Olyan jó volt a karácsony, amely már az ádventtel megkezdődött és egészen újévig, kiskarácsonyig tartott, hogy ilyenkor vízkeresztkor még szükségünk van egy kicsi ünnepre. Van ugyan egy elfeledett vasárnapunk, az 53. vasárnap, amikor is az aprószentekről, a betlehemi gyermekgyilkosságról kellene beszélnünk. Ezt a szörnyű eseményt még a hivatásos történetírók is, akik Jézusról csak egy sort írtak, megörökítették. Szóval beszélnünk és emlékeznünk kellene mindazokról, akik Jézusért áldozták fel az életüket, akiket a fény, az igazság, az Isten szeretetének megvallása miatt elpusztítottak. De hát ilyenkor nem búslakodni akarunk, hanem felöltözni az erőt, aminek a segítségével élni tudunk.
Vízkereszt az életről szól. Mintegy átugorjuk a nehéz napokat egy halálugrással, hiszen a karácsony utáni és újév előtti napok mindig is kérdéses napok voltak mindenütt a világon, minden kultúrában. Talán ezért van az, hogy ilyenkor tombolnak az emberek, s durrogtatnak, s minden olyan, mint háború idején. Nagaszaki és Hirosima és minden nagy bombázás túlélői mind arról számolnak be, hogy az atombomba fénye soha nem látott szépségű volt, vagy Bagdad éjszakai bombázása nagyszerű látvány volt, a felfoghatatlan pusztulás ellenére is. Ugyancsak színes látvány a szilveszteri hidegben, ködben, fagyban a sok petárda és a tűzijáték. Olyan ez a néhány nap, mintha valami lezárt, elbástyázott helyről kirobbanna egy csomó indulat és tobzódás.
S persze jó hideg van mindenütt, s ez a hideg pusztít is. Ugyanis most pusztulnak el a hidegben sok bajt okozó vírusok, a gyümölcsfák kártevői, most „fogy a féreg", ahogy egyszer egy korondi férfi elégedetten mondta a farkasordító hidegre. És most zárkózik be teljesen a természet is, hogy egyszer majd a csalogató fényre ismét megnyíljon. Ezt a néhány napot - amelyben ott van a betlehemi gyermekgyilkosság, és mai megfelelőjeként a milliónyi abortusz borzalma is - nekünk ünnepi méltósággal kell megélni. Vízkereszt az életről szól és nekünk minden időben minden erőnkkel - a vészjósló jelek és a halál jelenléte ellenére - az életet kell keresnünk.
Vízkeresztkor a háromkirályok ünnepe is erről szól. Úgy tudjuk, hogy a királyok, bölcsek vagy tudósok már legalább 3-4 hónappal korábban neki kellett vágjanak a nagy útnak Betlehembe, követve a csillagot, amelynek a pályáját a ránk maradt, és a londoni British Múzeumban ma is megtekinthető agyagtáblák szerint már Jézus születése előtt 100 évvel kiszámolták! Tehát a birtokukban volt egy hatalmas tudás, ami nélkül el sem indulhattak volna a sok megpróbáltatással teli útnak; és birtokukban volt az az erős hit, hogy a Messiásról szóló próféciák igazak, és a megszülető Gyermekkel a fény meg fog érkezni. E bizonyosságuk a korabeli hagyományon is– hiszen az Ószövetség jó néhány évtizeddel ezen események után lett olyanná, mint amit mi is ismerünk – , és a korabeli tudományon is alapult, amely elsősorban a csillagok tudományát jelentette. A háromnak gondolt szent király vagy tudós hitében találkozott a hagyomány, amely a lélek dolgait őrzi, és a tudomány, amely a tényeket rögzíti.
