Báró Feilitzsch Bertholdról biztosan tudjuk, hogy a Horthy-korszak alatt a legnagyobb szellemi tekintélynek tartották, véleményére minden politikai csoport adott mind a konzervatív jobboldalon, mind a szélsőjobboldalon.
Politikai karrierje hivatalosan a ’ 30-as évek elején véget ért, ám ennek ellenére, tekintélye által továbbra is meghatározó személyiség volt. Ellenforradalmi, uralkodó- és nemzethű nézeteiről több személyiséget is meggyőzött, a konzervatívok és szélsőjobboldaliak közt egyaránt.

Az eszmék történetének és a pozitív, tradicionális magyar történelemnek a síkján hatása valójában sokkal nagyobb lehetett, mint az aktuálpolitikával foglalkozó, ismertebb politikai személyiségeké.

Feilitzsch báró – aki előtt a „tekintélyrombolás mindig gyűlöletes szándék”, aki szerint a demokrácia „lefokozva minden tekintélyt, származásra, műveltségre való tekintet nélkül mindenkit egyenlővé lesüllyesztve, mint évezredekkel ezelőtt Hellasban és Rómában, nálunk is meghozta gyümölcseit” – 1867. július 15-én született Törökkanizsán, frank eredetű, nemesi családban. Édesapja, Feodor Lázár, osztrák katonatiszt, magyarul nem tudott, de fiait magyar iskolákban tanítatta, magyar szellemben neveltette.

Feilitzsch Berthold Pozsonyban tett államtudományi államvizsgát, s huszonkét éves korában, miután a hivatásos katonai pályáról lemondott, Torontál vármegye alispáni hivatalának közigazgatási gyakornoka, majd jegyzője, később pedig főjegyzője lett. Amint azt az 1932. július 24-én kelt, idézett emlékiratában megjegyzi, nagy hatással volt rá vívómestere, Matinengó Nándor, „aki nemcsak vívni tanított meg, hanem lovagias szellemet is oltott belém”. A társadalmi problémák iránti érzékenysége, s hite, hogy a császárhűség alapjain állva ezeket megoldani lehet és érdemes, nagy aktivitásra sarkallták. I. Ferenc József 1895-ben ennek következtében kamarásává, majd 1897-ben Szabolcs vármegye főispánjává nevezte ki. Szabolcs, monarchista-royalista szempontból nézve a legellenzékibb vármegye volt abban az időben. Feilitzsch, a teljesen császárhű politikus, a császári titkos kamarás azonban kilenc éven át a legnagyobb harmóniában, nagy tiszteletnek örvendve vezette a megye lakosságát, politikusait és elöljáróit.

Jó példa arra, hogy a nemzethűség és a Habsburg-dinasztiához való hűség összeegyeztethető, tevékenysége nem volt önellentmondásos. Ispánként küzdött a felforgató mozgalmak ellen is, álljon itt egy részlet Emlékeimből! című művéből:

„Az 1897. év őszén Szabolcs megyében egy agráranarchista mozgalom ütötte fel a fejét, amely a száraz időben keletkezett tűz gyorsaságával elterjedt az egész megyében. Egy Várkonyi nevezetű budapesti újságíró és laptulajdonos volt e mozgalom vezetője. Budapesten három háza volt - jellemző jelenség. Arra ösztönözte a jóhiszemű magyar népet, hogy a szántóföldeket osszák fel maguk között. A mozgalom az összes környező vármegyében elterjedt - Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében is –, de legelterjedtebb és legszenvedélyesebben elterjedt Szabolcsban volt.

Ebben az időben történt, hogy a vármegye közönsége annyira tartott a mozgalom elején a dolgok rosszra fordulásától, hogy egy közgyűlésen idegen, nem magyar ajkú katonaság odarendelését kérte.
Én ezt természetesen elleneztem, de az eset jellemző volt. A függetlenségi magyar vármegye kért nemzetiségi katonaságot.

Az 1886. évi XXI. t.c. egy rendelkezése alapján én vettem kezembe e veszedelmes mozgalommal szemben szükségesnek mutatkozó védekezés vezetését. Elsősorban gondoskodtam a csendőrség megerősítéséről és megfelelő erélyes csendőrtiszt odahelyezéséről is. Később már katonai karhatalom kirendelését is kértem. A kassai VI. hadtest akkori parancsnokló tábornoka, Fabinyi, oly előzékeny volt, hogy minden kérésemet azonnal teljesítette. A m. kir. Belügy-miniszter többször figyelmeztetett arra, hogy hatáskörömet túlléptem, én azonban ezzel nem törődve, azon túl is rendeltem ki katonaságot, igyekeztem a népet felvilágosítani és észre téríteni.
Ma [1932] könnyű dolog egy lapot beszüntetni. Akkor csak nagy nehézségek árán sikerült hosszú idő után Várkonyi lapjának betiltását elérnem. Amikor az általam szolgáltatott bizonyítékok alapján Várkonyit letartóztatták és a nyíregyházi fogházba beszállították, sikerült megfogni és leszerelni a mozgalmat.
Annyira fejlődött ez, hogy a nép Nyírbátoron és Kisvárdán a telekkönyvek megsemmisítését is megkísérelte. Körülbelül 1898. február havában kezdett lassan a nyugalom helyre állani”.

