A téma sokak számára kényes, szívesen a feledés homályába dobnák, hogy ne bántsák szlovákok érzékeny lelki világát. Mindez ironikusan hangozhat, mégis így van, pedig nem szabad felednünk, emlékeztetnünk kell nemzettestvéreinket és a nagyvilágot, hogyan lett Pozsonyból Bratislava. Milyen tettek, vértől lucskos embertelenségek vezettek Pozsony cseh-szlovákok általi bekebelezéséhez, annak magyarok általi megtisztításához.

Pedig nem sokat kell visszamenni a történelemben, alig száz évet, mikor Pozsony lakosságának csupán 14,9 %-a volt szlovák ajkú. Hogyan lett mégis egy magyar-német kevert, de mégiscsak magyar többségű, érzelmű város szlovák fővárossá? Az a város, mely Nyugat-Magyarország központja volt, ahová, ha egy idegen érkezett, akkor csak magyar és német kultúrával találkozott, mással nemigen. A szlovákok a külvárosok népe voltak, kétkezi mesteremberek, akik a város dolgaiba nem szóltak bele. Még 1919 végén sem gondolta senki, hogy egyszer ők veszik át a hatalmat.

Mikor szeptemberben betört a cseh-szlovák légiós katonaság, akkor tudatosult a helyiekben, hogy átlép felettük a történelem, s idegenek prédájává lesznek nemzetközi asszisztálással. A pozsonyiak egy része viszont nem nyugodott ebbe bele lehajtott fejjel. Az első cseh-szlovák betörést, ami a Kis-Kárpátokig jutott el, a pozsonyi diákokból álló Nemzetőrség visszaverte. Emellett Pozsony város vezetése, amely a budapesti őszirózsás forradalom után is nemzeti érzelmű maradt, segítséget, fegyveres támogatást kért a kormánytól, ami jól ismerten elmaradt. Ezek után 1918 novemberében kiáltványban nyilvánítják ki a város elöljárói, hogy kizárólag Magyarországhoz kívánnak tartozni, ehhez nemzetiségtől, ideológiai beállítottságtól függetlenül 154 szervezet csatlakozik, s teszi magáévá annak eszmeiségét.

Végül december végén a lamacsi hágón keresztül törnek be az olasz légiókhoz tartozó cseh-szlovák legionáriusok, amelyek vezetője az olasz Ricardo Barreca. A város katonai védelem hiányában, ellenállás nélkül került idegen megszállás alá. Hivatalos egyezmény szerint a legionáriusok feladata a rend biztosítása volt, nem a megszállás. Ehhez Barreca ezredes tartotta is magát, aki szimpatizált a magyarokkal. A rá bízott katonák közül viszont sokan azért jöttek, hogy megszedjék magukat, s a városra úgy tekintettek, mint legyőzött ellenséges területre.

Erre válaszként sztrájkhullám indult a városban, a lakosság kiközösítette a megszállókat. A cseh-szlovák vezetés viszont már magáénak érezte a várost, amit a meghívott külföldi sajtó előtt meg is ünnepelt. Diadalmenetben vonultak be a városba, amely menetet oda szállított tót statiszták ünnepeltek, miközben a pozsonyi lakosság kijárási tilalom alatt állt. A cseh-szlovák propaganda tehát elhitette a nyilvánossággal, hogy a város örömmel, felszabadítóként ünnepelte a megszállókat. Emellett folyamatossá váltak az őslakosokkal szembeni zaklatások, a magyar intézmények ellehetetlenítése. A feszültség növekedése előre vetítette a tragédiát.

