ütemű egybeolvadás elméletének akceptálása esetén az tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, ha elfogadjuk: a két csoport nyelve nem sokban különbözött egymástól, s csak nyelvjárásbeli eltérések voltak. Ennek megvizsgálásához segítségül kell hívni a paleodialektológia tudományt, de ehhez nagyon kevés forrás (tizenhárom rovásírás, ezzel szemben a Római Birodalom területén 300 ezer latin írásos anyag) áll rendelkezésünkre. Új tudományok kellenek, horribile dictu a finnugor és indoeurópai nyelvek kutatóinak is együtt kellene dolgozniuk – hangsúlyozta Fehér Bence.

Dobrovics Mihály, az ELTE Közép-Ázsiai Kutatócsoport kutatója a korai államiság keleti kapcsolatait vázolta fel. A kutató Bíborbanszületett Konstantin (VII. Konstantin) magyarokkal való találkozását említette, amikor a küldöttség tagjai elmondták, az Árpádokat a kazár kagánok választották ki és tették őket erre a posztra. Arra a saját maga által feltett kérdésre, hogy miért kellett ezt már alig ötven évvel a honfoglalás után hangsúlyozni, Dobrovics Mihály kijelentette: legitimációs kísérlet vezérelte az ország elöljáróit, amelyre további példák hozhatók fel a középkorból – ekkor a nyelvi vagy etnikai identitással szemben szintén a politikai azonosításra történtek próbálkozások.

Már 265-ben használták a kagán tisztséget, amely Belső-Ázsiában rendkívül elterjedt cím volt, az avaroktól a türkökig számos nép elöljárója viselte, ezért az Árpádok sem tettek mást, mint más sztyeppei népek a korban – magyarázta Dobrovics Mihály. Ugyanúgy politikai legitimációs kérdésnek tekinthető, hogy már nyolc évvel a Kazár-birodalom bukása után kacérkodott a kereszténység felvételével Géza fejedelem, aki a megváltozott erőviszonyokra próbált ily módon választ adni – zárta előadását a történész.

Több témakört is érintett előadásában Fodor István egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója. Fodor István örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a hetvenes évek után újra divatba jött az őstörténettel való foglalkozás és a magyarság eredét érintő kutatás, amely mögött immáron komoly tőke is fellelhető. Az viszont elszomorító, hogy a vitákat politikai indulatok mérgezik, a dilettánsokat pedig nem a szakmai bírálat, hanem a múló dicsőségvágy vezérli. A sokakat érintő kérdésekről szóló diskurzusokat a történész arra vezeti vissza, hogy itthon az eredettudat sokkal erősebb területét alkotja a nemzettudatnak, mint Európa más részén.

Fodor István kitért kollégája, a Kozmács István által felvetett problémára, s leszögezte: sokszor összemossák a nyelv és a nép történetét, azonban elválasztani sem ildomos a kettőt. A történész a többi között szólt a magyar nép kialakulásának kérdéséről is, amelynek kapcsán kijelentette, ez 1000-500 körül mehetett végbe, ekkor zárulhatott le az etnogenezis folyamata, ezért teljesen tudománytalan Kristó Gyulának ama feltevése, hogy a magyar nép az Árpád-korban alakult ki. Fodor István a kettős honfoglalással kapcsolatban leszögezte, hogy ezt nem László Gyula, hanem még 1895-ben Nagy Géza alkotta meg, s ennek bizonyítására a mai vélekedéssel és tapasztalatokkal szemben teljesen hasznavehetetlenek a radiokarbonos vizsgálatok.

A genetikát és a történelmet kapcsolta össze (archeogenetika) előadásában Raskó István, a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézet tudományos tanácsadója. A kutató a beszámoló alatt mindvégig hangsúlyozta, hogy megállapításai a genetikus téziseit tükrözik, s nem kíván a történészek, nyelvészek vagy néprajz-tudósok területére betolakodni. A kutatásban résztvevő szakemberek összehasonlították a honfoglalás kori – szám szerint hatvannyolc – csontokat, illetve Magyarországon élő magyarok DNS-eit (az egyetlen kritérium az volt, hogy a mintákat olyanokból kellett venni, akiknek nagyszülei is Magyarországon éltek és magyaroknak vallották magukat).

Raskó István kiemelte, hogy a kutatás még korántsem fejeződött be, az azonban a kétdimenziós ábrákon tökéletesen nyomon követhető, hogy a genetikai térképen nagyon távol helyezkedik el a nyelvrokonoktól a magyar, illetve a székely, míg a ma élő magyar populáció inkább európai, a honfoglaló populáció pedig inkább ázsiai populációkhoz van genetikailag közelebb. A kutatás kitért egy kulturális tényező, a laktóz intolerancia kérdésére is, amely kimutatta, hogy ez az arány a honfoglalók körében 13, míg a ma élőknél 60 százalékot tett ki. Raskó István összegzésül kijelentette, hogy ezek alapján a rasszizmus nem létező fogalom, ezért annak politikai és genetikai értelmét is elutasítja.

A konferencia ajánlásai

"1. A magyar őstörténet oktatásakor a történelemtanárok fokozottan ügyeljenek a szakmailag hiteles adatok, folyamatok bemutatására, az őstörténettel, honfoglalással kapcsolatosan megfogalmazott, a történettudományban még nem igazolt elméletek megfelelő, kritikus kezelésére, a médiában, illetve a politikai közbeszédben elterjedt nézetek objektív felülvizsgálatára. Törekedjenek a megfogalmazódott elméletek bemutatására, ugyanakkor a nép- és nyelvrokonság kategóriáinak markáns megkülönböztetésére, tartózkodjanak az egyoldalú minősítésektől.

2. A történelemtanárok képzésével és továbbképzésével foglalkozó intézmények figyelmét felhívjuk arra, hogy kiemelt figyelmet fordítsanak a társadalomban széles körben elterjedt, de tudományosan meg nem alapozott nézetekre, készítsék fel hallgatóikat ezek kritikai kezelésére.

3. A Történelemtanárok Egylete kész arra, hogy az oktatási tárca illetékeseinek szakmai segítséget nyújtson az iskolai emléknapokkal kapcsolatos kérdések megfelelő, tartalmi és módszertani szempontból igényes előkészítésére.

4. Támogatjuk az oktatási kormányzat azon törekvését, amely fontosnak tartja az identitás erősítését is szolgáló tanulmányi kirándulások, szakmai gyakorlatok, táborok magyarországi és határon túli helyszíneken való megrendezését és szerves beépítését a tananyagba. Ennek támogatására javasoljuk a Nemzeti Emlékezet Program folytatását.

5. Megerősítjük azt a korábbi ajánlásunkat, hogy a tankönyvvé nyilvánított mű borítóoldalán jelenjen meg a tankönyvvé nyilvánítást igazoló egyértelmű jelzés, embléma.

6. A fogyasztóvédelmi hatóság lépjen fel azokban az esetekben, amikor egy-egy kiadvány megtévesztő elnevezést, címet stb. alkalmaz (például minősítést nem kapott kiadványok esetén a címben "tankönyv", "munkafüzet", tantárgy és évfolyam stb. megjelölés)."