Felitzsch bárót 1906-ban a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság ítélőbírájának nevezték, ami fővárosba költözésével járt együtt. 1912-ben felvételt nyert a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendbe, más néven Johannita Lovagrendbe; akkoriban talán még az itteni előmenetel részét képezte, hogy elnyerte a Magyar Vöröskereszt Egylet központi főmegbízott főgondnoki állását (1912-1914). 1920-ban epebajjal ugyan nyugdíjazták, de továbbra is az ország politikai életének aktív alakja maradt, hiszen 1927-ben Csonka-Bihar, majd 1929-ben Békés vármegye főispánja lett. Még az 1922. év Szent János napján, Potsdamban, Frigyes porosz királyi herceg – Hindenburg tábornagy-rendkapitány kíséretében – valóságos lovaggá ütötte. 1924. június 23-án pedig a Johannita Lovagrend magyarországi csoportjának kommendátora lett. Életének első szakasza, Békés vármegyei főispánsága leteltével, 1931-ben zárult, - miután elérte, hogy „a szociáldemokrata párt összes jelöltjei és a radikális ellenzék jelöltjei megbuktak”.

A báró egyetlen fennmaradt műve, élete első szakaszát követi nyomon. Ez a szakasz egy intelligens, konzervatív, tradíciókhoz hű, egyszerre kemény és alkalmazkodó politikáról tanúskodik. Amelynek alapja, hogy az embernek saját kezébe kell venni sorsa irányítását, de anélkül, hogy a hagyományos értékeket, az etikai- politikai-vallási spektrumot tagadná.
Ezt a megalkuvás nélküli rugalmassággal és a dogmatizmusok elhagyásával volt képes megvalósítani. Amire csak az igazi konzervatív politikusok lehetnek képesek.

Visszaemlékezésében írja le egyik legfontosabb felismerését a Monarchia évtizedeiből:

„A politikai életet a múlt [XIX.] század négy utolsó évtizedében a szabadelvű felfogás irányította. Ez nemcsak a kormánypártok szereplőkre vonatkozik, hanem az ellenzéki politikusokra is. Magam is szeretve az emberben az Isten teremtményét, szeretettel foglalkoztam mindenkivel és ahol tehettem segítettem, s bár konzervatív gondolkodásban nevelkedtem és ezt a világnézetemet fenn is tartottam mindmáig, mégis a szabadelvű irányzatba sodródtam bele [nem feledve itt, hogy a royalista kormánypártokat is „liberálisoknak” nevezték akkoriban, főként annak következtében, hogy monarchista programjukat gazdaságilag, mint „modern”, „életképes” program verifikálták]. De nem is követhettem más eljárást, mert a hivatalos [monarchista] hatalom kezelése olyan kötelezettségekkel járt, amelyek mellőzhetőek nem voltak. (...) Csak később ébredtem tudatára, hogy a magyar faj – nemtörődömségével, szívjóságával és türelmével – két kézzel osztogatta a mindinkább tömegesen beszűrődő idegeneknek a jogokat és kiszolgáltatta ezzel gazdasági életének vezetését és végül a politikai hatalmat is, mert ez annak következménye. A minden tekintélyt lefokozó, mindenkit származás és műveltségre való tekintet nélkül egyenlővé lesüllyesztő demokrácia nálunk is meghozta gyümölcsét, mint évezredekkel előtt Hellasban és Rómában, s végeredményben odavezet, hogy a magyar faj nem lesz többé saját sorsának öntudatos intézője”.

Feilitzsch ezt nagyon jól látta, napjainkra amikor a liberális demokrácia vált meghatározóvá, milyen mélyrepülést él meg nemzetünk, „hála” a beszűrődő idegen elemeknek és bérenceiknek.
Munkássága és éleslátása alapján méltán nevezhetjük a magyar radikális jobboldal „spirituális rektorának” miként dr. László András is nevezte.

(Horváth Róbert: A magyar történelem jobboldali személyiségei I. - Báró Feilitzsch Berthold írása nyomán - MM Szent Korona Rádió)