Mindez a pozsonyi lakosságot összefogásra és cselekvésre sarkalta, s 1919. február 12-re egy nagy tüntetést hívtak össze a Vásártérre (ma Szlovák Nemzeti Felkelés tere). A meghirdetett időpont előtt már jóval hatalmas tömeg gyűlt össze, amire a térre legionáriusok is érkeztek. Egy magyar zászlót tartó fiatal fiút mikor felmászott egy fára (vagy póznára, ma már nem tudni pontosan), őt az egyik katona ok nélkül lelőtte. Ezután újabb lövések dördültek, de a helyszínre érkező Barreca ekkor még megálljt parancsolt a vérengzésnek. Később viszont újra összecsaptak a városlakók a megszálló katonákkal, akik egy magyar zászlót akartak kiemelni a tömegből, amely hatására verekedés tört ki, s ezután az egyik oldalsó utcából géppuskával kezdték lőni a tömeget. A tüntetőket szétkergették, de egész nap folytatódtak a lakosság elleni atrocitások.

1919. február 12-én a következő emberek haltak meg, mert kiálltak az utcán a magyar Pozsonyért: Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Kováts György 28 éves hadirokkant, Soós Angéla 32 éves városi alkalmazott felesége, Albrecht Károly 21 éves volt tengerész, Luntzer Gusztáv 20 éves szakmunkás, Heringes Ferenc szabómester. Ők haltak meg a helyszínen, rajtuk kívül több mint 20 súlyos sebesült és több mint 100 könnyebb sérült volt. Néhány nappal később halt meg a kórházban Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. A nyolcadik áldozat Skoda József egy ismert, szlovák érzelmű férfi volt, aki ellenkező oldalon állt a tüntetők érdekeivel, de szintén halálos golyót kapott.

Néhány nappal később február 16-án a temetésen, mely a virágvölgyi temetőben volt (70-es években felszámolták) több tízezer ember vett részt. Aznap viszont egy újabb fővel emelkedett a mártírok száma, Hubert Károlyt 14 éves tanulót azért lőtt le egy cseh légiós, mert lehajolva a cipőfűzőjét kötötte, amiről a katona azt gondolta, hogy a fenekét mutatja neki.

A második világháború végéig évente megemlékezést tartottak az áldozatok sírjánál. 45 után viszont szinte teljesen lecserélődött a város lakossága, nem volt illendő beszélni sem az 1919-es februári eseményekről. A megemlékezést viszont pár éve újra kezdték. A pozsonyi sortűz áldozatainak emlékműve a nevekkel együtt ma is megtalálható a csongrádvölyi temetőben. Fontos megjegyezni azt is, hogy a pozsonyi sortűz nem volt egyedülálló, hasonló volt például Zselízen, Komáromban, Losoncon és Kassán is.

Az előadásban szó volt még a későbbi, folyamatossá vált magyarellenes terrorról, ami a szovjet megszállás után csúcsosodott ki ismét. Ekkor a magyar és német lakosság kollektív bűnössé lett nyilvánítva. A német lakosságot, ahogy országosan is kitelepítették Pozsonyból, míg a magyarokat Ligetfalun kialakított koncentrációs táborba zárták. Az embertelen körülmények közül nem sokan tértek vissza otthonaikba, voltak, akik külföldre szöktek, sokaknak viszont a halált hozta el.

Fontos, hogy emlékezzünk hőseinkre, akik azért haltak meg, mert olyat képviseltek, amit a hatalom nem akar elviselni. A legrosszabb pusztító eszköz, mely a felvidéki közösséget is pusztítja, az a feledés. Elfeledjük, hogy kik voltunk, kik voltak az őseink, milyen szerepet töltöttek be, s kik vagyunk most mi. Akinek elvették tudatát azzal azt csinálnak, amit akarnak. Sokan inkább besimulnak a többségi társadalomba, bízva abban, hogy valamit talán kapnak, ha hasonlóvá válnak. Ami tévedés, nem ad, csak elvesz.

A somorjai HVIM nemzetébresztő előadássorozata a 2013-as esztendőben is folytatódik, minden hónap utolsó péntekén egy újabb előadásra kerül sor.

(Szent Korona Rádió)

"Szlovákia – egy kis ország nagy zenei hagyományokkal" címmel az athéni szlovák nagykövetség klasszikus zenei koncertet szervezett. Többek közt Mozart, Beethoven, Schubert és Brahms műveit mutatták be, a darabok felvezetésében több hazug mondat is elhangzott. Az athéni botrányról Sándorfi Eszter nagykövet levélben értesítette a külügyminisztérium illetékeseit: Németh Zsolt államtitkárt, Prőhle Gergely helyettes államtitkár és pár külpolitikai képviselőt.