(mult-kor)

A szkíta Tutanhamon

A kiállítás vezetőjét Kovács Tibor főigazgató bevezető sorai nyitják, amelyekből kiderül, hogy a szkíták aranykincseit bemutató tárlat már a világ számos országában megfordult, mindenhol érdeklődők sokaságát vonzotta. A magyarság mindig is érdeklődéssel fordult Eurázsia Kárpátokon túli hatalmas területének múltja felé, éppen ezért a Magyar Nemzeti Múzeum fontosnak érezte, hogy az újabban feltárt, pompás emlékeket is magában foglaló kiállítás Budapestre látogasson.

Sajnos az eredeti törekvés teljes mértékben nem valósulhatott meg: a nehezen megoldható támogatási nehézségek, ez Európa szerte különböző kölcsönzési szabályok miatt többször módosítani kellett a bemutató időpontját. A bizonytalanság azonban újabb tárgyak „elvesztésével” járt együtt, ráadásul néhány intézmény az utolsó pillanatban jelezte, hogy nem járul hozzá a leletek kölcsönzéséhez. Mindezek ellenére négy ország (Németország, Oroszország, Románia, Ukrajna) nyolc intézménye járult hozzá műremekeikkel a kiállításhoz. Természetesen a rendezés a magyarországi anyag jelentős szerepét is hangsúlyozta.

A Bevezetést Manfred Nawroth (Museum für Vor – und Frühgeschichte, Berlin) és Hermann Parzinger (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) nevei fémjelzik. Rövid ismertetésükben a Német Régészeti Intézet és a szentpétervári Állami Ermitázs közös ásatásait mutatják be. A Tuvában található, ún. arzsani kurgánok mesés leleteket rejtettek. 2001 nyarán a régészek felfedezték az 5. fejedelmi sírt, amelyet aranyban való gazdasága miatt méltán lehetett Tutanhamon fáraó sírhelyével összehasonlítani. A vörösfenyő gerendákból épített sírkamrába egy 40-50 éves férfit és egy 10-15 éves fiatal nőt temettek el. Összesen 9300 tárgyat (ebből 5600 arany) helyeztek el mellékletként.

Az arzsani 2. kurgán feltárása és kutatása adta az ötletet Az arany griff jegyébe. Szkíta királysírok kiállítás megrendezéséhez. A tárlatot három helyszínen mutatták be, a 430 ezer látogató ezeken szembesülhetett a szkíta kultúra mesés gazdagságával. Sajnos a leleteket egy év elteltével vissza kellett szállítani Tuvába, így azokat a magyar nagyközönség nem veheti szemügyre. A kiállításhoz katalógus készült, ennek a tanulmányait válogatták és egészítették ki a magyar szerkesztők.

Fodor István címzetes főigazgató két tanulmánnyal is képviselteti magát a kötetben. Az első, amely a Nomád népek – nomád birodalmak címet viseli a szkíták társadalmával, gazdaságával és kereskedelmi kapcsolataival foglalkozik. A nomadizmus a maga korában forradalminak számított, a mozgékony életmód komoly változásokhoz vezetett. Átalakult az állatállomány összetétele, és ez rányomta a bélyegét a társadalomra is. Alapegységgé a nagycsaládok váltak, amelyek a legidősebb férfi fősége alatt magukba foglalták a nős fiúkat és a férjezett asszonyokat. Ez volt ugyanis az az optimális közösség, amely a megfelelő állatállományt kezelni tudta. A nők fontos szerepére a harcban való jártasságuk is rámutat, a fiatal nők gyermekszülésig az állatállomány védelmét kapták feladatukul: a klasszikus görög irodalom éppen ezért a pusztai nomádokról jegyezte fel a legtöbb amazon-legendát. A szerző kitért a kutatástörténetre és a főbb régészeti helyszínekre. Külön örvendetes, hogy a földrajzi elhelyezkedés megértését kihajtható térkép segíti.

A tagár kultúra fejedelmi sírjait taglalja Hermann Parzinger, Anatolij Nagler (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) és Andrej Gotlib (Hakasz Állami Egyetem, Abakan) tanulmánya. A cikkből megtudhatjuk, hogy nehéz dolga van a régészeknek, mivel a bronzkori emberek halommal, kőlapokkal, sztélékkel jelölték sírjaikat, így könnyű prédául szolgáltak a fosztogatóknak. Szibéria tudományos felfedezése Nagy Péter cár nevéhez fűződik, aki német kutatókat fogadott szolgálatába. Gmelin, Müller és Pallas derítették fel először a Jenyiszej vidékét. Az eltelt évszázadok kutatásai alapján viszonylag pontos képet kaphatunk a tagár kultúra sírjairól, amelyek azért is megbecsültek a régészek számára, mivel a tagár kultúráról csak ezekből lehet ismereteket szerezni.

A legjellemzőbb mellékletek közé a tőrök, a kések, a harci csákányok, balták, tükrök és más bronztárgyak tartoztak. A tudósok arra is választ kaptak, hogy honnan szerezték a nyersanyagot, hiszen a Minuszinszki-medencétől nyugatra számtalan fejtőaknát, bronzöntőműhelyt fedeztek fel. A kurgánok feltárása komoly előkészületeket igényelt, a régészek hasznosítani tudták a legmodernebb technikai vívmányokat. Az ásatások fényt derítettek a kurgánok építési szakaszaira, sikerült rekonstruálni a kivitelezés menetét.

A Kazahsztánban található Tagiszken és Ujgarak emlékeit Jurij Demigyenko (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) és Kirill Firszov (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) foglalták össze. A szakemberek szerint az antik szerzők a Szir-darja deltájába teszik a nomád törzsek lekhelyét, akiket a „szaka” gyűjtőnéven emlegettek, az Aral-tó környékének régészeti kutatása a 20. század negyvenes éveiben kezdődött el. Tagiszken és Ujgarak temetőit 1960 és 1965 között tárták fel. Firszov jegyzi a következő tanulmányt, amely a szauramata elit sírjaival ismerteti meg az olvasót. Az Urák déli előterének és az Alsó-Volga vidékének emlékei között olyan fejedelmi temetkezések találhatók, amelyek Eurázsia etnokulturális története szempontjából nagy jelentőséggel bírnak.

A sort az 1890-ben a Nazarov által az Orszk közelében felfedezett Bis-Oba nevű kurgánnal érdemes kezdeni, amelyből 59 darab az i. e. 6. század végére és az 5. századra datálható tárgy került elő. Díszítésüket a pompás állatstílus jellemzi. 1929-ben a Grakov vezette expedíció Orenburg környékén vizsgált meg egy kurgáncsoportot: az egyik egy kerek kőasztalt rejtett, amelynek három tömör lábát állatszerű mesebeli lények alkották. Az eszközt minden bizonnyal a szertartásokon használták. Tudományos szempontból a legfigyelemreméltóbb leletek közé tartozik az a szkíta kori lószerszámos sírépítmény, amelyet a Volga egyik mellékfolyója, az Ahtuba bal partjának egyik temetőjében találtak 1986-ban.

Az uljapi fejedelmi sírok és szentélyek számos izgalmas lelettel gazdagították a tudományt, amint ez Vlagyimir P. Elrich (Keleti Népek Állami Történeti Múzeuma, Moszkva) kiderül. A Krasznodari területre eső Aul Uljap melletti kurgánok a tájban meglehetősen lapos halmot alkottak, ami elkerülte a fosztogatók figyelmét. Felfedezésük a véletlennek köszönhető, 1981-ben mezőgazdasági munkák során bronzüstöt forgattak ki a talajból. A régészeti feltárások Leszkov nevéhez fűződnek, 1981-1982-ben hét olyan kurgánt tártak fel, amelyek rituális építményeket rejtettek. A 4. kurgánból került elő a kiállítás jelképe: a pegazus formájú riton, amely kétség kívül a korabeli ötvösművészet csúcspontjának számít.

