Miután Jorge Bergoglio, azaz I. Ferenc pápa megjelent a Szent Péter-bazilika loggiáján, nagyon fura dolgokat láthattunk: nem volt hajlandó felvenni a pápai hatalom tulajdonképpeni jelképét, a mozettát (avagy vállkendőt), kétszer is Róma püspökének nevezte magát, nem pedig pápának, és így tett elődjével is; valamint megáldatta magát a néppel és meg is hajolt előtte, holott nincs olyan katolikus liturgia, amiben a nép áldaná meg a papot. A népnek kellene előtte meghajolnia és neki kell megáldania a népet. Utóbbi persze az Urbi et orbi során meg is történt. Végül hiába voltak a szeme előtt hatalmas betűvel a latinul mondandó mondatok, nem sikerült pontosan felolvasnia a szöveget. És a három bíboros, aki mögötte állt a loggián: Giovanni Battista Re, Leonardo Sandri és Claudio Hummes, mind Angelo Sodano emberei, aki a XVI. Benedekkel szemben álló kuriálisok vezetője.

Bergoglio 2005-ben Ratzinger ellenfele volt a konklávén. A 115 fős bíborosi testületnek több mint a felét XVI. Benedek nevezte ki, a II. János Pál-féle vonallal együtt meglett volna a kétharmaduk. Vajon miért választottak valakit, aki a kicsi (talán vele együtt 16 bíborost számláló) progresszív csoporthoz tartozik?

Mint ismert, Benedek pápa a Vatileaks kirobbanása utána felállított egy háromtagú bíborosi bizottságot, nyolcvan éven feletti kardinálisokból, akik jogosultak voltak bárkit kikérdezni a Vatikánban, a bíborosokat is beleértve. Ők készítettek egy háromszáz oldalas jelentést, amit átadtak tavaly ősszel a pápának. Senki más nem tudja ezen a négy emberen kívül, hogy mi áll ebben az összefoglalóban, Benedek pedig azt mondta: csak az utódjának adja át. A bíborosok a konklávé előtt petícióztak, hogy hadd nézzék meg a jelentést. Benedek nem engedett. Most kénytelen lesz átadni a jelentést egykori ellenfelének.

A La Repubblica című, progresszív-balos olasz lap érdekes riportot közölt pár hete egy jó, de nem Vatikán-szakértő újságírónő tollából. A cikk szerint meleglobbi működik a Vatikánban, bíborosi szintig. Hivatkozás azonban nincs benne. Pár nappal később kiderült: a cikket a Panorama című, kicsi magazin anyagára alapozták, amelyet egy bizonyos Ignazio Ingrao írt. Ő azt állítja: tudja, mi van a jelentésben: vatikáni meleglobbi. Oké. De honnan tudhatja, ha maga is beismeri, hogy nem látta a jelentést? Ingrao kikérdezett 15 vatikáni dolgozót, akiket a három bíboros is kifaggatott. Azt kérdezte tőlük: mit kérdeztek tőlük, és mit mondtak. Ők beszéltek a meleglobbiról.

Mit fog tudni mindezzel kezdeni I. Ferenc? Persze az egyház nem csak a Vatikánból áll. Végső soron így sem nagyon tudjuk, miről van szó. Az biztos, hogy a konklávé előtti misén Angelo Sodano, a bíborosi testület vezetője (II. János Pál egykori államtitkára) meglepő módon nyitott a balosok felé: társadalmi igazságosságról és hasonló, progresszív dolgokról értekezett Ratzinger 2005-ös beszédénél sokkal laposabb prédikációjában. Pedig ő inkább II. János Pál vonala. Bergoglio viszont VI. Pálé. Ha előbb tudnánk meg, ki lesz a pápa, mint hogy milyen nevet választ, Bergoglioról mindenkinek egy VII. Pál jutna eszébe (bár Sodanóék másik favoritjáról, a sosem mosolygó Odilo Schererről is azt mondták a brazil források, hogy VII. Pál lenne, ha pápa lenne belőle).

