Dr. Baranyi Tibor Imre 1956-ról szóló tanulmányát ajánljuk figyelmébe minden kedves olvasónak 2015. október 23-án. Fontos, hogy egy ilyen pozitív történelmi eseményt is minél inkább komplexen és a maga teljességében vizsgáljunk.
Nagybátyámnak, dr. váradi és micskei Baranyi Sándornak,
akit a fegyveres felkelésben játszott vezető szerepért
a kommunisták halálra ítéltek.
Jól ismerve a megnyilvánuló világ egyre nagyobb részét kézben tartó erők milyenségét, és a dolgok ebből következő benső „logikáját”, meggyőződésem, hogy az általános társadalmi és politikai helyzet akár csak minimálisan pozitív értelmű megváltoztatásához ma Magyarországon, ahogy mondani szokás, igazmondó és feltáró erejű cikkek vagy könyvek puszta megírása és közreadása elégtelen. E meggyőződésem ellenére 1956 kapcsán mégis elengedhetetlennek látom néhány dolog megvilágítását, ami némelyek számára talán magától értetődő, mások számára viszont magyarázatul szolgálhat a téma kapcsán bizonyos „rejtélyekre”. Az egyébként tarthatatlan jelenlegi közállapotok megváltoztatásának reménytelenségét egyrészt maga az úgynevezett „közvéleményt” képviselők passzív tehetetlensége adja. Másrészt – a másik oldalon – a közvéleményt alakítók aktivitásának milyensége: a fáradhatatlan és metafizikailag démonian sötét célra irányítás egy jóformán totális médiaterror ezerarcú formájában. Ez a kimondatlan cél egy antitradicionális irányítás alatt álló Pán-Geonia (teljes Föld) megvalósítása, ami vallási nyelven szólva nem más, mint az antikrisztus uralma.1 A világ egyre inkább ebbe az irányba van beállítva. Mindez természetesen nem „hit” kérdése, mint ahogy teljesen független attól is, hogy szokványos módokon bizonyítható-e vagy sem. Természetesen nem bizonyítható, de a dolog – hatásaiban – félreérthetetlenül megmutatkozik. Aki ezt a szó szoros értelmében vett „ellenséges” (’satanikus’) célt nem képes látni, sem az úgynevezett legújabb kor világtörténelméből, sem az aktuális világpolitikából nem ért semmit. Ma Magyarországon tulajdonképpen mindenki (majdnem) mindenről beszélhet. Ennek az a következménye, hogy – legyünk engedékenyek! – száz elhangzó információból, száz cikkből és könyvből metafizikailag minimum kilencvenkilenc, inkább többé, mint kevésbé: hamis. Így, már pusztán mennyiségi túlsúlyánál fogva, ez az eltévelyítő hamisság határozza meg a principiális tájékozódási pontokat óhatatlanul nélkülöző döntő többség amorf nézeteit. Ez összhangban áll azon erők és ügyvivőik szándékaival, amelyek az imént jelzett célnak megfelelően a világ elsötétítésén munkálkodnak és a korszak lefuttatásáért felelősek.
Amiből ki kell indulnunk, minden esetben az, hogy a tömeg vagy, ha úgy tetszik, a „nép” önálló, szervezett vagy célirányos mozgása éppen mivoltából kifolyólag lehetetlen. Első rátekintésben mégis valami ilyesmi látszott megvalósulni 1956 őszén Magyarországon. Látszólag. Ha ugyanis jobban megvizsgáljuk a dolgokat, ez az igazság most is igazolódik. Vannak bizonyos – természetesen gondosan eltüntetetni próbált – árulkodó jelek arra nézve, hogy az események nagy vonalai tervezettek és irányítottak voltak, és ennek megfelelően azok elindításánál és kivitelezésénél a rémuralmat megvalósító hatalom kézben tartóinak ügynökei munkálkodtak. A hatalmuk csúcsán lévő szovjetek, ekkor rövid ideig valószínűsíthető haditechnikai lépéselőnyükből kifolyólag, minden jel szerint valós fenyegetést jelentettek a Nyugat számára, és ennek kapcsán Magyarország – a szuezi válság mellékes hadszíntereként – egy összetett nagypolitikai játék sötét fejezetének elszenvedője lett.2 Bizonyos okból következőleg a Nyugatnak újra testközelből kellett éreznie a vörös fenyegetést, s a szovjetek által megszállt területeken is