Gertrud Platz-Horster (Staatliche Museen zu Berlin, Antikensammlung) és Anatoli Nagler (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) a majkopi aranyleletet vették górcső alá. A kollekció még 1913-ban került a berlini múzeum Régiségtárába, a gyűjtemény akkori vezetője R. Zahn két tételben leltározta be a vételt. Az első csoportba több mint száz nagyobb aranytárgy tartozott, a második részt nagyszámú bronz-, ezüst- és vastárgy alkotta. A tárgyak nagy része valószínűleg a Kubán-vidék kurgánjaiból származott, hasonló aranylemezeket a New York-i Metropolitan Múzeum vásárolt meg, valamint más múzeumok is szereztek ilyen jellegű tárgyakat a Canessa fivérek hagyatékából. A családtagok az 1890-es évektől kezdve nemzetközi műkincs-kereskedelmi hálózatot építettek ki, ők irányították a korabeli rablóásatások jelentős részét, nem riadtak vissza a tárgyak eredetének meghamisításától sem.

A szkíták mindig benne voltak a magyar történelmi gondolkodásban, tanították, tanulmányozták, ott élt a régész és történész szakmán túl a közérdeklődésben - jelentette ki Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Szkíta aranykincsek című kiállítás megnyitó ünnepségén, kedden, a Magyar Nemzeti Múzeumban. A csaknem egy évtizedes háttérmunkával megvalósult tárlaton 800 m²-en több mint 1300 műtárgyat mutatnak be Németország, Kazahsztán, Oroszország, Románia, Ukrajna múzeumaiból és a Magyar Nemzeti Múzeum saját gyűjteményéből. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből a közönség egyebek mellett nyílhegyeket, karkötőket, arany gyöngyöket, rozetta alakú ruhadíszeket, diadémokat, valamint fekvő szarvas alakú pajzsdíszt láthat. A Nemzeti Múzeumban utoljára 1990-ben volt hasonló kiállítás, azóta nagyon sok új lelet került elő. A tárlaton szereplő lófejes csészét és a veretes arany tegezt is most először lehet megtekinteni. A kiállítást ismeretterjesztő előadássorozat, családi-, gyermek- és ifjúsági programok, tárlatvezetések, különleges, egyedi programok kísérik nyitvatartási időn túl is.

Szkíták Európában

Ukrajna területe is izgalmas leleteket rejt magában. Szergej V. Polin (Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia, Kijev) a Fejedelmi kurgánok az ukrán sztyeppén c. tanulmánya főként a temetkezéssel foglalkozik. Hérodotosz viszonylag részletes leírást közöl a szkíta uralkodó temetéséről. Az auktor által emlegetett Gerrhosz földje a kutatás szerint a Dnyeper folyó környékére tehető, és ezt feltételezéset a régészeti leletek is alátámasztják. A feltárások még a 19. század végén kezdődtek, a kutatások intenzitása a 20. század hatvanas éveiben, valamint a kilencvenes évek elején erősödött.

A Dontól a Dunáig szkíta halomsírok százait tárták fel, köztük fejedelmi kurgánokat is. A feltárások arra világítottak rá, hogy az ukrán sztyeppén az i.e. 7-6. században nem volt letelepedett szkíta lakosság, Szkítia kulturális, politikai, valamint katonai központja ebben a korszakban az Észak-Kaukázusban volt. A Fekete-tenger északi vidékén talált kurgánokat gyeptéglából készítették, a halmokban legfeljebb hét sír volt. A fejedelmi sírokra jellemző a lótemetkezés, mindegyik állat fel volt kantározva, valamint nyereggel és szíjdíszekkel látták el a maradványokat.

Jurij V. Boltrik és Jelena E. Fialko (mind a ketten az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársai) az Oguz fejedelmi kurgánt mutatják be tanulmányukban. A halom a Dnyeper és a Molocsnaja folyók között, a mai Nizsnie Serogozi település peremén magasodott. Az ásatásokat Veszelovszkij kezdte el, ő 1891 és 1894 között négy nyáron át kutatta a temetkezést. Igaz, hogy ő befejezettnek nyilvánította a kutatást, de 1901 őszén az esőzések kimostak egy folyosót (dromosz), ahonnan tömör aranyból készült lószerszámok kerültek a felszínre. Az 1979 és 1981 között végzett hitelesítő ásatások egy királynő, valamint testőreinek sírjára, négy lovas temetkezésre, egy központi sírhoz vezető rámpára, valamint egy körárokra és egy alépítmény maradványaira bukkantak. A leletek között nagy számban fordultak elő görög származású tárgyak: a kiváló minőségű ékszerek az eltemetett személy magas társadalmi rangját hangsúlyozzák.

Kirill Firszov és Denisz Zsuravljov (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) Kul-Oba, Kozel és Akszjutenci leleteit elemzik. A kul-obai kurgánt 1830 szeptemberében véletlenül fedezték fel kőfejtést közben. A sírépítémény 4,3 x 4,0 m alapterületű, kb. 5 m magas faragott mészkőtömbökből állt. A fő temetkezési helyen egy 30-40 éves férfi feküdt. Kul-Oba megtalálásával új fejezet kezdődött a cári régészetben, az állam rendszeresen pénzt adott a feltárásokra, mivel célul tűzték ki a műkincsek beszerzését az Ermitázs számára. Az Al-Duna vidékének szkíta hatású presztízsleleteit George Trohani (Román Nemzeti Történeti Múzeum) mutatja be. Az i.e. 7-6. században a régiót a trákok lakták, az egymásra kölcsönösen ható etnikumok szétválasztása nagyon nehéz. Jellemző, hogy Hérodotosz a trákokat és Thuküdidész a szkítákat szinte azonos módon írta le. A leletek közül mindenképpen ki kell emelni a híres craiovai kincsleletet, amelyet 1917-ben vásároltak meg. Az eredetileg 77 ép tárgy és 13 töredék száma napjainkra 58-ra csökkent.

Kemenczei Tibor régész a Duna-Tisza vidékének szkíta jellegű emlékeit foglalta össze. A megtalált leletek főként a temetkezésekből származnak, a fejedelmi sírok mellékleteik gazdagságával tűnnek ki. A mezőkeresztes-zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni híres aranyszarvasok mesterműveknek számítanak; az előbbit 1928-ban fedezték fel, a hátrafelé tekintő szarvasalakot aranylemezből alakították ki. A tárgy sajnos a megtaláláskor sérülést szenvedett, a középső részből egy darab elveszett. A tápiószentmártoni szarvas erősen stilizált, agancsa a háta fölött fut.

A két szarvas művészeti kapcsolataival Fettich Nándor foglalkozott: feltételezése szerint a remekművek a Fekete-tenger északi partján fekvő Olbia görög városának műhelyeiből származnak. A szarvasok díszpajzsok vagy tegezek veretei lehettek, ezeket a Tisza-vidék törzsi fejedelmei hatalmuk jeleként hordhatták. 1953-ban fedezték fel Ártándon azt a fejedelmi sírt, amely a korszak egyik legjelentősebb Tisza-vidéki temetkezésének bizonyult. A leletek között található bronz hüdriát (víztartó/hordó edény), amelyet az i.e. 7 század második felében egy spártai műhelyben készítettek. A Kárpát-medencében egyedülálló darab ajándékként vagy hadisarcként kerülhetett az Alföldre.

