A kép montázs, szemléltetés céljából készült! Csak annyi átalakítás történt, hogy - mint látható - egymás felé fordítottuk a két alkotóelemet.

(fotók: AFP, Reuters, APN)

Képek a zsidók tüntetéséről, amit Izrael és a cionisták ellen tartottak.(Beszédesek a transzparensek)

Előszó: Neturei Karta

A Neturei Karta (Jeruzsálem Barátai) egy orthodox zsidó csoport, amely a következőket vallja: "Mielőtt a Mindenható nekünk adta a Szent Földet 3260 évvel ezelőtt, a következő feltételeket szabta: Ha megtartjuk a Tórát (Zsidó vallási törvényt), a föld a miénk, ha nem, akkor száműz minket. Népünk vétett az isteni törvények ellen, és kiűzettünk a földről…A cionisták eltulajdonították az „Izrael” nevet és nincs semmilyen jogalapjuk a zsidó emberek nevében beszélni.”

Yisroel Dovid Weiss rabbi, a Neturei Karta International szóvivője, az alábbi nyilatkozatot tette közzé az iráni elnök, Mahmoud Ahmadinejad érkezésének estéjén:

"Különös megtiszteltetés volt számunkra, hogy több alkalommal is találkozhattunk Ahmadinejad elnökkel és más iráni vezetőkkel az elmúlt időkben. Továbbá megadatott számunkra az a lehetőség, hogy különféle okok folytán látogatást tehettünk Iránban. Az iráni vezetőkkel történt minden egyes találkozás alkalmával kihangsúlyoztuk, hogy a média hisztériakeltésével és néhány félreinformált zsidóval ellentétben, az iráni népet és vezetőiket barátságos és tiszteletteljes embereknek ismertük meg.

"Hasonlóan, noha mi, mint zsidók nem politizálunk (a zsidó törvényeknek megfelelően, vagyis a zsidók hűséges állampolgárai kell hogy legyenek annak az országnak ahol élnek), az iráni elnököt egy mélyen vallásos embernek ismertük meg, aki elkötelezett egy békés világ iránt, amelynek alapja a kölcsönös tisztelet, méltányosság és párbeszéd.”

"A Judaizmus a békét keresi. Sajnos, ma van egynéhány zsidó, akik az alig egy évszázados Cionista eszme hatása alatt álnak, akik úgy gondolják, hogy a megfelelő zsidó válasz az ellenségek felé – legyenek azok valósak vagy csak a fantázia szüleményei – csakis a támadás lehet, és ezért erőszakra uszítanak és sajnálatos módon más nemzeteket is megpróbálnak a háború útjára terelni”

"Nagyon szomorú hogy valójában csak egy páran próbáltak az iráni elnökkel leülni beszélgetni vagy megismerni az Iránban élő zsidók valódi véleményét, akik nem csak békében élnek az iráni nemzettel hanem hitüket is szabadon gyakorolhatják. Megismertük ezt az embert, aki ez alkalommal újra bebizonyította, hogy neki őszinte érdeke az Iránban élő zsidó közösség jóléte és mélyen tiszteli a világ zsidóságát és hitüket, a Tórát. A cionista próbálkozás, vagyis hogy szociálisan elszigetelni ezt az embert és népét teljességgel erkölcstelen és végzetes hiba."

"A cionizmus ellentétes a Tóra tanításaival. Ez előírja, hogy létrehozzuk saját felsőbbrendű életterünket, amely határozottan tiltott az Isten által elrendelt száműzetés miatt. Ez a cionista ideológia vezet a nemzetek elleni agresszióhoz és ölt testet „Izrael” Állam létében. Ez az Állam folyamatos elnyomás alatt tart más embereket a Judaizmusra és az össz-zsidóságra hivatkozva. Ez a mozgalom erősíti a zsidók elleni gyűlöletet a világ minden táján. Mahmoud Ahmadinejad elnök átlátja a különbséget a hagyományos judaizmus és a cionista torzszülemény között.”

„Iránhoz való hozzáállásunk legyen jó példa a világ zsidósága és az egész emberiség számára. A Tóra a mindenható könyve, amely az összes néppel szembeni megbocsátás és igazságosság jegyében íródott. Mi követtük ezt az utat az iráni elnökkel való kapcsolatunk kiépítésében és személyében egy hasonló eszmék iránt elkötelezett ember képét ismertünk meg. Annyi minden érhető el építő párbeszéddel és a másik fél meghallgatásával, ugyanakkor mindent elveszíthetünk a háborús irányt alapul vevő szópárbajokkal." Korunk súlyos tragédiája a cionizmus által táplált eszement hatalom, amely a konfliktusok kezelését kizárólag az erő alkalmazásával akarja megoldani, rávéve sokakat hogy szembehelyezkedjenek a Tóra alapvető tanításaival. Mi reméljük és imádkozunk azokért a zsidókért, akik a cionizmus áldozatául estek, hogy visszatérjenek a hagyományos zsidó értékeken alapuló párbeszédhez, tisztelethez és békés együttéléshez.”

„A háború borzalmas dolog. A közel-keleten egy jövőbeni konfliktus sötét felhői már ott lebegnek a láthatáron. A Tóra zsidósága reméli és imádkozik azért, hogy ezek a felhők még időben szertefoszoljanak.”

"Az ünnepekre való készülődés jegyében imádkozunk a Mindenhatóhoz, hogy ez az újév a béke és jólét jegyében teljék befogadó hazánkban az Egyesült Államokban, az Iráni Iszlám Köztársaságban és a világ valamennyi országában. Minél előbb, már napjainkban lássuk meg a cionizmustól mentes Szent Földet, „Izrael” Állam békés és gyors leépítését. Teljesüljenek be Ézsaiás próféta jövendölései (Ézsaiás 2.4): "Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést.". Végezetül pedig kívánjuk hogy jöjjön el az a nap, amikor minden nemzet felismeri a Mindenható Királyságát és közösen szolgálják Őt békében és harmóniában. ÁMEN."

Zárásként halljuk Weiss rabbi szavait, "Nagy tisztelettel az iráni nemzet és vezetői felé örömmel üdvözöljük a tisztelt Ahmadinejad elnök urat New York-ban, ÜDVÖZÖLJÜK!"

(Neturei Karta nyomán – Krampus, Szent Korona Rádió)

"A hozzászólások letiltva az oldalra nem illő vulgáris hozzászólások miatt. Panasznak helye nincs, tessék értelmesen hozzászólni!"

"Tisztelt Szerkesztőség!
Izraeli zsidónő vagyok. S a Habad-mozgalom "ortodox zsidói" a zsidó vallás szerint is vétkesek. Ugyanis a zsidó vallás törvényei szerint Menórát gyújtani áldás - mondással csak ill. vagy
1./ privát lakásban, vagy
2./ zsinagógában szabad.
Utcán, tereken TILOS !!! Úgyhogy itt nem a zsidó vallással van a baj, - hanem az eretnek Habad - zsidókkal. Mi, többi zsidók is elítéljük a Habad-zsidókat a Hősök terén való banzájozásért ."
(ékezettekkel általunk ellátva)