A médiához is eljutott levélben a nagykövetasszony arra panaszkodik, hogy szinte hagyomány, hogy a Pozsonyban bármilyen formában megfordult zenészeinket, zeneszerzőinket a szlovák nagykövetség kommunikációjában szlovákként titulálják.

A januári koncerten Bartók Bélát, mint az egyik legnagyobb szlovák népzenekutatót és gyűjtőt mutatták be. Liszt Ferenc esetében óvatosabban fogalmaztak, és csak azt említették, hogy feltételezhetően szlovák családi vonatkozások is vannak. Brahms magyar táncait úgy konferálták fel, hogy a darabot tévésen hívjuk magyar táncoknak, mert az a cigányzene hagyományain alapul, és közelebb áll a roma, mint a magyar kultúrához.

Szlovák válasz

Az Index megkereste az athéni szlovák nagykövetséget, ahol azt a választ kapta, hogy semmi ilyesmit nem mondott a nagykövet, és a követség semelyik képviselője sem. Az Index kérdésére, hogy a fenti mondatok valóban elhangzottak–e a koncerten, azt a választ kaptuk, hogy „Nem áll érdekünkben kommentálni az önök nem hivatalos információit. Mi releváns választ adtunk a szlovák nagykövet beszédét illetően.” Egy pár perccel később érkezett email-ben azt írták, hogy a koncertről semmilyen videó vagy hanganyag nem készült.

Az elkapott levél

Sándorfi Eszter nagykövet levelében azt írja, hogy „A szlovák magatartásból átüt a húsz évesmúltra visszatekintő állam identitáskereső frusztrációja.” Hangsúlyozza, hogy elvárható lenne, hogy olyan nemzetközileg magyarként ismert személyiségeket, mint Bartók Bélát vagy Liszt Ferencet, ne „szlovákosítsák el”.

Az eset azért is figyelemreméltó, mert visszatérő jelenségről van szó, mivel egy tavalyi koncerten szintén több magyar zeneszerzőt szlovákként konferáltak fel, meg sem említve az esetleges magyar vonatkozásokat. Illetve a nyáron egy szlovák cigányzenekar játszott többek között csárdást, és egyéb tradicionális magyar népzenét, anélkül, hogy Magyarországot egyszer is megemlítették volna.

A magyar nagykövet levelében úgy véli, hogy a görög közeget kihasználva szlovák részről tudatosan építenek fel egy hamis képet. Azt javasolja, hogy valamilyen formában kollégáinak jelezni kellene pozsonyi kapcsolatok felé, hogy a V4 együttműködést teljesen felesleges zenetörténeti dimenziókkal mérgezni; “Szlovákia húszéves fennállásának és elért eredményeinek tükrében, Pozsonynak is érdeke, hogy meghaladja a „Nagy Sándor” komplexust.” – írja.

Sándorfi Erzsébet nagykövet telefonon nyilatkozott az Indexnek: “Nem igazán értem, hogy ez a rendezvénnyel kapcsolatos észrevétel miért és hogyan kapott nyilvánosságot, de ha már így adódott, fontosnak tartom elmondani, hogy ezek a kijelentések nem a szlovák nagykövetség részéről hangzottak el, hanem a darabokat felkonferáló zenekar tagjától. Az athéni szlovák nagykövetséggel egyébként nagyon jó az együttműködésünk, bilaterálisan, és a Visegrádi Együttműködés keretében is. Ha ilyen jellegű probléma, esetleg félreértés merül fel, azt személyesen is meg tudjuk oldani. Meggyőződésem, hogy a Kárpát Medencében azokra a dolgokra kellene összpontosítani, ami összeköt bennünket, a közös múltra, kultúrára – amelyhez hozzátartozik, hogy megosztjuk, de természetesen egyben tiszteletben is tartjuk egymás értékeit.”