A páratlan vettersfeldei lelet történetét Manfred Nawroth mutatja be. Az aranytárgyakat véletlenül fedezte fel egy helyi földműves, amikor 1882 októberében árkot ásott. Az leletegyüttes – köztük a híres halformájú aranyverettel – végül a berlini Königliche Museen-be került. Már nem sokkal a megtalálást követően világossá vált, hogy a felfedező nem adta el az összes tárgyat, további darabokat pénzzé tett ékszerészeknek, akik többnyire beolvasztották azokat. Az i.e. 6. század végére és az 5. század elejére datált műtárgyak egyedülállóak egész Közép-Európában: azokat 18 karátos karátos arany-ezüst ötvözetből, és valószínűleg egy és ugyanazon műhelyben készítették. A legnagyobb figyelmet a vastag lemezből készült 41 cm hosszú és 608,5 g súlyú halformájú veret kapta. A régészek rekonstruálni tudták a lelőhelyet, amely 2001 óta ismét az érdeklődés középpontjába került. Egy hegyoldal lábánál fekvő területen gödröket, kőtapasztásokat és cölöplyukakat találtak.

Fodor István egy sokakat érdeklő kérdéssel zárja a kötetet: Rokonaink-e a szkíták? A máig élő Szkítia képet Anonymus alakította ki, felhasználva a korábbi művek történeti adatait. Ugyanakkor a Névtelen jó képzelőerővel rendelkezett, számos motívum így inkább neki köszönhető. A középkori szerzők a szkíták alatt a keleti pusztaságok nomádjait értették, így nem lehet azt mondani, hogy a magyarok őseinek nem volt köze a szkítákhoz, pontosabban a szkíták örökségéhez. A keleti hagyomány meghatározó szerepet jelentett, a honfoglalók ezt a színpompás keleti műveltséget hozták magukkal. Elég csak a szarvas tiszteletére gondolnunk, jelentősége mind a szkíták, mind az ősmagyarság körében kimutatható. A magyarság ősi időkbe visszanyúló eredetmondáját Kézai Simon jegyezte le 1282–1285 között írott krónikájában.

A kötet segítségével pontos képet alkothatunk a szkíták gazdagságáról, az eurázsiai sztyeppék népeire gyakorolt hatásáról. Egyértelmű az is, hogy a nemzetközi összefogással megvalósuló nagyszabású ásatások páratlan műremekkel gazdagították a múzeumokat, és a kiállítások révén a látogatókat is. Külön érdemes kiemelni a vezető kialakítását, a jól válogatott képeknek, a magyarázó térképeknek, és az ízléses tipográfiának köszönhetően valóban betölti eredeti funkcióját. A tanulmányok végén az érdeklődők a további szakirodalomról tájékozódhatnak. Az oroszul tudók természetesen előnyt élveznek.

A szkíták mindig benne voltak a magyar történelmi gondolkodásban, tanították, tanulmányozták, ott élt a régész és történész szakmán túl a közérdeklődésben - jelentette ki Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Szkíta aranykincsek című kiállítás megnyitó ünnepségén, kedden, a Magyar Nemzeti Múzeumban. A csaknem egy évtizedes háttérmunkával megvalósult tárlaton 800 m²-en több mint 1300 műtárgyat mutatnak be Németország, Kazahsztán, Oroszország, Románia, Ukrajna múzeumaiból és a Magyar Nemzeti Múzeum saját gyűjteményéből. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből a közönség egyebek mellett nyílhegyeket, karkötőket, arany gyöngyöket, rozetta alakú ruhadíszeket, diadémokat, valamint fekvő szarvas alakú pajzsdíszt láthat. A Nemzeti Múzeumban utoljára 1990-ben volt hasonló kiállítás, azóta nagyon sok új lelet került elő. A tárlaton szereplő lófejes csészét és a veretes arany tegezt is most először lehet megtekinteni. A kiállítást ismeretterjesztő előadássorozat, családi-, gyermek- és ifjúsági programok, tárlatvezetések, különleges, egyedi programok kísérik nyitvatartási időn túl is.

További információ ITT.

(mult-kor)

Ezt teszi Herwig Wolfram, osztrák kutató is, aki szerint sokan alulbecsülik a hun globalizáció hatásait, és szükség lenne a korszak történelmének pontosítására is.

Osztrák történész elemzi a korszakot

Herwig Wolfram, osztrák kutató elmondása alapján azért várhatók új eredmények, mert korszakkal főleg régészek foglalkoztak, történészek nem. A források töredékesek, alig szólnak a terület népeiről, csupán egy-egy esemény kapcsán említik az ott élő népeket. Az elmúlt évtizedben a volt szocialista országokban Sztálin javaslatára nem volt ildomos a korai középkorral foglalkozni, és ennek hatása máig érezhető. Az utóbbi években az orosz és lengyel kutatók már elkezdték átértékelni a gótok történetét. Nagy jelentőségű lehet Szergej Botalov, orosz régész kutatása, aki a késő-szarmaták nyomait keresi az 5-6. századi Kárpát-medencei leletekben.

Az új elméletek alapján azt is meg kell vizsgálni, hogy a gótnak és gepidának tartott fémműves tárgyak közül mennyi kapcsolódhat az eurázsiai hun műveltséghez, amely még a 6. században is divatos volt egész Nyugat-Európában, a mai belga területekig bezáróan. Számos megválaszolatlan kérdés van a korszak kárpát-medencei történelmével kapcsolatban, amelynek egy részére még Bóna István hívta fel a figyelmet. Herwig Wolfram szerint a volt szocialista országokban már elkezdték átértékelni a gepidák történelmét, de Magyarországon még ez nem történt meg, és az egyetlen kivétel ez alól Bóna István volt, aki alaposan feldolgozta leleteiket és számos kérdést körüljárt. Az osztrák szerző most megfogalmazta azokat az elemeket, amelyeket tovább kellene vizsgálni.

Nálunk a hagyományos nézet szerint Attila halálát követően a hunok szinte eltűntek a Kárpát-medencéből, ezek után történetükkel már nem foglalkoznak a történészek. Az új külföldi monográfiában már úgy fogalmaznak, hogy a hun birodalom törzsi-törzsszövetségi keretekre bomlott. A forrásokból ismert, hogy vezetőik, mint Irnek, a székelyeknél Csaba királyfi, visszavonultak a Meotisz-vidéki hazába, ahol újjászervezték, igaz jóval kisebb méretekben, a hunok birodalmát. Az is ismert, hogy a Kis-Szkítiában maradt hunokat Attila másik fia, Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg nem szakadt magja az Attila-háznak. A későbbi források is néhol beszámolnak egy-egy felbukkanó hun vezérről, ilyen a Morava-folyó mellett élő Mundo, aki a keleti-gót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen.