Nyírtassra betelepülni akaró haszidok: Mosdatlanul érkeztek, és a nőket meg akarták venni, pénzért akartak közösülni velük.Kicsit kutakodva utána jártunk a Habad-mozgalomnak, mely a haszidizmusnak, a legszélsőségesebb zsidó "szektának" alapja. Izrael Shahak, 1933-ban született lengyel zsidó cikkéből idézünk:
"A tömeggyilkos Goldstein nem csak a kahana, hanem a habad mozgalom tagja is volt. ennek a mozgalomnak nagy delegációja volt jelen temetésén. Szememben a habad mozgalom elképzelései még elutasítandóbbak, mint a kahánáé, kivéve azt, hogy azok tényleges jelentését nagyszámú hívei és az izraeli médiák elködösítik. Kahan legalább nyíltan és csalás nélkül bevallja nézeteit. Itt van például a Ljubavicsinemrég elhunyt Ljubavicsi rabbi beszélgetésgyûjteményébõl egy idézet. Ezt a gyûjteményt hívei terjesztik és ez a zsidók és nemzsidók közti különbségekrõl szól. "A zsidók és nemzsidók közti különbség egy gyakran idézett talmudi mondattal fejezhetõ legjobban ki: Tegyünk kategórikusan különbséget." Ez azt jelenti, hogy a zsidók és nemzsidók közti különbség nem fokozatos. A zsidó fölsõbbrendûség olyan abszolút, mint a különbözõ állatfajok közötti. A zsidó és nemzsidó teste összehasonlíthatatlan dolgok. Ezért írta az öreg rabbi (a habad mozgalom 1812-ben elhunyt alapítója) hatanja c. könyvében, hogy a zsidó imádkozók mondása: Kiválasztottál minket az összes nép közül a zsidók és nemzsidók testének különbözőségére utal. Érvként azt hozta föl, hogy csak olyan dolgok között lehet választani, melyek megjelenése azonos. És a zsidók teste tényleg hasonló a nemzsidóékhoz. Az idézett mondat viszont azt mondja, hogy noha a testek hasonlítanak, a szellemi különbség köztük olyan nagy, hogy testük, ahogy éppen elmagyaráztam két teljesen különböző fajé. Ez az oka annak, hogy a Talmud a szabbat-imádságban azt mondja, hogy a halaha (a zsidó vallási törvény) a nem jelentõs nemzsidók testét a zsidó testekkel átlósan ellentétes módon kell kezelni. "Eddig a testek közti különbséget magyaráztam el. A lelkek közti különbség ennél lényegesen nagyobb. A nemzsidók lelke a zsidó lélek ellentéte, mert az elsõ a sátán piszkos részeibõl, a második pedig a szentségbõl származik (Likutei Sichot 7 beszédgyûjtemény, 1965, 297 o.) A Hatanja könyv tényleg úgy véli, hogy a nemzsidók lelke sátáni szférákból származik, azt is mondja, hogy a nemzsidó lélekben semmi értékes nincs. És ennek ellenére ez a habad mozgalom vezérfonala. Ebbõl csak arra lehet következtetni, hogy a habad mozgalom elképzelései csak kevéssé különböznek a nemzeti szocialisták elképzeléseitõl a zsidókról. Társadalmunk értelmesebb része most Fiatal haszid zsidók Izraelbensiratja Leibowitz professzor emlékét, akinek halálát és temetését az ultravallásos napsajtó, a haredim egy szóval sem említette. Emlékezzünk arra vissza, hogy Leibowitz egyik legnagyobb tette a judeonácizmus kifejezés bevezetése. Ezt õ azokra a zsidókra alkalmazta, akik mint Hitler ideológiájának csodálói, nemcsak szövetséget kívántak vele kötni, hanem azokra a zsidó ideológiákra is, amelyek a németek nemzetiszocialista ideológiájához nagyon hasonlítottak, akkor is, ha a nemzsidó szó az utóbbiban a zsidó szónak felel meg. Ez alkalommal emlékezzünk arra is, hogy Leibowitz nem véletlenül nevezte a Kabalát a júdaizmus pöcegödrének. Noha a haszidi szekták a kabalában gyökereztek, a habad mozgalomról el lehet mondani, hogy az ennek a pöcegödörnek az alapja, amely híveit továbbra is bemocskolja és mindannyiunk számára veszélyt jelent. "
(a szerző több cikke IDE kattintva olvasható).

A hitünk védelmeMi következik ezekből az információkból? A köztéri hanukázás jól behatárolható szélsőséges zsidó csoportok műve, melyek mesterségesen gerjesztik a feszültséget, és provokálják a többségi, keresztény társadalmon túl, még a rendesen, békében élni akaró zsidókat is. A baj az, hogy így a "rendes" zsidókkal is csak rosszat tesznek, hiszen áttételesen a zsidóellenesség rájuk is kihat. Ezért fel kell venni a harcot a szélsőséges zsidó elemekkel, és nem engedni a provokációjuknak, de hatásosan, kellő keménységgel kell hátrálásra kényszeríteni őket, mint ahogy tette a nemzeti ellenállás idén, mikor sikerült a Hősök terei Hanukázást átvitetni máshova.

(Szent Korona Rádió)

Tizennyolc éves koromban, 1944 októberében jelentkeztem az Egyesült Államok hadseregébe. Elsősorban az ardenneki offenzíva miatt a kiképzésem rövid volt, az eltávozási időt felére csökkentették és azonnal küldtek Európába. Miután megérkeztünk a franciaországi Le Havre-ba, máris teherautókra pakoltak minket és vittek a frontra. Mikor odaértünk, egyre erősebb tünetekkel jelentkezett rajtam a Pfeiffer-féle mirigyláz és egy belgiumi kórházba kerültem. Mivel akkoriban ezt a kórt „csókbetegségnek” hívták, írtam haza egy köszönőlevelet a barátnőmnek.

Mire elhagyhattam a kórházat, a felszerelésem, mellyel a dél-karolinai Spartanburgban gyakorlatoztam, már mélyen Németországban járt és minden tiltakozásom ellenére tartalékos egységbe helyeztek. Nem érdekelt már az egység, melyhez jelentkeztem és nem is szívesen emlékszem vissza az egészre, mivel a harcoktól távoli egységek katonáit gyakran kinevették akkoriban. A különítményi minősítési aktám szerint nagyrészt a 14. gyalogezred C alegységével voltam a Németországban töltött 17 hónap alatt, de emlékeim szerint már egységekhez is áthelyeztek egy-egy alkalommal.

1945 március végén vagy április elején a Rajna-menti Andernachba helyeztek át egy hadifogolytáborba. Négy évig tanultam németet a középiskolában, tehát tudtam beszélni a foglyokkal, bár ez tilos volt. Később azonban egyre gyakrabban használtak tolmácsnak és arra is kértek, hogy nyomozzam ki, hogy vannak-e SS-tagok a foglyok közt. (Egyet sem találtam.)

Andernachban körülbelül 50 000 mindenféle korú hadifoglyot őriztünk egy drótkerítéssel körülvett nyílt mezőn. A nőket egy elkülönített helyen tartottuk, melyet én csak később láttam. Az általam őrzött férfiak felett nem volt fedél, sem takaró. Sokuknak kabátja sem. A sárban aludtak vizesen és dideregve. Illemhely gyanánt egy hanyagul kiásott gödröt kellett használniuk. Esős, hideg tavasz volt és védtelenségük miatt nyilvánvalóan szenvedtek.

Ennél is borzasztóbb volt látni, ahogy a foglyok füvet szedtek a bádogedényükben lévő híg leveshez. Azt mondták azért, hogy enyhítsék az éhség okozta fájdalmaikat. Nagyon gyorsan lesoványodtak. Tombolt a vérhas és rövidesen saját ürülékükben aludtak, mert ahhoz is gyengék voltak, hogy a gödörig eljussanak. Sokan ételért könyörögtek, a szemünk előtt betegedtek és haltak meg. Bőven volt élelmünk és tartalékunk, de semmit sem tettünk értük, még orvosi segítséget sem kaptak.

Felháborodva tiltakoztam parancsnokaimnál, de csak rosszindulattal és nyájas közömbösséggel találtam szembe magam. Mikor kérdőre vontam őket, azt felelték, hogy szigorú parancsokat kaptak „odafentről”. Egyetlen tiszt se merte volna megpróbálni ezt 50 000 emberrel és felelősségre-vonásnak tenni ki magát, ha tudja, hogy helytelen amit tesz. Miután rájöttem, hogy tiltakozásom értelmetlen, megkértem egy konyhán dolgozó barátomat, hogy csempésszen ki egy kis ételt a foglyok számára. Ő is azt mondta, hogy „fentről” kapott szigorú parancsok szabták meg a foglyok napi fejadagját. De elmondta, hogy több élelmük volt, mint amit fel tudtak használni, ezért megpróbál kihozni nekem valamennyit.