Ahhoz, hogy valaki ne csak a saját szakterületét művelje, nagy elhatározás kellett, ahogy napjainkban is. Csak kalandvágyból van kedve az embernek pl. olyan területre menni, ahol állandó a viszály és a háború, mint egykor és sajnos most is, ahol minden igazságnak két olvasata van, ahol gyermekeket gyilkolnak, és tökéletesen kimerítik minden érvényes és elavult büntetőtörvénykönyv eseteit. Hatalmas cselekedet volt a háromkirályok, vagy a három képzett tudós részéről, akik nem csak tudták a dolgokat, hanem hitték is, akik ismerték is a világot és lélek szerint élték is, hogy a belső indíttatásra hallgatva heteken-hónapokon át tevegeltek, gyalogoltak, erős bizonyossággal vállalták a teljes bizonytalanságot, csakhogy eljussanak a Heródes miatt rosszhírű vidékre, és ott rátalálva az újszülött Királyra, átadhassák ajándékukat. Tudásuk és hitük mellett ezzel tanúságot tettek mérhetetlen alázatukról is, ahogy azt annyi szép, a királyok hódolatát ábrázoló képen láthatjuk is. Az elmúlásban, a fegyverropogás zűrzavarában, a szüntelen gazdasági és politikai tűzijátékban nem a halált, hanem az életet keresték, és rátaláltak az Élet Urára.
Volt még egy másik csapat is: a pásztorok, akik ugyancsak igyekeztek Jézushoz, mint a bölcsek. Kezdeti félelmük elmúltával bennük is erős volt a meggyőződés, hogy tényleg megszületett a messiás, hiszen angyalok vitték meg nekik az örömteli hírt. Azaz nekik is az ég üzent, és számukra is elfogadható volt a híradás, hiszen minden éjjelt kinn töltöttek a szabadban és ők is ismerték jól a csillagok járását. Mind a városból érkező, nagy műveltségű bölcsek, mind az életüket a legelőkön töltő pásztorok, a csillagos égről olvasták le, hogy meg kell születnie a Megváltónak.
Vízkereszt ünnepén arra emlékezünk, hogy Jézus földi, testi valóságában elérhetővé válik mindenki számára, hiszen eljutnak hozzá a bölcsek is, a pásztorok is. Ők együtt hitelesítik az emberiség és az egész világ számára, hogy megérkezett Krisztus és így kinyílnak azok a kapuk, amelyek eddig zárva voltak a menny felé. Isten jelenléte ezzel valósággá válik, és ezt a jelenlétet kell nekünk mostantól az életünkkel tanúsítani, annak ellenére, hogy a holnap újrakezdődő iskolai, munkahelyi forgatag olyan lesz majd, mintha nem is történt volna semmi különös.
Pedig nagyon nagy dolog történt. Megérkezett újra valóságosan és élhetően hozzánk Isten tisztító fénye, szeretete, s erről ráadásul a pásztorok, de még erősebben a bölcsek is híradást adtak, amikor a betlehemi istálló áhítatából hazaindultak és elvitték az evangéliumi jó hírt az egész világra. Nekünk tudnunk kell most, hogy egyetlen lehetőségünk van arra, hogy boldog és kegyelemmel teljes legyen ez az év, amit néhány napja megkezdtünk, hogy megkeressük a fényt, az életet. Ünnepi gondolatainkat most fel kell váltsa egy nagy elhatározás, hogy nem engedjük, hogy az ünnepi megszentelődésünk megerőtlenedjék bennünk, hogy körbezárjon bennünket bármilyen kicsinyhitűség, érdektelenség, szeretetlenség, pláne kétségbeesés - ehelyett újra és újra meg kell keresnünk, hogyan is élhetünk szeretetben ebben a lehetetlen világban.
Mi is ezzel az egész lényünket átjáró állhatatos örömmel vágjunk bele a következő évbe, hogy lelkiismeretünk, gondolataink, imádságaink és cselekedeteink által, egész személyiségünkön keresztül az evangélium hirdettessen.
(a prédikáció elhangzott: 2009. január. 4-én, a Budapest Külső – Űllői Úti Református Egyházközségben - Bereczky Zoltán, református lelkipásztor - zoltan@jokay.hu)
Hozzászólások
1 óra 26 perc
1 óra 35 perc
2 óra 26 perc
2 óra 46 perc
2 óra 57 perc
2 óra 59 perc
3 óra 48 mp.
3 óra 3 perc
3 óra 8 perc
3 óra 21 perc