A külföldi szakirodalomban meghatározó monográfia volt Herwig Wolfram könyve, amely részletesen elemzi a gótokat a korabeli írásos források és régészeti leletek alapján. Leírja, hogy a gótokat feltűnésükkor szkítáknak nevezték, mert annyira átvették azok szokásait és műveltségük elemeit. Szerinte a keleti gótok „szkitizálása már a 4.században megtörtént”, amely a lovas harcmodorban, a sztyeppei anyagi kultúra elemeinek átvételében megfigyelhető. A sírjaikban lelt tárgyak és a jelképek, pl. a sasos csatok, polichron díszítés párhuzamai Belső-Ázsiában találhatók meg. Ennek az együttélésnek lehetett a következménye, hogy a Geticában is megjelent a szkíta és hun hagyományból jól ismert csodaszarvas űzés motívuma, a csodás állat egyébként kedvelt zsákmányállat volt a Meotisz-vidéken, a szkíták, gótok, majd hunok egykori központjában. Emellett egy másik jellegzetes szkíta motívum, a szent kard kultusza is megjelent a gótoknál.

A szoros szkíta-szarmata-gót-gepida együttélés a Kárpát-medencében is folytatódott, majd a hun uralom alá került térségben az alávetett népek átvették a „birodalmi”, vagyis a hun divatot, amelynek hatását egészen a 6. század közepéig megfigyelhetjük a sírokban. Egyfajta globalizálizáció mehetett végbe akkoriban Európában, melyet a hunok teremtettek meg. A hun divat elemeinek ilyen irányú kutatása csak nemrégen kezdődött el, miután német, osztrák és francia kutatók az európai leleteket összevetették a keleti, szkíta és hun leletekkel. A vizsgálatból kiderült, hogy sok, korábban gótnak és gepidának tartott díszítőelem valójában keleti, belső-ázsiai eredetű. A régészeti leletek egészen a 6. századig még a hun fénykorban készülhettek, erre utal a hun divat továbbélése a Kárpátokban.

Együttélés kicsit másként

Több külföldi történész és régész ma már úgy véli, hogy a Kárpátok keleti felében talált leletek etnikai beazonosítása meglehetősen kérdéses. Ez azért fordulhatott elő, mert korábban egyáltalán nem foglalkoztak sok, hun-kori népesség, alánok, szarmaták továbbélésének lehetőségével, valamint a hunok erdélyi és más kárpát-medencei maradékait sem kutatták, így új kihívás lehet a továbbiakban a feltárt leletek újraértelmezése; illetve a történeti forrásokban szereplő adatokat is ismételten át kell nézni. A gepidák például nem uralták az egész térséget, főleg Olténiában, Munténiában, valamint a Szerémség területén éltek. Ma már egyre több külföldi kutató úgy véli, hogy késő szarmata népesség is élhetett a területen, de egyes területeken megmaradhattak a hunok is. Utóbbira jó példa a székelyek mondaköre, akik Udvarhely környékén folyamatos hun uralomról beszélnek.

A szkítákról vagy szarmatákról egyébként korábban Priszkosz rhétor írta le, hogy sűrű falvakban laktak, amelyek nem néptelenedhettek el hirtelen, mivel még Jordanes is tud róluk, sőt királyukról is. A gepidák, gótok nem alkottak egységes etnikai képet, nem volt „nemzetállamuk”, vagyis többféle nép élt a Kárpátokban. Bóna István könyvében utalt a gepidák kevert antropológiai jellegükre, és leírta, hogy sok benne a kelet-európai, turanid, valamint az enyhén mongoloid elem. Érdekes módon a sírokban 6. század elejéig megmaradt a koponyatorzítás szokása, amely az alánoknál és hunoknál volt meg. A magyar régész megemlítette a lovas temetkezések meglétét, amely szintén hun hatást sejtet a gepidák körében. A gepidák történelme sem jól datált, nemcsak a királylistájuk hiányos, az apahidai leleteken - mely a hun divatot követi - kívül ismeretlenek a 6. századi gepida uralkodók sírjai, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt erős uralmuk a térségben.

A legfőbb forrás a 6. században élt gót vagy alán származású Jordanes lehet, aki tömören beszámolt kora történéseivel. Valószínűleg több késő-antik szerző is érdekes lehet számunkra, főleg azok, akik I. Justinianus korában éltek. Néhány, a forrásokban szereplő tény is átrajzolhatja azt a képet, amit a gepidákról eddig tudtunk. Jordanes szerint Attila halála után a hunok nem tűntek el hirtelen, és a gepidák nem alkottak olyan jelentős királyságot, mint azt a szakirodalom említ, hiszen mind Rómának, mint a kelet-római birodalomnak adót fizettek. Jordanes egyaránt megemlíti a hunokat, szarmatákat és alánokat, mint a felbomló birodalom népeit, akik a helyszínen maradtak. Szerinte a szarmaták egy része Illirycumban, a Tisza-vidéken élők pedig szervezetten, Babai nevű királyuk fennhatósága alatt éltek. Alsó-Moesiában alánok éltek, és bár ismert, hogy utóbbiak nagy része nyugatra vándorolt, egészen a mai Spanyolországig jutottak el.

A történetíró szerint a hunok sokfelé kirajzottak, és voltak, akik a Római Birodalomban telepedtek le, utódaik egy része megtalálható a szacromontini és fossatisi népekben. Támadásaik alapján úgy tűnik, hogy nem adták fel tervüket a Kárpátok visszavételére, mert nemcsak betörésekkel nyugtalanították a kelet-római határt, hanem a Dnyeper menti hunok követeket küldtek Thiudimarhoz (Theoderik), az osztrogótok királyához, a gepidák fő ellenségéhez, aki egyébként egyéb hun törzseket is megkeresett a gepidák elleni küzdelméhez, akik akkor már a Szerémségbe helyezték központjukat. A keleti, erdélyi központjuk meglétéről nincs adat a 6. századtól, a leletek kis, majorságszerű lakóhelyekről, és kisszámú sírokról tesznek bizonyságot.

Nemcsak Nedaónál, hanem azt követő évtizedben sem alakult ki egységes uralom a Kárpát-medencében, és a források szerint tovább folyt a küzdelem a gótok, gepidák, szarmaták és hunok között. Az osztrogótok 473. után kivonulnak Pannoniából és előbb a Balkánra, majd Itáliába költöztek, a gepidák pedig ezt kihasználva megszállták Szlavónia és Pannonia Secunda részeit. A két nép - gót és gepida - között ellenséges volt a viszony, és a források szerint a 6. században több háborút vívtak a szerémségi területekért. 537-ben már I. Justinianus hadai ott találják őket, csakúgy, mint Bajan avar kagán, aki 567-ben elfoglalta Sirmiumot, és azzal végképp megszünteti az amúgy is törzsekre hullott gepidák uralmát. Ha ugyanis a gepidák Erdélyben uralkodtak volna, akkor Bajannak útját állták volna, és nem tudott volna egészen a mai vajdasági területekig nyomulni.

A Kárpát-medence felvázolt szétszórt hatalmi viszonyai jól beleillenek a korabeli európai-mediterráneumi történeti-politikai folyamatba. Attila hatalmas birodalmának felbomlása után a nyugat-római birodalom is összeomlott, és azok területén viszonylag kis uralmi központok jöttek létre, kivételt egyedül a kelet-római birodalom jelentett. Fentiek alapján láthattuk, hogy a gepidák sem alkothattak olyan nagy királyságot, mint korábban gondoltuk, és nem lehetett erős birodalmuk sem.