Bedobtam az ételt a drótkerítésen a foglyoknak, de elkaptak és fogsággal fenyegettek. Megismételtem a „kihágást” és egy tiszt dühödten azzal fenyegetett, hogy agyonlő. Egészed addig arra gondoltam, csak blöfföl, amíg találkoztam egy századossal egy Rajna feletti dombon amint a 45-ös kaliberű pisztolyával civil német asszonyokra lövöldözött. Amikor megkérdeztem: „Miért?”, azt motyogta: „Lőgyakorlat” és kilőtte rájuk a tárat. Láttam amint az asszonyok próbálnak fedezékbe menekülni, de ilyen távolságból nem láttam, hogy érte-e golyó valamelyiküket.

Ekkor döbbentem rá, hogy gyűlölettől fűtött kegyetlen gyilkosokkal van dolgom. A németeket csak elpusztítani-való félállatoknak tartották. A rasszizmus történetének egy újabb fejezete volt ez. A Csillagok és Sávok című katonai lap cikkeiben német koncentrációs táborokat mutattak be lesoványodott foglyok fotóival. Ez tovább erősítette álszent kegyetlenségüket és megkönnyítette annak a magatartásnak az elfogadását, amit el kellett volna utasítanunk. Ugyanakkor azt gondolom a harcokból kimaradt katonák a hadifoglyokon és civileken akarták bizonyítani mennyire kemények.

Amint azt kiderítettem, ezek a foglyok nagyrészt földművesek és munkások voltak. Éppoly egyszerű és tudatlan emberek, mint sokan közülünk. Az idő teltével egyre többen közülük közömbös zombikká változtak, míg néhányan próbáltak megszökni őrült öngyilkos elméjüktől vezérelve fényes nappal a nyílt mezőn keresztül rohanva a Rajna irányába, hogy elsőként szomjukat oltsák. Mindannyiukat lekaszálták.

A foglyok közül néhányan legalább annyira akartak cigarettát, mint élelmet, mert azt mondták, az elveszi az étvágyukat. Ennek következményeként kufár jenki katonák rengeteg órát és gyűrűt zsákmányoltak néhány csomag, vagy még kevesebb cigarettáért cserébe. Amikor elkezdtem cigarettát bedobálni a foglyoknak, hogy megakadályozzam az efféle üzletet, a rangidős tisztek megfenyegettek.

Az egyetlen napfényes pont a szomorú helyzetben azon az éjjelen történt, amikor „sírhant műszakba” kerültem hajnal 2-től 4-ig. Volt egy sírkert néhány méterre, a tábor dombnak felfelé menő oldalán. Elöljáróim elfelejtettek zseblámpát adni, én pedig nem akartam kérni, annyira undorító volt már az egész helyzet. Egészen világos éjszaka volt és hamar figyelmes lettem egy fogolyra, aki a szögesdrót alatt mászott kifelé a sírkert irányába. A parancs szerint szökésben lévő hadifoglyokra azonnal tüzet kellett nyitnunk, így épp figyelmeztetni akartam, hogy másszon vissza, amikor megláttam egy másikat a sírkert irányából visszafelé mászni. Az életüket kockáztatták, hogy megszerezzenek valamit a sírkertből. Ennek utána kellett járnom.

Amint beléptem a komor, árnyékos, cserjés temetőbe, teljesen védtelennek éreztem magam de a kíváncsiság hajtott. Minden óvatosságom ellenére véletlenül ráléptem egy hason fekvő alak lábára. Miután majdnem elbotlottam, megpróbáltam visszanyerni lélekjelenlétem és örültem neki, hogy nem sütöttem el reflexből puskámat. Az alak felült. Fokozatosan megláttam egy lány gyönyörű de halálra rémült arcát és a mellette fekvő piknik kosarat. A civil németeknek tilos volt etetni, de még megközelíteni is a hadifoglyokat, ezért én sietve közöltem vele, hogy helyesnek tartom, amit csinál és ne féljen, mert kimegyek a temetőből és nem állom útját.

Így is tettem és leültem egy fának dőlve a sírkert szélén egy nehezen észrevehető helyen, hogy ne zavarjam az eseményeket. Akkor a piknikkosaras nő szép arca járt a fejemben, melyet azóta sem felejtettem el.

Végül még néhány hadifoglyot láttam visszatérni a táborba. Láttam, ahogy élelmet visznek társaiknak és nagyra becsültem bátorságukat és elszántságukat.

Az európai győzelem napján, 1945. május 8-án elhatároztam, hogy néhány fogollyal fogok ünnepelni, akik kenyeret sütöttek társaiknak. Ennek a csoportnak bőségesen volt kenyere és terjesztették a háború vége miatti jókedvüket. Mind azt gondoltuk hamarosan hazamehetünk, mint kiderül ez szánalmasan naiv remény volt. A később francia megszállási övezetnek nevezett területen voltunk, ahol hamar megtapasztaltuk a francia katonák brutalitását, amikor hadifoglyainkat átszállítottuk kényszermunka-táboraikba.

Ennek ellenére azonban aznap boldogok voltunk.

Baráti gesztusként még fegyveremet is kiürítettem és álltam a sarokban, kérésükre még azt is megengedtem, hogy játszanak vele. Ez kellőképpen megtörte a jeget és röviddel ezután együtt énekeltük az egymásnak tanított vagy a középiskolából felelevenített dalokat („Du, du liegst mir im Herzen”). Hálájuk jeléül sütöttek nekem egy különleges kis édes kenyeret. Az egyetlen ajándék ez volt, amit adhattak. Beletettem „Eisenhower-kabátomba” és visszacsempészve a kaszárnyába, egyedül fogyasztottam el, mikor egyedül voltam. Úgy hiszem, hogy Krisztus kozmikus értelemben (minden lények közös eredetében) akkor ott mutatta meg nekem létét, mellyel jelentősen befolyásolta későbbi döntésemet, hogy filozófiát és vallást tanuljak.

Röviddel ezután néhány beteg és gyenge foglyunkat francia katonák kísérték táborukba. Mi a menetoszlop mögött haladtunk teherautónkon. Időről időre lelassultunk és lemaradtunk, talán a sofőr megütközése miatt. Minden alkalommal mikor egy német katona megtántorodott vagy lemaradt, egy bottal szétverték a fejét. A testeket az út mellé gurították és egy másik teherautó szedte fel őket. Sokuk jobban járt, hogy így halt meg, mint ha a mi gyilkos mezeinken halt volna éhen.

Mikor végre megpillantottam az elkülönített német nőket, megkérdeztem őket miért tartják fogva. Azt mondták ők a tábort követik, mint az SS tenyészállománya a felsőbbrendű faj létrehozására. Beszéltem néhányukkal, és bizton mondhatom, hogy sosem találkoztam talpraesettebb és vonzóbb nőkkel. Egyáltalán nem érdemelték meg, hogy fogolyként tartsák őket.

Egyre többször alkalmaztak tolmácsként és így meg tudtam akadályozni néhány szerencsétlen őrizetbe vételt. Az egyik valamelyest szórakoztató eset az volt, amikor egy öreg földművest elhurcolt a katonai rendőrség. Nekem azt mondták, volt egy „különleges náci medálja”, amit meg is mutattak nekem. Szerencsére volt egy listám az összes német kitüntetésről és jelzésről. Az említett medált azért kapta, mert öt gyermeke volt! Talán a felesége egy kicsit fellélegzett, hogy ura távol volt, de nem hiszem, hogy haláltáboraink egyike megfelelő büntetés volt a Németországért végzett szolgálataiért cserébe. A katonai rendőrök egyetértettek és elengedték, hogy tovább végezhesse a „piszkos munkát”.

Az éhínség egyre terjedt a német civilek közt is. Mindennapos volt német asszonyokat könyékig a szemétben turkálva látni, amint valami ehetőt kerestek. Persze ha azt a párat pont nem üldözték el már korábban.

Érdeklődtem a kis városok és falvak polgármestereinél és azt a választ kaptam, hogy „áthelyezett emberek” (Németországban dolgozó külföldiek) teherautókra pakolták és elhajtottak az élelmiszer-tartalékokkal. Amikor ezt jelentettem, vállrándítás volt a válasz. Soha, egyetlen alkalommal sem láttam a táborban civileket segítő vöröskereszteseket, bár a standjaik kávéval és fánkkal mindenhol jelen voltak. Mindeközben a németeknek a rejtett tartalékokra kellett hagyatkozniuk a következő aratásig.