felerősödve ismét úrrá lett a rettegés. Az sem volt éppen elhanyagolható elem, hogy ’56 nyarára-őszére a helyzet egyre inkább tarthatatlanná vált Magyarországon. Hruscsov éppen folyó „sztalintalanítási” akciójának hazai felvonását egy kalap alatt el lehetett intézni a valószínűleg titkos szovjet (és a KGB inspirálta román) operatív csoportok3 által kirobbantott fegyveres felkelés leverésével. Számos jel szerint hivatásos ügynökök „esszenciális” akciója lendítette mozgásba a szubsztanciális tömeget, amely önállóan soha nem jut el a fegyveres akcióig, majd ugyanaz az erő immáron „reguláris” formában fojtotta el azt. Ezt természetesen messzemenőkig nem szabadságfelésként és szabadságharcként értelmezték, hanem „alvilági és lumpen elemek”, a „csőcselék” és „köztörvényes bűnözők zavargásaként” stb., amit a szovjet tankoknak – igazságosztó s rendfenntartó szerepet játszva – meg kell fékezni és meg kell szüntetni, az ebben az összefüggésben még viccnek is rossz „béke és rend helyreállítása” végett. Mellékesen a résztvevők „megbüntetése” címén a rendszer komoly ellenségeitől szabadulhattak meg. Ugyanakkor a Nyugat és az Amerikai Egyesült Államok különböző médiákon keresztül az események elindulása pillanatától fogva egészen a katonai segítség kilátásba helyezéséig elmenően bátorította a magyar szabadságharcosokat. Ez kétségtelenül komoly szerepet játszott az fejlemények viszonylagos kiszélesedésében és elmélyülésében. Holott az amerikai és nyugati titkosszolgálatok lehetetlen, hogy nem tudtak a történések valódi mibenlétéről és mozgató okairól, vagyis némelyek őszinte jó szándéka ellenére végső soron ez is csak egy csalétek volt. Ennek kapcsán magasabb szinten azt is látnunk kell, hogy bármennyire is valóságosak voltak az ellentétek és a kölcsönös fenyegetések az úgynevezett „hidegháború” idején, a Szovjetunió és a nyugati liberáldemokráciák nem csak egy tőről, az átfogó ételemben vett antitradicionalitásból fakadtak, de legvégső soron és minden látszat ellenére közös manipulatív irányítás alatt álltak.4 Erre mondta Evola hasonlatszerűen, hogy ez a kettő ugyanannak a – tradicionális Európát összeroppantani akaró – harapófogónak a két szára. Ha pedig annak idején valakinek kétségei lettek volna efelől, csak a Szovjetunió megszűnésének mikéntjét kellett később elfogulatlanul megvizsgálnia: milyen könnyedén s minden katarzis nélkül szűnt meg a világtörténelem eddig valószínűleg leghatalmasabb és legszörnyűbb rémuralmi gépezete (holott ez akár nukleáris háborúhoz is vezethetett volna), és milyen zökkenőmentesen simult össze a hidegháború két kibékíthetetlennek tűnő ellenfele: egy láthatatlan harmadik kéz irányítása alatt.
Amiről ilyenformán a naivitás megkockáztatása nélkül beszélhetünk, noha ez sem kevés, az, hogy amikor a szovjet-vörös megszállók külpolitikai és taktikai okokból kifolyólag látszólag haboztak Magyarországon, az eltiport magyar nép néhány napig lélegzethez jutott, s ez világtörténelmi viszonylatban páratlan pozitívumot eredményezett. Természetesen ez nem mond ellent alaptételünknek, miszerint a társadalmi megnyilvánulás arisztotelészi értelemben vett szubsztanciális vetülete, a puszta „lehetőséget” képviselő tömeg vagy „nép”, önálló mozgásra képtelen. Az operatív ügynökökön mint fő katalizálókon túlmenően, egészen más előjellel, számolnunk kell egyrészt a világháború előtti jóval pozitívabb általános viszonyok még eleven emlékének jelentős hatásával és az akkori vezető szerepet betöltő személyek mintegy másodlagos szervezői tevékenységével (mint szintén esszenciális akcióval), másrészt – egy kísérő reakció értelmében – a bolsevista rémuralomra és gyilkos terrorra válaszként születő, s ekkor megvalósuló afféle „spontán” ellenhatással.