(mult-kor)

Ki kell ábrándítanom önöket, mert én nem vagyok történész. Biológus, orvosember vagyok. Soha nem akartam a magyar őstörténettel foglalkozni. Nagy alapkutatásom az volt, hogy az alany a múltat hozzuk össze a jelennel. A csontkémia, a csontpatológia alapján a csontból meg kellett állapítani, hogy hány éves, milyen betegsége volt, milyen vércsoportba tartozott. Később a nagy mitokondriális DNS kutatást végeztük egy jelentős nemzetközi kutatócsoporttal. Amíg az egyetemen voltam, a természettudományi karon, untam magam és fölvettem a kínai szakot. Bejártam a kínai követségre: pechemre akkor éppen rossz elvtársaknak minősültek a kínaiak. Mindig azt tettem, amit nem illett tenni, mert tudtam, hogy az lesz később a jó. Amikor a kínai követségről kiléptem, megpofoztak, megrugdaltak: a végén már pizsamát, fogkefét vittem magammal, így két napig kipihentem magam.

Amikor Kína nyitott a világ felé, 1967-ben kaptam egy kínai útlevelet. Eljuthattam oda, ahova európai ember mai napig sem juthat el. Azt a feltárást folytattam, amelyet Stein Aurélnak 1915-ben kényszerűségből abba kellett hagynia. Azkanában találtam 1200 olyan embert, amilyenek mi vagyunk, magyarok. Ha egy biológustól azt kérdezik, hogy hol keresi a magyarság eredetét, őseit, akkor válasza egyértelmű: ott, ahol olyan emberek éltek és ma is olyanok élnek, mint mi.

Ott kell keresni a magyarokat, ahonnan származnak

A Miskolci Egyetemen történt díszdoktorrá avatásom laudációjában az állt, hogy a magyarság eredetét ott keresem, ahonnan a magyarság származik. Ne nevessenek! A magyarságeredetről szóló történelmünk politika volt! Monarchikus politika. A mai napig a magyarságnak a Monarchia politikáját és a Monarchia történelmét tanítják. Kossuthot, Széchenyit, Petőfit, Shakespearet szoktam idézni.
Most mégis egy nyurga kortársunkat idézem: â01Ehazudtunk éjjel, hazudtunk reggel és hazudtunk esteâ01D. Ennek az embernek teljesen igaza van.

Hazudtak reggel, éjjel és este. A nappalt kifelejtette. Ez a hazugság határozza meg a monarchiabeli magyar történelmet is.
Kérdezgették fiatalok, hogy mit szólok Szántai Lajoshoz, mit szólok egyik-másik előadóhoz? Kérem, mindenkit szeretek, mert mindenki ugyanazt mondja, csak más-más oldalról.

Mi ma azért vagyunk itt, hogy a haza ügyeit megbeszéljük. Széchenyi azért hozta létre a Nemzeti Kaszinót, az országos kaszinót, a Nemzeti Társas Kört és a Kaposvári Kaszinót, hogy legyen egy hely, ahol a haza ügyeit megbeszélik. Azt hiszem, hogy ma Kolozsváron az Erdélyi Napló olyan hely, ahol a haza ügyeit beszélik meg. Ezért is örültem a meghívásnak, hogy a magyarság eredetéről kolozsvári közönség előtt beszéljek.

Egész őstörténetünket 1821-ben találták ki. Kutatásaim során megtaláltam a bécsi kancelláriának azt a leiratát, amelyben fölkérik az osztrák történészeket, hogy a rebellis magyaroknak egy olyan őstörténetet írjanak, amelyre nem büszkék. És akkor kitalálták azt a bohócságot (ma már annak vesszük, ma már elmúlt az ideje), hogy őseink valahol az Ob folyó alsó folyása mentén, az Uráltól keletre együtt éltek a finnekkel. Hál` Istennek a finnek 2003-ban átírták tankönyveiket. Az új finn történelemtankönyvek így kezdődnek: â01Eeddig az volt a nézet, hogy a magyarokkal rokonok vagyunk. Mára kiderült: barátság van, de genetika nincs. Ennyi. Őszinték. Akkor került sor a nagy genetikai vizsgálat végére.

A Monarchia elmélete szerint őseink átkeltek az Ural-hegységen, majd ott éltek gyűjtögető, halászó életmódot. Hogy mennyi ideig, azt nem tudják. Onnan valamilyen oknál fogva őseink lemennek Levedi törzsterületére, ahol több száz évet kell tartózkodnunk. Nekünk mindent az oroszoktól, a szlávoktól kellett megtanulnunk: a mezőgazdaságot, az állattartást, a szőlőművelést.

A hithű monarchikusok négy-, öt-, hatszáz éves ott-tartózkodást írnak. Akkor megjelennek délről a csúnya arabok, ugye, mert nekünk hátba támadt népnek kellett lenni! (Hál` Istennek, az arabok erről semmit nem tudnak. Tizennégy évet tanítottam Kairóban, meg az arab világban.) Onnan bekényszerülnek a Kárpát-medence előterébe. Az osztrák történészek nem tudták, hogy mennyi ideig voltak ott a magyarok. Mi pontosan tudjuk: negyvenöt évig. Jöttek a csúnya besenyők, és hátba támadták a magyarok őseit, akik asszonyainkat, barmainkat hátrahagyva betódultak a Kárpát-medencébe, mert más választásuk nem volt.

Európában egyedüli népként sokasodtunk harmincszorosára

Kérem, ha a pudingnak a próbája az, hogy megeszik, a magyar őstörténetnek a próbája az, hogy ezerszáz év után harmincszorosára megsokasodva tudtunk megmaradni. Meg tudtuk tartani nyelvünket, meg tudtuk tartani élettani tulajdonságainkat, szellemi, tárgyi kultúránkat, táncvilágunkat, mesevilágunkat, népművészetünket, hitvilágunkat.

A honfoglalás idején a mai Franciaország területén hétmillió ember élt, és ma Franciaországban csak ötvennyolcmillióan vannak. Kilencszeresére sem tudtak sokasodni.
Mi egy idegen világba érkeztünk. Egy más világból jövet meg tudtunk harmincszorosára sokasodni. Ezt a csodát egyetlen európai nép nem tudta megtenni. Gondolják végig!

Mi, amikor beérkeztünk Európába, idegenek voltunk és fogadjuk már el most is idegenek vagyunk. Minden európai nép indoeurópai: a skandináv, a francia, az angol, az ibériai, az itáliai, a görög, a szláv mind indoeurópai. Mi egy másik világból jöttünk, és ennek a kultúrának minden részét meg tudtuk tartani. Nemrég egy etruszk temetőt dolgoztunk fel Olaszországban, utána az olasz kollégáimmal elmentünk egy pizzériába. Megkérdezi tőlem az olasz kollégám, hogy tudom-e, mi a különbség az olaszok és a magyarok között? Valami közhelyet mondtam. Azt mondta: amit ön itt lát, az semmi nem olasz. Mi átvettünk mindent. Átvettük a föníciaiaktól, a görögöktől, az illírektől, venétektől. Itt semmi nem itáliai. Itt ülünk az asztalnál. Ott a Milánói dóm. A gótikát Franciaországból vettük át. Az asztalon itt a terítő. Az első szövést a kínaiak végezték el. Itt van a paszta, a tészta, ami Itáliának a jellegzetessége. Az első tésztát Telekurgesztánban négyezer éve találták fel. Ott, ahol Önök éltek. És mi van a Pizzában? Van tészta. Mi lepényt ettünk. Önök behozták a kovászt. Van rajta paradicsom. Közép-Amerikából vettük át. Van rajt formaggio, sajt.