Az éhség sokkal „hajlandóbbá” tette a német nőket, mégis az erőszak (bántalmazással együtt) mindennapos volt. Világosan emlékszem egy 18 éves lányra, akinek két jenki katona puskatussal verte be az arcát mielőtt megerőszakolták. Még a franciák is panaszt emeltek az erőszak, fosztogatás és részeg randalírozás amerikai részről tapasztalt durva elharapózása miatt. Le Havre-ban tájékoztatókat kaptunk, melyek szerint a német katonák tisztességgel viseltettek a békés francia civilek irányában. Kérték, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen, ez viszont távolról sem sikerült.

„Na és akkor mi van? Az ellenség kegyetlenségei durvábbak voltak.” – mondhatják sokan. Igaz ugyan, hogy nekem csak a háború vége jutott, amikor már győztes helyzetben voltunk. A túlkapásokra nekünk voltak meg a lehetőségeink, a németeknek már alig. De senki sem lesz jó csak azért, mert más is rossz. Ellenségeink bűneinek megismétlése helyett igyekeznünk kellene megtörni a gyűlölet és bosszú körforgását, mely megfertőzte és eltorzította az emberi történelmet. Ezért emelem fel a szavam most, 45 évvel később. Nem akadályozhatjuk meg az egyéni kihágásokat egy háborúban, de befolyásolhatjuk a kormányok politikáját, ha elegen szólalunk fel. Elutasíthatjuk a hivatalos propagandát, mely alsóbbrendűnek nevezi az ellenségünket és az általam látott borzalmak elkövetésére biztat. Tüntethetünk polgári célpontok bombázása ellen, amely ma is zajlik. És megtehetjük, hogy nem nézzük el kormányainknak fegyvertelen, legyőzött hadifoglyok gyilkolását.

Tudom, hogy az átlagpolgár számára nehéz beismerni ilyen nagyságrendű bűntetteket, különösen ha maguk is részesei voltak. Az áldozatokkal szimpatizáló amerikai katonák mesélték, hogy még ők is féltek panaszt tenni, mivel bajba kerülhettek. A veszély pedig nem múlt el. Néhány héttel ezelőtti felszólalásom óta kaptam néhány fenyegető telefonhívást és a postaládámat is szétverték. De megérte. Katartikus hatásával régóta elfojtott érzéseket szabadított fel, amikor erről írtam. Felszabadítás ez, mely talán emlékezteti a többi áldozatot is, hogy „az igazság szabaddá tesz és véget vet a félelemnek.” Talán még egy magasabb szintű lecke is következhet mindebből: csak a szeretet képes mindent legyőzni.

Martin Brech a New York állambeli Mahopacban él. Amikor visszaemlékezéseit megírta 1990-ben, adjunktus professzorként tanított filozófiát és vallástudományt a Mercy Főiskolán Dobbs Ferryben, New York államban. Brech unitárius-univerzalista tiszteletes és a Columbia Egyetemen szerzet Master diplomát teológiából..

Az esszé megjelent: The Journal of Historical Review, Summer 1990 (Vol. 10, No. 2), pp. 161-166. (jav., átdolg.: 2008 nov.)

Ajánlott olvasmány

James Bacque, Crimes and Mercies: The Fate of German Civilians Under Allied Occupation, 1944-1950 (Toronto: Little, Brown and Co., 1997)

James Bacque, Other Losses: An investigation into the mass deaths of German prisoners at the hands of the French and Americans after World War II (Toronto: Stoddart, 1989)

John Dietrich, The Morgenthau Plan: Soviet Influence on American Postwar Policy (New York: Algora, 2002)

Ralph Franklin Keeling, Gruesome Harvest: The Allies’ Postwar War Against the German People (IHR, 1992). Originally published in Chicago in 1947.

Giles MacDonogh, After the Reich: The Brutal History of the Allied Occupation (New York: Basic Books, 2007)

John Sack, An Eye for an Eye: The Story of Jews Who Sought Revenge for the Holocaust (2000)

Mark Weber, “New Book Details Mass Killings and Brutal Mistreatment of Germans at the End of World War Two” (Summer 2007)
( http://www.ihr.org/other/afterthereich072007.html )

Alfred-Maurice de Zayas, Nemesis at Postsdam (Lincoln, Neb.: 1990)

Alfred-Maurice de Zayas, A Terrible Revenge: The Ethnic Cleansing of the Eastern European Germans, 1944-1950 (New York: St. Martin’s Press, 1993) / 1994)

(Martin Brech, Institution for Historical Review nyomán Bessenyey Soma, Szent Korona Rádió)

Az interjúból megtudhatjuk, hogy a spanyol és a magyar népnek milyen közös problémái vannak. Sok kérdésre választ kapunk a spanyol történelemmel kapcsolatban. Kiderül, hogy mennyire is fejlett a magyar ellenállás a spanyolhoz képest, miért fontos, hogy az utcán a nemzeti oldal legyen a meghatározó erő, és arra is választ kapunk, hogyan látják ők a történelmet és Magyarországot.

Az interjú ITT hallgatható meg.(Elhangzott: VIII. Magyar Sziget - Profee)

Szent Korona Rádió: Sok szeretettel köszöntjük Álvaro Peñast, a spanyolországi Nemzeti Demokrata Párt (Democracia Nacional) képviselőjét itt a Szent Korona Rádióban. Kérlek, mutasd be a szervezetet, miért alakultatok meg, kik a fő vezetői, miért küzdötök és mi a jelenlegi fő problémája Spanyolországnak?

Álvaro Peñas: Köszönöm a meghívást. A mi mozgalmunkat Spanyol Nemzeti Demokrata Pártnak hívják. A vezetőnk Manuel Canduela. 14 éve alapítottuk a mozgalmat, s az óta veszünk részt a politikai harcokban. Jelenleg a legégetőbb gondok, amik a spanyol társadalmat érintik, többek között a déli szeparatista csoportok és a bevándorlók: a közelmúltban 6 millióan telepedtek le az országban. Spanyolország integritása is veszélyben van. Leépült az ipar, a mezőgazdaság, a halászat, hogy csak párat említsek. Próbálunk összefogni országos szinten, de ez az összefogás sajnos még nem létezik.

SZKR: Miért volt nagy jelentőségű, hogy a nemzeti erők nyerték meg a spanyol polgárháborút (1936-1939)?

Álvaro: A spanyol polgárháborút, ha nem nyerték volna meg a nacionalisták, akkor az ellenség, a Köztársaságiak kezébe került volna az irányítás. Nyilvánvalóan kommunista típusú kormányzásra törekedtek. Az oldalukon megtalálhatóak voltak a kommunistáktól kezdve a trockistákon át, az anarchistákig a baloldali eszmék képviselői. Ha ők nyertek volna Spanyolországban, az valószínűleg egy sztálinista rezsimhez hasonló közigazgatással sújtotta volna az országot, ami valódi katasztrófát jelentett volna. Hiszen rengetegen meghaltak így is a háborúban, de a várható kommunista tisztogatások aligha maradtak volna el.

SZKR: Spanyolországban mekkora összetartó ereje van Franco személyének, összehasonlítva Magyarországon például Horthy kormányzó személyével?

Álvaro: Sajnálatos módon elég gyenge, mint jelkép. Franco halála után az új kormányok egész mostanáig lépéseket tettek a történelem ezen szakaszának elhomályosítására, ennél fogva a spanyolok többsége ma gyakorlatilag semmit nem tud erről az időszakról, ahogy a kedvező változásokról sem Franco idejében. Például a szárazság nagy gondot jelentett akkoriban, ám Franco – nem tudom, hogy hívják ezeket felétek –, hatalmas víztározókat építtetett, amivel mindezt megoldotta. De arról is kevesen tudnak, hogy a Franco-féle közigazgatásnak semmi gondja nem volt a regionális nyelvekkel. Ma mégis azt mondják, hogy ezek tiltva voltak, mint például a katalánok nyelve – ez teljességgel hamis vád. Spanyolországban vészesen kevesen ismerik a történelmüket. Minden régiónak megvan a maga történelme, amit a gyermekeknek tanítanak az iskolákban. A 17 spanyol autonómiában 17 féle történelmet tanítanak. Néhányban Francot, mint szörnyeteget állítják be, néhol meg sem említik. De általában, ha megkérdeznek egy 15-16 éves fiatalt, hogy ki volt Franco, nem fogja tudni… Igen, ez elég hihetetlennek hangzik. Az igazság az, hogy sokan még odáig is elmennek, hogy a spanyol zászlót – ami a 18. századból származik –, Franco találmányának mondják. Szóval elég nagy gondok vannak a spanyolok fejében jelenleg, ami a média agymosása mellett nem csoda, hiszen folyton azt hallják, hogy a Köztársaságiak és a kommunisták az ország szabadságáért és a demokráciáért harcoltak, holott a valóság az, hogy a Szovjet tömb tagjai akartak lenni.