(Index)

A világháborúban szétszakított Szelmencen székelykapu felállítása után ezúttal egységes Kárpát-medencei rovástáblát avattak - a falu eredeti bejáratainál.

A kettévágott Szelmenc település részei között 2005. december 23-án nagy ünnepséggel nyitották meg az új határátkelőt, mely véget vetett a hatvanéves szétszakítottságnak. Előtte, 2003-ban felállítottak egy-egy fél székelykaput a települést még mindig elválasztó államhatár mentén. A székelykapu a Sátoraljaújhelytől 50 kilométerre található magyarok lakta ikerfalut - Kisszelmenc (ma "Ukrajna") és Nagyszelmenc (ma "Szlovákia") - elválasztó határátkelőnél áll úgy, hogy a székelykapu egyik fele "Szlovákiában" található, a másik fele pedig 8 méterrel odébb, "Ukrajnában".

A két településrész összetartozását kifejező székelykapu után most a település eredeti két bejáratánál az egyetemes magyar örökség részét képező írásrendszerrel, székely-magyar rovással írt településtáblákat helyeztek el - ahogy nagyon sok Kárpát-medencei településen immár szokássá vált. A falut átszelő mesterséges határ ezzel sajnos csak jelképes értelemben lett gyengébb, amit jelenleg gépkocsival sem lehet még átlépni, csak gyalog és kerékpárral. Ráadásul uniós külső határállomásként is szolgál, mivel Ukrajna nem tagja a schengeni egyezménynek.

A nemzeti összetartozás erősítése végett Kovács Béla európai parlamenti képviselő beregszászi irodája felkarolta az egységes Kárpát-medencei rovástábla gondolatát, s a szelmenciek is örömmel csatlakoztak a Rovás Alapítvány táblaállítási mozgalmához.

(Rovás.info)

Ajánlat : Küldjön virágot, ajándékot a SzivNet Virágküldővel , mellyel rádiónkat is támogatja (X)

A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.

Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.

A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.

Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka).

A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált.

Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.

Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.

Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.

A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában.

A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.

Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.

Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.

Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”

A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó.

Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.

Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.

Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.

A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.

Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.

A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.

A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.

Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.

Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevű háború után meggyilkolt és eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)

Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.
A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”

Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az első bunkerhez hasonló helyen, ahol az első csontváz előkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.

Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.

Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.

Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.

A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.

Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben…

A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lőttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?

Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bűntettnek minősíteni.

Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Čas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.

Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.

A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”

M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.

Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.

Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.

„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.

Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.

A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik.

A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.

1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bűnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei című könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülőfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A műve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselő volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 őszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubčeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetéről. Munkássága elismeréseképpen szülőfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselő volt.
Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Művei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bűnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában

(magyartudat.com/Felvidék.ma)

A 13. századi felvidéki vár március 10-én szenvedett komoly károkat: a két tizenéves figyelmetlensége miatt kitört tűzben leégett a teljes tetőszerkezet, megsérült a várfal egy része, és számos műkincs is elpusztult; a kár 8 millió euróra tehető. A vár helyreállításáért azóta több jótékonysági rendezvényt és gyűjtést szerveztek.

A Pannónia Női Borrend borárveréssel csatlakozik a kezdeményezéshez. Mint Keményné Koncz Ildikó, a borrend elnöke szerdán az MTI-nek elmondta, a Vörösmarty téri irodaházba meghirdetett aukción fellép Csömör Szlovák Önkormányzatának Furmicska gyermek néptánccsoportja, Csézy, Berecz András mesemondó és Lovász Irén népdalénekes, de a programban helyet kapott egy borvacsora is.

Az aukción szereplő borok összkikiáltási értéke 1,5 millió forint; a legértékesebb tételt, egy 250 ezer forintról induló 1956-os tokaji aszúesszenciát az est műsorvezetője, Borbás Marcsi ajánlotta fel.