A szarvasmarhát, a juhot és a kecskét ott háziasították, ahonnan önök származnak. De mi mindent átvettünk, magunkévá tettük és kifejlesztettük. Önök egy sokkal magasabb kultúrából érkeztek, mint amilyen Európa kultúrája, és a történelem folyamán csak vesztettek, csak koptak, csak adtak. Kérem, önök többet adtak a világnak és Európának, mint amennyit kaptak belőle vagy tőlük. Olasz kollégám szavaira elgondolkoztam. Jézus Mária! Hát ez az olasz ismeri a magyar őstörténetet. Ismeri azt a csodát, amit mi véghezvittünk?

A magyarságot a hunoktól a kunokig számítjuk

Nagyon szeretem, hogy itt vagyunk a református kollégium épületében. Nagyon szeretem a református kollégiumok könyvtárát. Török időkben a török például nem jutott fel Észak-Magyarországra. A német választófejedelmek azt mondták, amennyiben a katolikus monarchia hozzányúl az új valláshoz, akkor vége a monarchiának. Osztrák volt három és félmillió, a németek pedig tizenöt-tizennyolcmilliónyian. A sárospataki könyvtárban ugyanúgy megmaradt minden. Négyszázhatvan éves tankönyveket olvasok. Hál` Istennek nem katalogizálták. Nagyon vigyáznak rá, hogy ne katalogizálják, mert akkor a Széchenyi Könyvtár kiemeli, elviszi, és csak kutatási engedéllyel kérhető ki. Elolvasom a négyszázhatvan éves tankönyveket, és a következő áll bennük: a magyarság három hullámban jött be a Kárpát-medencébe. 361-ben mint hunok, 568-ban mint avarok, és 895. május 10-én mint Árpád népe. Akikhez 1235-ben hozzáköltöznek a jászok 1243-ban, és `46-ban a kis és nagykunok. A magyarságot a hunoktól a kunokig számítjuk. Ebből ki szokták emelni Árpád népének a vonulását és a vonulási területét. Ez a magyar őstörténet. A hunoktól a kunokig ez a népesség belső Ázsiából hozta magával kultúráját, nyelvét. Bejött.

Ezzel szemben mit tart Európa és mit tanítanak nekünk a Monarchia gondolatában? Attila pusztítva száguldott Európa, Ázsia és Afrika között és embervért ivott gyermekkorában, és kutya szülei voltak meg szarvai. Mi a valóság? A hunokat 361-ben a római császár hívja be a Kárpát-medencébe, Meotisz vidékéről, hogy kordában tartsák a Duna-Tisza közén lévő szarmatákat és a Tiszántúlon lévő gepidákat. Attila 395-ben Tápiószentmártonban született. Meghalt 453-ban. A maradék hun elmegy Csiglemezőre, a Mezőségre és benépesíti Erdélyt. Ők a székelyek. Ezt jól tudjuk.

A magyarságnak genetikailag semmi köze a finnugorhoz

Kétféle történelem van. Az egyik történelmet a történész írja. De hát a történész nem miniszterelnök, nem agysebész: a történésznek mindig szüksége van a vajas-kenyerére, egy kis szalámira, netán kaviárra. A történész mindig kiszolgálja az adott hatalmat. A másik oldalon van a nép, mi, akik az igaz történelmet írjuk, mert egymásnak adjuk át az ismereteket, a kódolt ismereteket a vasárnapi ebédeknél, a kukoricafosztásnál, a beszélgetéseknél.

Mit tartottak a székelyek magukról? Csaba királyfi népe! Most végeztük el a nagy mitokondriális DNS vizsgálatot egymillió négyszázezer emberen. Kiderült: a székelyek Attila hunjainak az utódai. Rajta van a világhálón, el lehet olvasni! Csak amíg a finnek átírták a tankönyveiket, nekünk a Science-t és a Nature-t, azaz a világ legjelentősebb tudományos folyóiratait leszedték a könyvtárpolcokról, nehogy megtudjunk belőlük egyet s mást. Nem én tettem a világhálóra a mitokondriális eredményeket, hogy a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnugorokhoz, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belső-ázsiai török népek. Nem én tettem a világhálóra, mert ha én teszem, akkor azt mondják, hogy Kiszelyi István soviniszta, nacionalista, újabban meg azt mondják, hogy fasiszta vagy antiszemita vagyok. Ez a szlogen, ha az ember magyar akar lenni saját hazájában. Ne beszéljünk mellé! Valahova tartozni kell! Mi ide tartozunk, ezt vállaltuk és vállaljuk.

Széchenyi írta a naplójában: minden mag, amit elvetek, ki fog kelni. De úgy kell tennem, mintha idegen kertész művelné azt, mert engem nem szeretnek az emberek. Ezt a részt soha le nem fordították a naplójából. Széchenyi németül írta a naplóját. Történészválogatások jelennek meg: hogy jön ahhoz a történész, hogy az én történelmemből, az egyik legnagyobb magyar ember írásából ő válogasson?! Bocsánat, nem vagyok én amnéziás! El tudom olvasni és meg tudom érteni. A genetikai eredményeket az utrechti, a varsói rektor és a német akadémia elnöke tette a világhálóra tudatosan. Őrájuk nem lehet ráfogni, hogy fasiszták és antiszemiták.

Attila, az első évezred legnagyobb embere

Csodálatos imakönyvet nyomtatott a katolikus egyház a katonai tisztképzősök számára. Nem kenetteljes imakönyvet. Pont olyant, hogy befér a mellény bal zsebébe. Széchenyinek az imája van benne, az aradi 13-nak a kivégzés előtti imája és Rákóczi Ferencnek az imája. Az utolsó oldalon egy mondat szerepel vastag betűvel arról, hogy végszükség esetén, mielőtt meghal, mit imádkozzon a kiskatona. Egy ismerős katonatiszt, amikor hazajött, azzal fogadott: most volt kinn New Yorkban és hozott egy könyvet. A könyv címe: Attila, hun király uralkodásának a titka. Odaát kötelező tankönyv a katonatiszteknek és a közgazdasági hallgatóknak. Sikerkönyv, hárommillió példányban kelt el. Előszavában a mostani elnök Bush, Bill Clinton, a Chrysler gyár, a Ford gyár igazgatói, a szenátorok beírták, hogy ennek a szellemében uralkodtam, vezettem, ahogyan Attila hun király uralkodott. Megjelent a U.S. News-nak egy különszáma a világ tíz legnagyobb uralkodójáról: az időszámítás utáni századokból csak Nagy Károly és Attila szerepel. Nálunk azt tanítják, hogy Attila csatát vesztett. Soha nem vesztett csatát Catalaunumnál! Azt mondta Aëtiusnak, a lovastiszt barátjának (mert Attila Aquileiában és Rómában nevelkedett), hogy: te is vesztenél tizenkétezer embert, én is vesztenék. Ne ütközzünk meg! És nem azért nem támadta és nem égette fel Rómát, mert félt a pestistől, hanem mert te jöttél ki, Róma püspöke, aki apám lehetnél, és te kértél engem. Az első évezred legnagyobb embere volt.