SZKR: Jose Antonio Primo de Rivera, a falangista mozgalom egyik megalapítója jelentős életművet hagyott maga után. Kérlek, mesélj erről!

Álvaro: Az ő személye nagyon fontos. Nagy újító volt a spanyol harcok idején. Tudniillik, egy másik mozgalommal, a JONS (Honsz)-sal, kemény fellépéssel álltak ellen a kommunistáknak az utcákon, hiszen akkoriban a kommunistáké volt az utca. A kommunisták erősebbek voltak, mint az anarchisták és a szocialisták. Szóval ő volt az, akinek a szervezésében először jelentek meg jobboldali erők markánsan, s vették föl a harcot az utcákon, míg a jobboldali pártok nem tettek semmit, csak remegve ültek a parlamentben. A nemzeti kormányzásról alkotott képe hasonló volt a korabeli európai elképzelésekhez. Radikalizmusával mondhatni végre egy kis életet csepegtetett a spanyol politikai életbe. A Köztársaságiak végül kivégeztették, mert egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mint politikus. A mozgalma azonban így is fontos szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

SZKR: A megemlékezés Rivéra és Franco halálára a legnagyobb spanyol nemzeti rendezvény, felvonulás. Hogyan zajlik ez a rendezvény, s milyen európai nemzeti mozgalmak vesznek részt rajta? (Videó ITT a tavalyi megemlékezésről - a szerk.)

Álvaro: Több nemzeti szervezet is szokott ilyenkor megemlékezést tartani az Elesettek Völgyének Szent Keresztjénél, ahol nyugszanak. Szombaton és vasárnap a háborút és a Franco-kort megélt emberek szoktak találkozót szervezni Madridban. Érkeznek emberek több országból is, de elsősorban németek és olaszok. Nem feltétlenül, mint politikai mozgalmak képviselői, hanem mint magánemberek.

SZKR: A baloldali erők hogyan reagálnak erre?

Álvaro: Általában nem sok vizet zavarnak. Nem kell számolni az utcán ellenzőkkel, mert éppenséggel az Elesettek Völgye elég messze van a várostól. Sokkal inkább szokott ilyenkor a baloldal indítványokat tenni a Völgy lezárására, ami azonban nem kivitelezhető, tudniillik a völgy az egyház tulajdonában van. Noha az állam hatalma elég nagy. Egyébként sem szoktunk számítani utcai ellenzőkre. Ezek a rendezvények inkább az idős embereket vonzzák, bár eljönnek fiatalabbak is, viszont kimondottan történelmi visszaemlékezésről van szó. A jelennel, lehetséges jövővel kapcsolatban nem vonnak párhuzamot.

SZKR: Hogyan viszonyultok a királyság intézményéhez? Esetleg a parlamenti demokráciát részesítenétek előnyben inkább?

Álvaro: Hát a jelenlegi helyzet úgy fest, hogy nemigen támogatnánk semmit a mostani királyunkkal. Nem kedveljük az uralkodócsaládot, hiszen rengeteg mindent támogattak az utóbbi időben, ami csak ártott a nemzetünknek. Együttműködnek az ország ellenségeivel. De ha a királyságról beszélünk, mint államformáról, akkor igen, amennyiben jó király ül a trónon, bizonyára az a legmegfelelőbb egy nemzet számára. De ami most van nálunk, azt hiába hívják demokráciának, vajmi kevés köze van ahhoz, amikor az emberek beleszólhatnak a sorsuk irányításába. Szóval a jelenlegi helyzetben aligha van mód a királyság támogatására, hiszen a mostani uralkodónk egy katasztrófa.

SZKR: Ha nem a jelenlegi, hanem másik királyi család adná az uralkodót, akkor sem támogatnátok a királyságot?

Álvaro: Tudod, ha egy olyan királyunk lenne, mint I. Károly, naná, hogy teljes mellszélességgel mellé állnék. Csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen állapothoz, mit a királyság, visszatérni a megfelelő ember nélkül. De a jelenleg regnáló demokratikus rendszert elvetjük. Igaz, ez nem is nevezhető demokráciának. Az ember elmegy négyévente, leadja a voksát egy személyre, és kész. Nem mondhatja azt, hogy „hé, ez nem tetszik”. Az országot irányító körök dolgába nincs beleszólása.

SZKR: Mi volt az első benyomásod, amikor először hallottál az 1956-os magyar felkelésről?

Álvaro: Rendkívül vitéz, bátor dolognak találtam, ahogy az a rengeteg ember az utcára vonult, akár fegyver nélkül is. És amikor megjelentek a tankok, azok a nem kis szovjet tankok, na ahhoz kellett a bátorság. Mély benyomást tett rám a kép, ahogy az emberek kint vannak az utcán, szemben a tankokkal. A másik, ami tetszett, hogy az emberek kivágták a zászló közepét. Általában ilyenkor eldobják a zászlót. Azt hiszem ez egy elég jó és fontos szimbóluma volt annak, hogy ami nem jó Magyarországnak, azt kiveti magából.

SZKR: Az 1956-os Magyar szabadságharc spanyol segítségéről hallottál-e? Mit tudsz ezzel kapcsolatban mondani?

Álvaro: Igen, hallottam róla. De sajnálatos módon a spanyolok 99%-a egész biztosan nem. Ehhez hasonlóan több hasonló cselekedettel próbálkoztunk a kommunizmus elleni harcban. A fő gondunk akkoriban Amerika jelenléte volt. Egyedül maradtunk Európában eléggé leszűkült mozgástérrel. Például egy sokak számára szintén ismeretlen háborút vívtunk Marokkóban, 1956-ban, s ejtőernyősöket kellett bevetni, ám nem használhattuk az amerikai felszerelést, mert Marokkó szövetségben állt az Egyesült Államokkal. Ennél fogva második világháborús technikát kellett bevetnünk, mint például a polgárháborús német repülőgépeket. A háborút megnyertük, de sok spanyol katona esett el benne. Szóval ilyen gondok merültek föl, s noha Franco nagyon tehetséges volt, de többet is tehettünk volna, ha nincs megkötve a kezünk. Az 1956-os magyar felkeléskor volt egy tüntetés az amerikaiak ellen, amiért a szabadság harcosainak tartották magukat, de ilyenkor, amikor magyarokat öltek halomra, félrenéztek. Elvégre a kommunisták szövetségesei voltak, hát hadd tegyék, amit akarnak.

SZKR: Dióhéjban elmesélnéd, mit tudsz még a magyar történelemről?

Álvaro: Eleinte Horthyról és Szálasiról hallottam a második világháborúval kapcsolatban, de később, ahogy többet olvastam, megtudtam dolgokat Magyarország létrejöttéről, Árpádról és a törzsekről, Szent István királyról, aki keresztény hitre térítette az országot, a magyarok harcairól a török hódítók ellen. Tudod, szeretek olvasni, s kedvelem a történelmet. Segít megérteni a jelen összefüggéseit. Egyébként rengeteg dolog van, amiben Magyarország és Spanyolország története hasonlít. Például az iszlám elleni harc. Ez látszik is a végvári vonalakon, s az erősségek nagy számán, akárcsak Spanyolországban. Természetesen tudok az 1956-os eseményekről is, s mondhatom, mindent egybevetve elég eseménydús történelmetek van. Hozzánk hasonlóan ti is bástyája voltatok Európának és igencsak fontosak, hiszen folyton a külső támadások ellen védtük.