Egyetlen palack készült Gál Lajos 2006-os Szóláti cuvée-jéből, amely Balla Géza 1995-ös cabernet sauvignonjával és 2000-es kadarkájával együtt 150 ezer forintos kikiáltási áron szerepel, de olyan különlegességek is elérhetők lesznek, mint Gere Attila 2006-os Kopár cuvée-jének imperiál, azaz 6 literes palackos kiszerelése vagy Bock József szintén 2006-os Capellája magnum palackban.

Keményné Koncz Ildikó felhívta a figyelmet a 2013. február 28-ig bármely mobilszámról hívható adományvonalra, amelyen a 13600-as hívószám után az 59-es kódot beütve 250 forinttal lehet támogatni a történelmi vár felújítását. A rekonstrukció adományszámlájára, a 12001008-00115061-00300003 számlára készpénzt is utalhatnak a segíteni szándékozók.

(MTI)

A társulás 2011. május 4-én hirdetette meg „Fogjunk össze a teljes kétnyelvűségért Somorján" nevű kezdeményezést, 2011. július 1-jén a kétnyelvűséget kérő minden kereskedőnek, valamint az áruházláncok helyi igazgatóinak átnyújtották felhívásukat.

Azóta számos kereskedő reagált pozitívan és pótolták a hiányzó magyar feliratokat.

A fiatalok úgy érzik, elég türelmi időt kaptak a tulajdonosok, így a napokban elindítják a lakosságot öntudatos vásárlásra ösztönző „Magyarul többre megy!" elnevezésű kampánysorozatukat Somorja városában.

A kezdeményezés lényege, hogy ráébresszék a vásárlókat, hogy a döntés az ő kezükben van. Mindannyian tudunk tenni az ügy érdekében, hiszen ha csak olyan üzleteket fogunk látogatni, ahol megtisztelik a magyarokat a vizuális kétnyelvűséggel, akkor elgondolkodnak a makacskodó kereskedők is, hogy kiírják magyarul is a feliratokat.

A társulás az alábbi közleményét tette közzé:

A Somorja Hangja – Vox Samariae Polgári Társulás értesíti a közvéleményt, hogy a 2011. május 4-én meghirdetett „Fogjunk össze a teljes kétnyelvűségért Somorján" nevű kezdeményezés keretében és a 2011. július 1-jén a kétnyelvűséget kérő minden kereskedőnek és áruházlánc helyi igazgatójának átnyújtott felhívása után a napokban elindítja a lakosságot öntudatos vásárlásra ösztönző „Magyarul többre megy!" elnevezésű kampánysorozatát Somorja városában.

Üdvözlettel
a Somorja Hangja – Vox Samariae elnöksége
Somorja, 2012. dec. 11-én

A társulás tagjai szívesen fogadják mások véleményét, építő szándékú kritikáját és ötleteit az [email protected] címen.

(Felvidék.ma, Kitekintő)

Az U. S. Steel Brüsszel ökológiai politikája miatt is fontolgatja távozását Kassáról – közölte Robert Fico kormányfő a vállalat igazgatójával, David J.Rintoullal folytatott tárgyalása után. A nagyvállalat egyelőre még amerikai kézben van, de a miniszterelnök szavai arról árulkodnak, hogy nem sokáig.

Az ipari emissziókról szóló, új uniós útmutatás az eddiginél szigorúbban szabályozza majd a nagy gyárak kén-, nitrogén- és nehézfém-kibocsátásának mennyiségét. Szlovákiának év végéig kellene elfogadnia az új irányelveket. A sme.sk szerint a kassai vasműnek két év alatt hozzávetőleg fél milliárd dollárt kellene áldoznia arra, hogy 2016-tól megfeleljen az új követelményeknek. Az elmúlt 11 éveben az amerikai tulajdonú nagyvállalat 596 millió dollárt költött Kassán zöld projektekre.