Most építjük vissza Tápiószentmártonban a palotáját. Priscos Rhetor pontosan leírja. Amúgy megdöbbentő a kerítése, a székely kapu, a nagykapu, a kiskapu, a galambdúc, minden. Most ötmilliárdba kerül, megvan a pénzünk: magyar beruházó, ha értelmét látja, akkor ad pénzt. Kocsi Jánossal, a tápiószentmártoni Kincsem Park tulajdonosával közösen építjük. Idén kezdjük, jövőre kész.

Háromezer éves magyar szakácskönyv

A kásaevő európaiaknak megmutatjuk a kultúránkat!
Azért mondom kásaevő európaiaknak, mert a következő könyvem az Eleink lakomája címmel jelenik meg. Sikerült fondorlatos módon megszerezni Belső-Ázsiából száz, háromezer éves hun receptet. A világ első szakácskönyvét. Az újgúrok mentették meg hun írással. Akkor, amikor Európa még köleskását evett, mi már tíz fűszerrel készítettük a kenget, a pörköltet és a takenget, a gulyást, valamint a csörögét és az öhömöt. Először angolul adjuk ki, hogy a kásaevők megismerjék a kultúránkat. Utána magyarul.

Kérem, a magyar ember nem ért a propagandához. A magyar ember túl szerény, befelé él, nagyon örül, de nem ért ahhoz, hogyan kell magát tálalnia. Meg kellene tanulnunk, de nem tudjuk. Nincs belénk kódólva a seft, az üzlet, a dizájn, a biznisz. Ezek nincsenek belénk kódolva.

A következők az avarok, 568-ban jönnek be. Ugyanabból a törzsszövetségből szakadnak ki, amelyből az őseink. Ugyanolyan kinézésűek, mint mi vagyunk, ugyanaz a motívumviláguk, ugyanaz az írásuk. Ugye az írással, a rovásírással nem volt szabad foglalkozni. A székelyderzsi, meg a többi csodálatos ősi írásunkat levakarták. Nem volt szabad a tizenkilencedik században propagálni! Elolvastuk a szarvasi tűtartót. Először odaadtuk a Magyar Tudományos Akadémiának, annak az akadémiának, amelyben a magyar betűszót már csak idézőjelbe teszem. A tudományost is idézőjelbe teszem... Ilyen-olyan akadémia, de se magyar, se tudományos. Én huszonhét évet szolgáltam a Magyar Tudományos Akadémiát , de 2000-ben otthagytam. Azt mondtam: nem óhajtok egy olyan testületben lenni, amely hazudik reggel, éjjel, este. Nem óhajtok őstörténetben irányelveket és a Petőfi-ügyben hazugságokat mondani. Én olyat akarok tanítani, ami igaz.

Az avarok után, ugyanabból a második türk törzsszövetségből, bejön Árpád népe. Kiszakadunk a második türk törzsszövetségből a negyedik század legelején. Onnan bemegyünk Közép-Ázsiába, arra a területre, amelynek a nevét sem volt szabad kiejteni: Turán. Aki a turáni magyarságról beszélt, az már megint mindenféle -ista volt. Ugyanis Turánban a szobdok, a bahtriaiak, a horejzmiek, délről a perzsák leírták a kultúránkat, leírták az öntözéses gazdálkodásunkat, leírták a kereskedelmünket, leírták a hangszereinket. Ezzel szemben a Monarchia történészeinek felfogásában nekünk űzött, hajtott, gyűjtögető, halászó népnek kellett lenni!

Nekünk gyűjtögető, halászgató népnek kellett lennünk

Tolsztov szovjet akadémikus írt egy könyvet 1973-ban Az ősi Chorezm címmel. Leírta a magyarok öntözéses gazdálkodását. Megjelent magyarul, de hamar betiltották, bezúzták, indexre tették (az én példányomat persze nem). Leírta, amit nem volt szabad, mert nekünk gyűjtögető, halászó népnek kellett lennünk.
Gondolják el történészeink magas agyi fejlettségét: mondjuk bejön félmillió ember a Kárpát-medencébe és akkor az asszonyok kimennek az erdőbe csiperkegombát gyűjtögetni, és ebből etetnek félmillió embert. Nem tudom, hogyan képzelik.

De folytassuk. Turán területéről, mivel ott voltak a szobdok, bahtriaiak, a nagy birodalmak, a Horejzmi Birodalom, átmegyünk a Kaukázus középső keleti részébe, Európa látókörébe kerülünk. Ott van Örményország, nyugatra Grúzia, délre az azeriek. Világosító Gergely, a nagy örmény szerző leírja a kultúránkat, a kereskedelmünket, a ruházatunkat. Egyetlenegy akadémikus kutatónk nem volt még Örményorszégban! Nem volt még a jereváni könyvtárban!
Nekem őrült barátaim vannak csak mert őrült emberrel érdemes barátkozni. Az egyik ilyen Ucsek Árpád. Ucsek Árpád a sztálini időkben pravoszláv térítőként, mint szerb pap térített Örményországban és most Magyarországra jött. Ő örmény ember. Elküldtem Jerevánba, hogy jegyzetelje ki, mi az, amit az örmény írók írtak rólunk. (Örményország négyezer éves királyság. Ugyanúgy Grúzia is, hihetetlen magas kultúrával rendelkező két ország. Itt van az ellentét: ugye, az újgazdag oroszok, és az ősi örmények, grúzok között.) Három oldal könyvtár-jegyzetet írt ki abból, amit az örmény szerzők a magyarokról és a hunokról írnak. Soha egy mondatot le nem fordítottak ebből!

1860-ban Iszpahánban (ez Perzsia délnyugati része, ma Iránnak hívják) előkerült egy érdekes lelet. Talán emlékeznek erre a helyre: Iszpahánban dúsítanak most az irániak uránt. Ha lenne egy értelmes vezetőnk, mi is dúsíthatnánk. Európa leggazdagabb uránbányája Pécs mellett van. Mennyire megijednének a környező országok attól, hogy Magyarország dúsít. Errefelé bezárták az uránbányánkat. Nos: találtak Iszpahánban egy ötödik századi hunâ013örmény szótárt és nyelvkönyvet. Ennek van egy hatodik századi másolata, a szerzetesek lemásolták Jerevánban és van egy kilencedik századi török fordítása.
Egy másik barátom, Detre Csaba húsz évig dolgozott Iránban, Perzsiában. Csaba nem a piacra járt, és nem a nőket hajtotta, hanem beült a pravoszláv könyvtárba és kiírta a hun-örmény szótárt. Benne van a teljes magyar nyelvtan, és benne van a teljes magyar szókincs, a 2500 alapvető szavunk. Ugye, 163 finnugor szavunk van és 2700 török szavunk. Ebből két évvel ezelőtt Csomakőrösön megjelentettek néhány oldalt az őstörténeti napok keretében.

Na, ott vagyunk a Kaukázus közepében, bekerülünk Európa látókörébe, mert Arménia és Grúzia már nagy európai királyság. De mivel nem tudunk a három nagy, örmény, grúz és azeri birodalom miatt tovább sokasodni, fölmegyünk Magna Hungaria területére. Ahonnan a monarchikus őstörténet indítja az őstörténetet. Ötven évet tartózkodunk ezen a területen. Ekkor vettük át ezt a százhatvanhárom finnugor szót.

Hát ötven év alatt mi is átvettünk százhatvanhárom szót az angolból: flopy, meg disc, meg winchester...

(Erdélyi Napló)