Magyar szabadságharcosok 1956 / Hungarian freedom fighters 1956
Elmondhatatlan, hogy az ötvenes évek első felében milyen szintű nyomor valósult meg – nem csak gazdasági szinten – Magyarországon. Ez már önmagában kedvező alap volt ahhoz, hogy bizonyos, most említett, „spontán” ellenforradalmi5mozgások generálódjanak. És e mozgások, találkozva az 1945 előtti Magyarország még nem likvidált és még el nem űzött valódi elitjének aktivitásával, messze túlmentek és főleg túlmutattak azon, amit az azóta is hatalmon lévő erők ügyvivői, tudatosan, mindössze „a kommunizmus megreformálásaként” próbálnak a mai napig tálalni. Amíg az agresszió nem fojtotta el, az események egyre inkább, egyre pozitívabb értelemben jobbra tolódtak, s ez az irányulás valószínűleg tovább folytatódott volna, szerencsés esetben akár a ’45 előtti állapotok lényegi helyreállításáig elmenően.
Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek, Magyarország első számú legitim közméltósága 1956-ban. (A magyar prímás egyben a Német-Római Birodalom hercege, erre utal a hercegprímás cím.) Lent: “Mindszenty visszajön!!!” reménykedő és valódi reményt keltő felirat a villamoson 1956. október 29-én a Kálvin téren.
Mint fentebb jeleztük, a titkos háttérirányítás alatt álló szovjetek tervében Magyarország jelentéktelen mellékszereplő volt. Hruscsov hatalomra jutásával kétségtelenül valamilyen „arculatváltásnak” is eljött az ideje, olyasminek, ami aztán mintegy mellékesen meg is valósult: a Rákosi (Rosenfeld)-féle zsidó-kommunista rémuralomnak a deviatív zsidó elemet – a dominancia megőrzése mellett – második vonalba hátratoló Kádár-féle terrorra való átállás. Ez szinte teljesen független Kádár – vagy ahogy szovjet elvtársai nevezték „Szar Jancsi” – személyétől, aki egy messzemenőkig esetleges figura volt a szerep eljátszása tekintetében. A távlatibb célok miatt fontos lett, hogy a judeokratikus megszállás ne váljon túlságosan nyilvánvalóvá, és ne szüljön veszélyes ellenhatásokat: a „körmös” bauerek, a „tökös” pethők, a pre-postabankos princz gyulák, a kárpáti-krauszok és a rákosi (rosenfeld) mátyások, a péter (aus-pitz) gáborok, a révai (léderer) józsefek, a farkas (wolf izrael) mihá-lyok, az apró (klein) antalok népe ellen. A „kommunizmus megreformálása” – halljuk lépten-nyomon 1956 kapcsán, ami maguknak az ’56-os harcosoknak a szemszögéből nem egyéb, mint az ellenség részéről történő saját célokra való kisajátítás, és ilyenformán alávaló hazugság. Ráadásul a saját szemszögükből is hazugság, mert a cél az ellenséges – formailag – vörös megszállás fenntartása volt, és csak másodlagosan a fenti értelemben végrehajtott „megreformálás”. Értsd a judeokratikus jelleg álcázása. Ezt hívták némelyek „emberarcú kommunizmusnak”. Ennek a „reformista” értelmezésnek lettek aztán „hősei” az olyan alakok, mint Nagy Imre, az orosz cári család egyik valószínűsíthető gyilkosa, az NKVD „Vologya” nevű besúgója, a Dobi kormányban élelmezési miniszter, majd begyűjtési miniszter („padlásseprés”), a Rákosi (Rosenfeld)-„kormány” miniszterelnök helyettese, 1953-ban Dzsugasvili (Sztálin) halála után pedig miniszterelnök. Nagy 1956 őszén, minden esetleges és ködös látszat (például nagyjából emberszabású külsője) ellenére, a szovjet érdekeknek megfelelően, Mikojan és Szuszlov utasításai szerint ténykedett, ennek megfelelően folyamatosan jelentett a két szovjet pártfőnöknek, illetve tájékoztatta az ÁVH alakulatait és a Katonai Bizottságot, s valószínűleg azért végezték ki, mert a piszkos dolgokról túl sokat tudott. A „kommunizmus megreformálásának” hamis címkéje jegyében kerültek piedesztálra az olyan alakok, mint Maléter vagy Losonci, Gimes és Szilágyi, azok, akik 1989. június 16-án a Hősök terén lettek újratemetve. A taktika nyilvánvaló: ha 1956 nem volt egyéb, mint kísérlet a kommunizmus megreformálására, akkor az mszmp újfent „megreformált” utódpártja az mszp6 – horribile dictu – 1956 méltó örököse és legitim ünneplője, egyszersmind a hatalom jogfolytonos képviselője. Mindez azonban, nemzeti oldalról nézve, ellenséges érdekből eredő történelemhamisítás és alávaló hazugság.