SZKR: Bizonyítottad műveltségedet a magyar történelemmel kapcsolatban, de egy átlag spanyol mit tud a magyarok történetéről?

Álvaro: Valószínűleg semmit. Talán a Real Madrid játékosait föl tudnák sorolni. Tehát képzeld el, hogy semmit nem tudnak a saját történelmükről, akkor gondolhatod, mit tudnak más népekről Európában. De ha mondjuk egy nacionalistáról van szó, akkor valószínűleg tudna pár dolgot a Horthy-korszakról és Szálasiról, ugyanis van egy írónk, aki írt egy könyvet a kevésbé ismert nemzeti mozgalmakról, így ebből értesülhettek többen is róluk. Aztán bizonyára tudnak a török időkről, a Spanyolország helyzetével való hasonlóság miatt a Rekonkviszta alatt… de az egyszerű ember valószínűleg semmit nem tudna mondani Magyarország múltjáról. Ezt elég nehéz fölfogni számomra is, aki egy északi régióból, Asturiasból származom, ahol a Rekonkviszta elkezdődött. Pelayo király, aki a harcot indította, Covadongában aratta az első győzelmet, ahol a Szűz Mária megjelent a keresztényeknek, hogy viseljenek harcot a mórok ellen. Na most vannak olyanok a régiómban, akiknek gőzük sincs, ki az a Pelayo. Mi több, vannak szeparatisták a régiómban, akik tulajdonképpen a valódi magjai voltak a történelmi Spanyolországnak! Szóval teljes abszurditás, ami zajlik. Nem hogy bármit mondani tudnának más nemzetekről.

Inkább érdekli őket a TV, a média hazugságai. Például amikor a középkorról van szó, úgy állítják be Spanyolországot, mint a három kultúra, a keresztények, a mórok és a zsidók királyságát, akik boldogan éltek együtt. Heh, persze sosem hallottunk arról, hogy volt egy Rekonkviszta! Egy nyolcszáz éves háború, á dehogy, soha. Ez náluk így teljesen rendben van.

SZKR: Milyen erősnek ítéled meg a spanyol nemzeti ellenállást és ehhez képest a magyar ellenállást? Milyen eredményesen haladtok a kitűzött céljaitok felé?

Álvaro: A mozgalmi életet tekintve kevésbé vagyunk láthatóak. Itt például, ha körülnézek rengeteg programot látni, rengeteg érdeklődővel. Ebből a szemszögből gyengébbek vagyunk. Franco halála után sok nemzeti érzelmű csoport született, de sokuk leginkább a múltról beszélt, jövőbeli tervek helyett. Így ezek sorra eltűntek mára, vagy átalakultak nosztalgia-klubokká. De jelenleg mindez változni látszik. Mozgalmunk fontos szempontnak tartja a kimozdulást ebből a holtpontból. A mozgalom számára mindenképp fontos sikereket értünk el úgy, hogy helyi választások alkalmával falvakban nyerni tudtunk. Szóval elkezdhettünk végre valóban munkálkodni, és nyitunk a fiatalok felé. Igazából ez lenne a fontos, mert ahhoz, hogy tömegeket mozgassunk meg, nem elég csak a 30-as éveket felidézni, ahol gyakorlatilag minden család érintett, hisz’ szinte mindenkinek voltak halottai egyik, vagy a másik oldalon. A nemzeti érzést, az egész történelmünket érdekessé kell tenni a tömegek számára, s fontos, hogy büszkék legyenek a gyökereikre. Mondhatjuk, hogy most kezdtük el igazán nyitogatni a szárnyainkat, noha 13 éve dolgozunk ezen az oldalon. Spanyolországnak azonban szüksége van egy határozott jobboldali erőre. A mai spanyol parlamentben van egy nagy jobboldali párt, azonban ez együttműködik a baloldallal. Az emberek mégis rájuk szavaznak, mert nem akarják, hogy inkább baloldali kormány alakuljon. Ha az emberek mind elkezdenek gondolkodni végre, mint mi, ha kinyitják a szemüket és kiszállnának a „Mátrixból”, azt hiszem elég erős lesz a mozgalmunk.

Kicsit idevág, úgyhogy megemlíteném. Ugye most volt az Európa-bajnokság megrendezve Spanyolországban. Számunkra ez különösen fontos volt, hiszen sok ember először az életében végre Spanyol zászlót vitt magával, és lengetett az utcán, vagy viselte éppen a pólóján. Olyan területeken, ahol szeparatista törekvések vannak, mint Katalóniában, vagy Baszkföldön, ez a látvány egészen elképesztő volt. Legalább, de inkább több, mint 30 éve nem történt ilyen. A városokban, a kormányépületeken természetesen látni a nemzeti lobogót, de néhány helyen egyáltalán ki sem teszik, vagy nem is emlékeznek meg nemzeti ünnep és emléknapokon. Persze amikor csak lehet, mi szervezünk programokat, de sok helyütt nem tesznek semmit. Persze sok helyütt az emberek azt se tudják, hogy aznap valamire emlékezni kéne. Tehát ez a mi kis küldetésünk, s nemsokára még erősebbek leszünk – remélem.

SZKR: Vannak-e a Magyar Szigethez hasonló nemzeti rendezvények Spanyolországban?

Álvaro: Nem, ilyen, mint a Sziget, nincs. Vannak programjaink, de nem mondanám, hogy kimondottan hasonlóak. Amikor nálunk valamit rendezünk… nos, hogy is mondjam, amikor kedden megérkeztem, az első gondolatom az volt, hogy hol van a rendőrség? Ha mi próbálkozunk rendezvényekkel, kapásból ott terem egy csomó rendőr, rengeteg rendőr. Ez eléggé megnehezíti a dolgunkat, hogy különféle eseményeket szervezzünk. De nem csak ez a baj, hanem az is, hogy ha valami nagyszabású rendezvénnyel állnánk elő, propaganda céllal, ahova családok is eljöhetnének, antifasiszta csoportok jelennek meg demonstrálni és a csürhéik próbálják levadászni azokat, akik a mi rendezvényünkre kíváncsiak. Tehát az emberek, családok gyermekekkel sokszor azért nem jönnek el, mert tartanak a veszélytől, hogy megverik őket, vagy akár megdobják kővel, Molotov-koktéllal.

Szóval bármikor, ha megpróbálunk szervezni valami hasonlót, olyan, mintha háborút szerveznénk. Találkozópontokat határozunk meg, s megbeszéljük, hogy senki nem közlekedik egyedül, mind a rendezvény előtt és után. Az antifasiszták elkapnak akár egy spanyol zászlós pólóért is a főváros utcáin, vagy a metróban. Én nem vagyok a bevándorlók pártján, de általában nem ők kötnek beléd, hanem a sajátjaid. Ha spanyol színekben vagy, rossz vagy, gonosz vagy, fasiszta vagy, sőt, bűnöző. A focibajnokság alkalmával ez végre először megváltozott, ezért is említettem, de úgy vélem, megbirkózunk vele a jövőben. Egyre több ember csatlakozik hozzánk, mert a családok aggódnak gyermekeik jövője miatt. Tíz év múlva olyan rossz lesz a helyzet, hogy az ember óhatatlanul elgondolkodik: ha már azt is meg kell fontolni, hogyan merészkedjen az utcára, még azt találja mondani, hogy "inkább lelépek ebből az országból". Az utcán a helyzet rendkívül rossz. Mivel fölborult a városok társadalmi megoszlása, olyan dolgokkal találkozni, mint Amerikában. Latin bandák portyáznak városszerte. Az egyetlen különbség csak az, hogy nincsenek fegyvereik – egyelőre. Bár nyilván el tudod képzelni, azért hadd szemléltessem, milyen rossz a helyzet. Katalóniában van egy bűnbanda, akiket Latin Királyoknak hívnak. Teljesen legálisan léteznek, mint kulturális szervezet és támogatásban részesülnek a kormánytól. Ilyen érdekességeket szülnek az őrült törvények. Remélem, tudunk tenni ezek ellen, de mindenekelőtt el kell jutnunk arra a szintre. Egyelőre azt kell elérnünk, hogy biztosítsuk a támogatóink épségét a tüntetéseinken, hiszen ez az egyik fegyvere a médiának és az antifasisztáknak, hogy a megmozdulásainkat veszélyesnek mutatják.