Az új irányelv betartásával kapcsolatos kiadások jelentősen csökkentenék a nagyvállalat utóbbi 4 évben szerzett 426 millió eurónyi nyereségét. Kompenzálhatnák ezt valamelyest az uniós alapokból származó támogatások, amit Brüsszel azért hozott létre, hogy 2014 és 2020 között legyen miből fedezniük a vállalatoknak a kötelező zöld beruházásokkal kapcsolatos kiadásaikat. Kérdés, élni akar-e ezzel a lehetőséggel az amerikai acélipari konszern. A sme.sk szerint az kivonul Európából, a jövőben az Egyesült Államokban és Ázsiában akar tevékenykedni. Az amerikaiak év elején eladták veszteséges gyárukat a szerb kormánynak jelképes egy dollárért a tömeges elbocsátás megakadályozása végett - emlékezte a sme.sk.

Az U. S. Steel mellett más külföldi részvényesek is megszabadulhatnak szlovákiai érdekeltségeiktől. Robert Fico jelentette be, hogy a Szlovák Gázművek résztulajdonosa, a német E.ON és a francia Gaz de France is megválik 49 %-os részvénycsomagjától, amely jól értesült források szerint Peter Kellner, Daniel Křetínsky és a J&T tulajdonában levő Energetikai és Ipari Holding (EPH) kezébe kerülhet. A cég a hírt nem kívánja kommentálni. Vélhetően részvényes-váltásra kerül sor a Közép-szlovákiai Villamos Műveknél (SSE) is, mivel a tulajdonosok több mint egy éve fontolgatják részvényeik eladását. Ez esetben az Electricité de France (EdF) 49 %-os részvénycsomagjáról van szó, amit a tulajdonos 2002-ben több mint 150 millió euróért vásárolt meg.

(hirek.sk)

„Aki azt hitte, hogy az eflogyasztott alkohol átlagos szintje az ülésteremben csökken Slota hiányában, tévedett. Ezt nézzék meg” – írta az ellenzéki SaS egyik képviselője, Martin Poliačik. A Szlovák Nemzeti Párt (SNS) volt elnökéről köztudott, hogy nem vetette meg az italt.

Senko a Plus jeden deň bulvárlapnak elismerte, hogy alkoholt ivott az ülés előtt, állítása szerint csak egy pohár borról volt szó.

(MTI, Bumm.sk)

A főügyészség azért kérte az intézeti elhelyezését, hogy ott kivizsgálhassák, ám az indítványt a nyitrai járási és kerületi bíróság is elutasította. Utóbbi azonban tegnap a végzés kihirdetésekor arra figyelmeztetett, hogy az elzására mégis sor kerülhet.

A SME információi szerint bíró azt ajánlja az ügyésznek, hogy próbálja meg ismét kivizsgálni a nőt. Ha újra megtagadja a válaszadást, pénzbírsággal sújthatják, vagy megint büntetőeljárást indíthatnak ellene a bíróság tekintélyének megsértése, vagy az igazságszolgáltatás akadályozása vádjával. Az intézetbe zárás csak az utolsó lehetőség lehet.

Malina Hedvig és ügyvédje abszurdnak tartják,hogy hat év után akarják kivizsgálni az elmeállapotát, amire szerintük intézetben sem volna mód. A bíróságnak eljuttatták a Szlovák Pszichiátriai Társaság szakvéleményét, mely megerősítette az álláspontjukat, amit azonban a bíróság nem fogadott el.

(Index)

A Csallóköz vármegyés fiataljainak meghívására újra a felvidéki városba látogat Brogyányi Mihály, helytörténész és idegenvezető. A mostani a márciusi nagy sikerű „Fejezetek Pozsony vármegye történetéből” című előadás folytatásának is felfogható. Ugyanis a tavaszi történelmi felfedezőút is bizonyította történelmünk gazdagságát, amely egy este alatt el nem mesélhető, hiába legyen szó hazánk egyetlen vármegyéjéről.

November 30-án tehát újabb történetekben elevenedik meg Szent Margit nyughelye, belepillanthatnak a csallóközi faluvilág csöppet sem unalmas évszázadaiba, s számtalan egyéb érdekesség mellett újabb mozaikkövek tárulhatnak elénk a Felvidéki Róma dicsőségéből is.

A szervezők erre az újabb kalandozásra mindenkit sok szeretettel várnak, melyre a belépés ingyenes.

(Szent Korona Rádió)