Ám a szuggesztió itt nem ér véget. Bizonyos „jobboldali” körök a „reformkommunisták” helyett általában az úgynevezett „Pesti Srácokban” szeretik látni az 1956-os magyar Szabadságfelkelés és Szabadságharc igazi képviselőit. Anélkül, hogy a budapesti vagy általában a magyar ifjúság szerepét a legcsekélyebb mértékben is csökkenteni vagy relativizálni akarnánk, ezzel a tévedéssel és félrevezetéssel is le kell számolnunk. A „Pesti Srácok” azért maradhattak meg mintegy a hátterében vagy második vonalában a ma „hivatalos” történelmi értelmezésnek, mert magán a lázadáson túlmenően tényismereteik és politikai elképzeléseik megfelelően alaktalanok voltak, és így semmi, valóban veszélyes dologról nem húzhatták le a leplet. Ezzel szemben 1956, menet közben némi teret nyert, leginkább ellenforradalmi (értsd a baloldali és kommunista forradalom elleni) és jobboldali vonatkozásait más erők éltették: azok, akik teljes világossággal az 1945 előtti állapotok helyreállítása végett szálltak síkra, az egyedül törvényes Magyar Apostoli Királyság helyreállításáért, de ezen belül is és mindenekelőtt a magyarországi judeo-latomokrácia felszámolásáért. Elsősorban e vonásuk miatt lettek képviselői az élők sorából kegyetlenül kiiktatva, és 1956 mai értelmezéseiből jóformán nyomtalanul eltüntetve. Ezek a valóban jobboldali erők – legalábbis elvi síkon – 1956-ban is mind kül-, mind belpolitikailag független Magyarországban gondolkoztak. Mindenféle nem megreformált és „megreformált” kommunizmusra, mindenféle szocializmusra, miként a „liberális” demokráciák ez előbbiekkel basztardizált, vagy önálló változataira kizárólag mint degenerált szemléletek politikai megfelelőire, s ilyenformán teljes mértékben kiiktatandó és felszámolandó erőkre tekintettek. És miként már jeleztük, a titkos és ellenséges ügynökök által előidézett események 1956 őszén a „reguláris” szovjet katonai beavatkozásig valóban jóformán napról-napra, egyre inkább e világtörténelmi viszonylatban példátlanul pozitív jobboldali irányba haladtak. Valamint egyre nyilvánvalóbb módon megtorlással fenyegetett azokra nézve, akik gyilkolták, akaszttatták, kínozták vagy éppen félholtra verették az akkor elmúlt évtizedben (miként 1919-ben a 133 napos bolsevista rémuralom idején) a hazájukat, nemzetüket szerető és védő becsületes emberek százait és ezreit, így a jogos bosszú, mint népharag, már-már kiteljesedni látszott. Ezért túl sokáig nem lehetet halogatni a katonai vérbe fojtás időpontját, ám a nemzetközi helyzet, minden jel szerint a terveknek megfelelően alakult, s erre nem is volt szükség a továbbiakban, noha a szovjet stratégiában a saját emberek és kiszolgálók feláldozása éppenséggel soha nem jelentett problémát, akik aztán ilyen helyzetbe kerülve – élükön Nagy Imrével – a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a sátán szolgáinak a jutalma a sátán maga. A nyugati demokráciák, netalán az USA konkrét katonai támogatására és beavatkozására pedig nem volt esély hazánk és nemzetünk oldalán, holott erre oly sokan és oly naivan vártak. Ne legyenek illúzióink! A kommunizmus mellett a Nyugatot is egyaránt kézben tartó „világhódítók”7 terveibe semmi ilyesmi nem fért és nem fér bele a mai napig, így 1956 ellenforradalmi radikalitásánál semmi sem volt nagyszerűbb és heroikusabb, ugyanakkor naivabb és tragikusabb.