SZKR: Mit gondolsz a magyar emberekről, akikkel a szigeten találkoztál?

Álvaro: Tetszik a hely, barátságosak az emberek. Egyedül jöttem, csupán Nicolassal (a HVIM külügyi képviselője - a szerk.) beszéltem, mint külföldi kapcsolattartóval. Nem ismertem itt senkit, de igazán kellemesen telnek a napjaim. Egyáltalán nem okoz gondot szóba elegyedni másokkal. Európa más részein az emberek sokkal zárkózottabbak, mint például a németek, vagy az északi népek. Igen, sokkal nehezebb beszélgetést kezdeményezni velük. Mondjuk, persze én úgy tartom, hogy mi, spanyolok azért picit nyitottabbak és barátkozóbbak vagyunk. De ami nagyon fontos, hogy itt most megértjük egymást, hiszen egyazon cél vezérel minket. Mondhatnám, hogy ami a ti problémátok, az a mi problémánk. Így, mivel nemzeti érzelműek vagyunk, sokkal könnyebb a beilleszkedés, s mondhatom, hogy eddig igazán remekül éreztem magam.

SZKR: Köszönjük szépen, hogy rendelkezésünkre álltál, s bízunk a két nép barátságában, szövetségében. Sok sikert kívánunk nektek, neked meg jó mulatást még itt a Magyar Szigeten!

Álvaro: Minden jót nektek is és köszönöm a meghívást!

A Demokracia Nacional nevű jobboldali spanyol szervezet meghívására a HVIM vezérkara Spanyolországba utazik. November 22-én nemzetközi találkozón vesznek részt, amelyen számos európai ország nemzeti érzelmű, jobboldali politikusai, valamint több Európai Parlamenti képviselő - közöttük az október 23-án a HVIM rendezvényén is felszólaló olasz Roberto Fiore - is jelen lesznek. Bővebb információ ITT.

(VIII. Magyar Sziget - Profee, Szent Korona Rádió)

A mecsetet Mubashra Ilyas pakisztáni származású, de német állampolgársággal rendelkező (értsd: bevándorló – a fordító) építész tervezte.

Klaus Wowereit (SPD) polgármester gratulált a helyi iszlám közösségnek imaházukhoz. Elmondta: örül, hogy a közösség felavathatta az új imaházat, ami egyben a városban tapasztalható vallási és kulturális toleranciát is kifejezi.

„Fontos, hogy különböző vallású és származású emberek az egymással folytatott párbeszéd útján egymást jobban megismerjék és le tudják építeni az előítéleteket. Biztos vagyok benne, hogy az ’Ahmadiyya’ közösség (1889-ben alapították Indiában – a fordító) a továbbiakban is kiveszi a részét ebből.”-nyilatkozta.

A Londonban székelő (!) Hazraf Mirza Masroor Ahmad kalifa megköszönte a szövetségi kormánynak és minden „bátor embernek” a részvételt, akik a nyílt tiltakozás ellenére elmentek a megnyitóra. A kalifa szerint a közösség a „szeretet mozgalma, ami a békeszeretetre épít”.

Az ostoba, teljesen torz valóságképről és tudatlanságról is tanúskodó kijelentésekre a német parlament elnökhelyettese, Wolfgang Thierse (SPD) tette fel a pontot. Véleménye szerint ugyanis, aki Németországban muszlimként szabadon gyakorolhatja vallását, az az arab világban maga is harcolni fog a keresztényekért! Thierse saját szavaival: „A saját vallás- és véleményszabadságot csak úgy lehet megvédeni, ha megvédjük mások vallás- és véleménnyílvánítási szabadságát – itt Pankow-Heinersdorban, Berlinben, Németországban, de a világ iszlám részén is.”

Fordítói kommentár:

Ezek nemcsak ostoba, hanem álszent szavak is. Gondoljunk bele! Ezek szerint én úgy biztosítom a saját jogaimat a saját hazámban (mert ezek szerint még ez sem adott), ha a saját érdekeim fölé helyezem annak az érdekeit, aki idegenként benyomul az országomba, eszi a kenyeremet, elveszi a munkahelyemet és egyfolytában újabb jogokat követel az én káromra. A mai politikai „elit” (nemcsak Németországban) körülbelül ilyen színvonalat vár el tagjaitól.

Ráadásul már a mecset terveit is széles társadalmi felháborodás és tiltakozás kísérte. Az ellenzők, akik a társadalom további eliszlamizálását látják a mecsetépítésekben, az elmúlt hónapokban megközelítőleg 200.000 aláírást gyűjtöttek össze. Ez a szám is jól jelzi, hogy Németországban kezd terjedni a tapasztalatokon alapuló iszlám- és bevándorlásellenesség. A párbeszéd és a tolerancia szószólói persze hajlamosak megfeledkezni a toleranciáról, ha az őshonos lakosság érdekeiről és akaratáról van szó. A mecset ellenzői eredetileg demonstrációt is szerveztek a megnyitóra, de emögül az egyes támogató szervezetek fokozatosan kihátráltak, így csak csekély számban jelentek meg demonstrálók. A tolerancia jegyében megjelentek szélsőbaloldali ellentüntetők is, de az erős rendőri jelenlét ezúttal megakadályozta, hogy szokásukhoz híven ezúttal is törjenek-zúzzanak.

Végezetül, azoknak, akik naivitást és nem szándékosságot feltételeznek a tolerancia bajnokainak viselkedéséről: Erhart Körting szenátor (SPD) a német polgárok tiltakozása kapcsán kifejtette, hogy a mecset építésének leállítása számára fel sem merült. Szerinte, ha csak egyetlen egyszer is megengedné, hogy egy csoportosulás megakadályozza egy mecset, zsinagóga, vagy egy templom (szerinte ez a sorrend) megépítését, akkor bűnt követne el, mondta a kommunista utódpárt tagjaként Körting a vallásszabadságra hivatkozva. Szerinte a mecset ellen fellépő őshonos németek csupán egy kis csoportosulás a saját hazájukban. A „csoportosulás” mellesleg annyi aláírást gyűjtött össze, mint ahány muszlim egész Berlinben van, de amikor választani kellett, mégis a jöttmentek érdekeit részesítették előnyben!

Ébredj, Európa!

(Morgenpost nyomán Krisztián, Szent Korona Rádió)

Azt már megszokhattuk, hogy Toroczkai Lászlót, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tiszteletbeli elnökét a szomszédos országokban folyamatosan zaklatják a hatóságok, ám most Kanadában is olyan súlyos jogtiprás érte, mint Szerbiában vagy éppen a Slota-féle Szlovákiában. Toroczkai kanadai magyarok meghívására érkezett az országba, hogy a kanadai magyarság központjában, a torontói Magyar Házban, majd Montreálban, Ottawában és máshol is előadásokat tartson az itthoni helyzetről. A budapesti Trianon-ellenes felvonulást követően, június 7-én hajnalban indult útnak, s magyar idő szerint este 7 órakor érkezett a kanadai Torontó repülőterére, ahol három kanadai rendőr a repülőgépből való kiszálláskor rögtön őrizetbe vette, miközben mellesleg Oszama Bin Laden külsejű muzulmánok és afrikaiak tömege háborítatlanul lépett be Kanadába. Toroczkait a repülőtér rendőrségi részlegébe vitték, ahol közölték vele, hogy terrorista-gyanús személynek számít. A három színesbőrű kanadai rendőr a legapróbb részletekig mindent tudtak Toroczkairól, s Kárpát-medencei tevékenységéről. Órákon át vizsgálták a személyi számítógépét, miközben többek között arról faggatták, hogy mit keresett többször Koszovóban, miért került összetűzésbe a magyar és a szomszédos országok hatóságaival, s mit akar a HVIM? Toroczkai Trianonról és a Gyurcsány-kormányról mesélt nekik, de ezek az Észak-Amerikától távol zajló dolgok nem nagyon hatották meg az európai ősökkel láthatóan nem rendelkező rendőröket, akik le is vetkőztették Toroczkait, a teste teljes felületén tetoválásokat keresve. Öt órás kihallgatás után végül rabosították Toroczkait, így most már a kanadai bűnügyi nyilvántartásban is szerepel, majd egy helyiségbe kísérték, ahol a repülőtéren elfogott, megbilincselt, főként afrikai bűnözők ültek, majd egy kis idő múlva visszajöttek a rendőrök, s közölték vele, hogy két választása van: 1. A nemzetbiztonságra veszélyes személyként eljárást indítanak ellene, mely időre – kb. 6 nap – a reptéren elfogott bűnözőkkel együtt fogdába zárják, s az eljárás végén valószínűleg örökre kitiltják Kanadából 2. Aláír egy papírt, hogy most azonnal önként elhagyja Kanadát. Ebben az esetben nem tiltják ki, és visszajöhet egyszer, de kizárólag turistaként, beszédet soha nem tarthat Kanadában. A döntésre Toroczkai 3 percet kapott, s ő az utóbbi lehetőséget választotta, bár közölte a rendőrökkel, hogy magánemberként egyáltalán nem érdekli Kanada, s turistaként soha nem jönne ebbe az országba, ahogy az USA-ba sem. Kizárólag az itt élő magyarok hívására és értük jött volna, a magyar ügy elősegítése érdekében.
Amikor a rendőrök Toroczkait a repülőtér beléptető kapuin kívülre kísérték, hogy megkapja a jegyét, az őt ott 5 órája idegesen váró kanadai magyarok észrevették, s hozzá futottak. A rendőrök először meg akarták akadályozni a találkozást, végül feladták. A Toroczkait meghívó kanadai magyarok – miközben telefonon tartották a kapcsolatot a Magyar Házban Toroczkai előadására összegyűlt több száz magyarral - mintegy fél óráig vitatkoztak a rendőrökkel, ám azok hajthatatlanok voltak, s arra hivatkoztak, hogy felsőbb utasítást hajtanak végre. Végül a rendőrök annyit voltak hajlandóak elárulni, hogy Kanadából érkezett bejelentés alapján tudtak Toroczkairól, s a kanadai szervek a magyar hatóságoktól (nyilván az NBH-tól) kértek információkat Toroczkairól, azok pedig – a jelek szerint - készségesen kiszolgáltattak egy büntetlen előéletű magyar állampolgárt egy idegen országnak.
A rendőrök feltették Toroczkait az első Európába induló repülőre, így másfél napos folyamatos repülőút és vegzatúra után vasárnap délben érkezett vissza magyar földre. A kanadai magyar vendéglátóitól – akik a kárba veszett repülőjegyet is fizették – megtudtuk, hogy Toroczkai érkezése előtt néhány nappal egy befolyásos, Magyarországról elszármazott kanadai férfi, bizonyos Ajkler Béla hívta fel őket, s Toroczkai meghívására utalva közölte, hogy jobb lenne, ha a meghívó házaspár „alacsonyabban szállna”, mert még esetleg leesnek. Emellett Magyarországról elszármazott kanadai emberek igyekeztek sikertelenül megakadályozni, hogy Toroczkai a torontói magyar központban is felszólalhasson. A fenyegetőzések a végén, úgy tűnik, mégis beváltak.
Toroczkai egyébként elmondta, hogy természetesen panaszt tesz a kanadai külképviseleten, főként azért, mert – függetlenül a vele politikai okokból történt meghurcoltatástól – úgy értesült, hogy az utóbbi időben több nemzeti érzelmű magyar állampolgárral hasonlóan bántak el a kanadai és amerikai hatóságot. A jelek szerint tehát a Szilvási György titokminiszter által beígért, magyar hazafiakat tartalmazó „terrorista-listát” már hazaáruló módon le is adták az idegen hatóságoknak.

Nemrég Budaházy György, a Budaházy c. műsorunkban foglalkozott a Kanadába utazni kívánó Máramarosi Gábor történetével, akit szintén "bűnözőként" kezeltek magyar származása miatt a kanadai hatóságok, és őt sem engedtek be az országba. (műsor)

Szerencsére azonban egészen jó véleményeket is lehet hallani olyan vidéki lapokban, amik még azért írhatnak néha-néha igazat is, íme egy gyöngyszem:

Korunk riadalmai

Feltartóztatták Toroczkai Lászlót, a HVIM tiszteletbeli elnökét néhány napja a torontói repülőtéren, majd visszatoloncolták Magyarországra. Állítólag terroristagyanús személy, s ezzel nem lehet tréfálni, mint tette egy régi iskolatársam, aki a semmiből tévedt elő egyik nap, hogy elmondja nekem a történetét. Angliából repült Budapestre, amikor egy rossz pillanatában – túlságosan vidám volt, mint mondta – közölte a légikísérő asszonyok egyikével, hogy ő bizony arab terrorista. Az út további részében nem foglalkoztak vele, ám amikor leszállt a repülő, teljes készültség fogadta Ferihegyen és egy kommandós úgy lekapta a gépről, mint ingről a gombot. Kivizsgálták az esetét, majd pénzbüntetést kapott a légi közlekedés veszélyeztetéséért: és ezzel azt hiszem, olcsón megúszta a kalandot. Ezt a kort éljük. A terroristák ritkán akarnak előadást tartani a torontói Magyar Házban, s nem jelentkeznek be a stewardessnél – mumusnak azonban éppen olyan rémisztőek, mint a középkorban a pestis.

Tihanyi Tamás (Fejér megyei hírlap)

A Bocskai Rádió interjút készített Toroczkai Lászlóval, melyet meghallgathat itt.
(HVIM-sajtószolgálat - Szent Korona Rádió)

A német hadsereg Párizsban - fotókiállítás, soha nem látott érdeklődéssel

Párizsban, a második világháború idején, a német megszállás alatt készült képekből nyílt kiállítás, amit július 1-ig lehet megtekinteni. A képeket az 1973-ban elhunyt André Zucca, a maga korában híres fotós készítette a németek megbízásából. Az érdeklődést jól jellemzi, hogy olyan sokan szeretnék látni a több, mint 200 fotóból összeállított kiállítást, amit eddig egyetlen reklámkampánnyal sem sikerült elérni.
A kiállított képek megdöbbentően más képet mutatnak egy németek által a második világháborúban megszállt ország fővárosáról, mint amiket a hivatalos történetírás mutogatni szokott. Jókedvű, mosolygó emberek, rend és nyugalom sugárzik a képekről. Ráadásul a fotók az akkoriban még ritkaságnak számító színes technikával készültek.
Már meg sem lepődhetünk azon, hogy sokaknak ez persze nem tetszik. A polgármester szerencsére védelmébe vette a kiállítást, így az végig látogatható marad. A nyomásnak engedve azért párhuzamosan megtekinthető lesz egy "elrettentő" kiállítás is, csökkentendő a Zucca kiállítás pozitív kisugárzását, amit egyébként a zsidónegyedben rendeztek meg.

Képek, források:

http://www.stern.de/unterhaltung/ausstellungen/618136.html?cp=1
http://www.welt.de/kultur/article1936315/Streit_in_Paris_um_farbige_Nazifotos.html

(A fenti két link alatt más-más képek vannak, érdemes mindet megnézni!)

A kiállítás rendezője: http://www.parisbibliotheques.org/livre379.html

Auschwitz Karl Höcker SS-Obersturmführer fotóin keresztül

A közelmúltban egyedülálló fotóalbum került a nyilvánosság elé. A képeket Karl Höcker SS-tiszt készítette, de sok képen felbukkan ő maga is. A képek az auschwitzi munkatábor hétköznapjait mutatják be, eddig soha nem látott szemszögből.
A képeken a tábor őrszemélyzetét, tiszteket lehet látni pihenés, vagy beszélgetés közben. A fotóalbum képei 1944 nyarán készültek, ez külön emeli a különlegességét.
Persze hullahegyeket, emberi bőrből készült lámpaernyőket és hasonló őrültségeket nem látni sehol. Újabb szög a holokauszt-mítosz koporsójába.

Képek, forrás:
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/ssalbum/auschwitz_album/

(Sok érdekes album van még, érdemes böngészgetni egy kicsit!)

(Krisztián - Szent Korona Rádió)