Az igazság „hivatalosan” a mai napig nem derült ki, az akkori igazi bűnösök, valamint a gyilkosok és a kínzók, a mozgatók és pribékjeik, az ügynöktartók és ügynökeik nem lettek megbüntetve, sőt, remek „állami” tisztségekből vagy sztárnyugdíjakból élnek, utódaik pedig töretlenül tovább bitorolják, egyszer gazdasági, másszor politikai vonatkozásban, az ország vezető pozícióit. Hazudnak „reggel, éjjel meg este”, és akinek ez nem tetszik, azt a mediarendőrség ugyanazzal az ötven évvel ezelőtti retorikával „csőcseléknek”, „huligánnak”, „köztörvényes bűnözőnek” stb. bélyegzi, az ÁVH-t idéző, hisztérikusan brutális rendőrséggel széjjelvereti (ez utóbbi összetételben és összefüggésben a „rend” szó természetesen viccnek is rossz), és a koncepciós perek módszereit felelevenítve, jogsértő módon elítéli. Az álcázott, de hatásaiban lépten-nyomon megmutatkozó és adott esetben azonnal nyílt, terrorisztikus diktatúrába átmenő megszállás e sorok írásakor is tart, a hatalom – egy váltógazdaság formájában – ugyanazokban a kezekben van, és így talán Magyarország az egyetlen ország a világon, ahol a többség kisebbségben van. A megosztottság kétségtelenül ördögi (diabolikus) dolog, viszont a hamis és hazug egység még inkább az. Magyarország eszmeileg 1956 kapcsán is legalább kétfelé szakadt. Az egyik oldalon azok, akiknek több-kevesebb tudomásuk van a történtekről és a dolgok általános menetéről, és jóhiszeműen elítélik a bűnösöket. Ezek azok, akiket a mai álnemzeti és áljobboldal begyűjt, ámít és nyugtat folyamatosan, árulóként játszva a közhelyre, miszerint „a puliszka nem robban”. A másikon azok, akik szintén és többé-kevésbé jól tudják, mi történt itt az elmúlt században, de részesei és sunyi haszonélvezői annak, hozzászámítva a tetszés szerint manipulálható, földsötét plebsüket, amelyre biztosan számíthatnak a jól preparált „demokratikus választásokon”, hiszen a rosszhiszeműség és az ostobaság minduntalan kéz a kézben járnak.
A lassan az egész Földön kiteljesedő monstruózus és démoni hatalom ellen a nagy- és középtársadalom szintjén már jóformán semmit nem tehetünk. Ehhez ugyanis mindenekelőtt egyik legfőbb szövetségesét és asszisztenciáját kellene felszámolni: a semmiből semmit nem látó és nem értő, járványosan terjedő ostobaságot és tompaságot. Ezért a célért viszont mindenki megteheti már most az első lépést: önmagában.
Végezetül megjegyezhetjük: tudjuk, hogy vannak olyanok, akik 1956 demisztifikálását és deheroizálását magyarellenes érzületből és hátsó szándékból végzik, s ugyanezek azok, akik szinte kéjesen hirdetik, hogy a „szovjetek, ha akarták volna, órák alatt leverik” a szabadságfelkelést. Annak ellenére, hogy ez valószínűleg – és sajnos – igaz, azt kell mondanunk: mindez semmit nem változtat az ’56-os hősök és áldozatok nagyságán, s végső megítélésén. Az igazi szabadságharcot a túlerő ellenére is meg kell vívni az igazságért, a „több, mint az élet” elvének jegyében. Az eszmei felkészültségen, a harcmodoron és a taktika folyamatos tökéletesítésén viszont mindig dolgozhatunk, mert naivitással és át nem látott erők általi mozgatottsággal minden hősies önfeláldozás ellenére sem lehet jelentős eredményeket elérni. Annál inkább a jéghideg tudatosság megfontolt mozgathatatlanságával és pontosságával, valamint a tudással, amelynek a nagy összefüggések minél alaposabb látása mellett ki kell terjednie a jelenkori világ közönségesen láthatatlan vagy, ha úgy tetszik, okkult hatóerőire és ezek különböző ügyvivőire is.
2006
Jegyzetek
1 Az antikrisztus uralma metafizikailag a hagyományellenesség uralmának betetőződése, ami törvényszerűen egybeesik a jelenlegi emberi világkorszak végével. Vö. Fejlődő létrontás és örök Hagyomány (Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó). IV. és VI. fej.
2 Vö. Szatmári Jenő István: 1956: lehet, hogy másképpen volt? (Szeged, 1996, Agóra Print) Eszerint Izrael 1956. október 29-én megtámadta Egyiptomot. Rá két nappal a francia és angol légierő csatlakozott a támadáshoz. Az Egyesült Államokban pedig november 6–7-én elnökválasztás volt. Szatmári Jenő koncepciója szerint a magyar események kirobbantásának az volt az oka, hogy még a – kiszámíthatatlanul reagáló – új amerikai elnök beiktatása előtt bevonják az angolokat és a franciákat a szuezi agresszióba, azzal a látszatkeltéssel, hogy a Szovjetuniónak más problémái vannak. Aztán amikor a partraszállás Szueznél megtörtént, a szovjetek azonnal – Egyiptom megvédelmezőjének szerepét játszva – ismert akkori rakétatechnikai fölényükkel fenyegetőzve ultimátumot nyújtottak be nyugati hatalmaknak, aminek nyomatékosítása végett a korábban ügyetlenkedni látszó csapataik szinte órák alatt brutálisan vérbe fojtották a közben kiterebélyesedett magyar szabadságfelkelést. Azt már Szatmári Jenő István sem teszi hozzá, hogy amolyan szupertitkos módon a szovjeteket is irányította valaki, mégpedig annak irányából, aki végül a szuezi eseményekből a legnagyobb hasznot húzta.
3 Vö. Szatmári: i. m. A szerző számos, látszólag megmagyarázhatatlan rejtélyt vizsgálva, végül egyenesen arra a következtetésre jut: „szovjet kommandós egység ügyködött e napokban a belvárosban. Nekik lehetett bármilyen fegyverük, légvédelmitől páncélautóig, valamilyen titkos magyarországi bázisról indítva.” Továbbá számos dolog utal arra, miszerint lehetséges, „hogy a román titkosszolgálat is benne volt az »ügyekben«. (…) nem önállóan, hanem a KGB végrehajtó »alvállalkozójaként« bíztak rájuk egyes feladatokat, amelyeket örömmel vállaltak, ha ezzel a számukra veszélyes Magyarországnak árthattak.”
4 Bővebben lásd Fejlődő létrontás és örök Hagyomány. xvii. fej.
5 E helyütt az ellenforradalmi jelző pozitív értelmű és kifejezi a minden esetben negatív, baloldali és felforgató forradalmi erőkkel való szembenállást.
6 Az mszmp és mszp közötti töretlen folytonosságot a szimbólumok felettébb beszédes világa is ékesen bizonyítja: az előbbi jelét, az ötágú vörös csillagot néhány egyszerű mozdulattal szétvágva és az elemeket átcsoportosítva vörös szegfű, az mszp jele keletkezik. Ez és számtalan nyilvánvaló tény ellenére embereket lehetett arról minden további nélkül meggyőzni, hogy „ez a párt nem az a párt”. Ugyanakkor a deklaráltan kádárista Thürmer kvázi „ügynöki” feladata nyilvánvaló: elhitetni, hogy az ő pártja az mszmp folytatója vagy „utódja” és nem az mszp. Ezért a szánalmasan stupid retorika: „az igazi kommunisták mi vagyunk” (Thürmer). Néhány felvilágosítatlan (és fizetetlen) balek azonban Thürmer pártjából sokáig az mszp felé húzott, semmit nem értve a színjátékból.
7 Vö. Marschalkó Lajos: Világhódítók. Az igazi háborús bűnösök. 2. jav. kiad. München, 1958. Süli József.
Az 1919-es judeo-bolsevista rémuralomtól (“tanácsköztársaságtól”) való megszabadulás emlékére és annak soha vissza nem térésének reményében épült “Regnum Marianum” fogadalmi templomot Rákosi (Roth) Mátyás parancsára a judeo-kommunisták (a “vörös hadsereg” ukrán szárnyának segédletével) 1951-ben aláaknázták és felrobbantották. Helyére “Sztalinnak”, alias Dzsugasvilinek, az urali vonatrablónak, a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosának emeltek monstruózus szobrot. Ezt a rémet a magyar nép 1956-ban eltakarította. Exkurzus jellegű megjegyzés: a gyönyörű Regnum Marianum templom (lent) azóta sem épült vissza a helyére (elkenték a problémát egy jogutód felépítésével a Zoborhegy téren).
1931-1951
1951-1956 1956
(Tradicio.org – Trón és Oltár – Szent Korona Rádió)