Bergoglio egy kis lakásban lakott Buenos Airesben a püspöki palota helyett, maga főzött, tömegközlekedést használt. A pápai bemutatkozás után is elutasította a pápai autót, inkább a bíborosokkal együtt felszállt a buszra. Szimpatikus, emberközeli, puritán vonások. Talán túlságosan is. Végül is egy püspök, egy pápa nem népvezér, és nem a nép választja.

A következő években várhatóan sokat fogunk olvasni a pápai dokumentumokban társadalmi igazságosságról, népek közötti testvériségről, a javak „igazságos” újraelosztásáról: kicsit vissza fog térni a hatvanas évek fogalmi készlete a Vatikánba, a Mater et Magistra és a Populorum progressio, XXIII. János és VI. Pál szociális enciklikáinak szelleme. Bergoglio egyszer még egy protestáns lelkipásztorral is megáldatta magát, ami igencsak érdekes egy katolikus püspöktől. Liturgikus ügyekben pedig Benedek pápa szöges ellentéte, ahogy minimalizmusa is. Míg XVI. Benedek a régi rítusú, tridenti mise szabad bemutatása mellett rendelkezett kötelező jelleggel, addig ezt a rendelkezést egyházmegyéjében Bergoglio nem hajtotta végre. Rendszerint odaadta a katedrálisát más felekezeteknek, ami igen problémás a katolikus teológia szempontjából

Mindenesetre az optimista évtizedekben Bergoglio Németországban tanult, azaz elmerült a progresszív teológiai felfogásban. Habár ismerte a régit is, hiszen abból érkezett. A felszabadítás teológiáját azonban elutasította, közel van az egyházi középnek tekinthető Comunione e Liberazione mozgalomhoz (ez nem biztos, hogy sokat jelent, mivel ez állt Benedek pápa és a Benedek által támogatott Angelo Scola milánói érsek mögött is). És a jezsuita renden belül még mindig kevésbé volt liberális, mint nemrég elhunyt bíborostársa, a XVI. Benedek másik nagy ellenpólusának tartott Carlo Maria Martini. Sőt, Bergoglio számított vele szemben a „konzervatívnak”. A jezsuita rend egyébként már régen nem az egyházi konzervativizmus bástyája, sőt: inkább ellenkezőleg. Az viszont változatlanul igaz, hogy a jezsuiták a legképzettebb szerzetesek.

Érdekes, hogy a mainstream média rögtön konzervatívnak kiáltotta ki I. Ferenc pápát. Csakhogy egyházon belül nem az számít, hogy ki milyen álláspontot foglal el a melegek, az abortusz, a női papság kérdésében – a legprogresszívebb bíborosok is konzervatívok ezen kérdésekben világi, politikai mércével. A média által progresszívnek mondott bíborosokat hétköznapi szempontból inkább liberális konzervatívnak lehetne mondani. Még akkor is, ha az argentin elnök középkori inkvizítornak nevezte, és az argentin elnöknővel is konfliktusba keveredett a melegházasság miatt. Amúgy állítólag szigorú modernizátor.

Két embert tudunk idézni. Metternichet, aki IX. Piusz megválasztása után azon lamentált: liberális pápát választottak Rómában. IX. Piusz azonban elég gyorsan konzervatívvá vált. Másrészt idézhetjük Raymond Leo Burke bíborost, akit egyszer arról kérdeztek, mit gondol az abortuszról, aztán elhűlt a kérdező, hogy Burke kiállt az abortusz ellen. A bíboros azt válaszolta neki: miért, mit várt, mit fog mondani a katolikus egyház püspökeként?

Margaret Thatcher és Ronald Reagan mellé II. János Pál dukált. Obama és Barroso mellé I. Ferencet kaptuk. Egy azonban biztos: I. Ferenc pápa nem fogja megváltoztatni a katolikus egyház tanítását, mivel a pápákat a katolikusok közül választják. Nem értjük, ezt miért nem értik meg sokan, amikor annyira egyszerű. Reméljük azért, hogy nem csak püspöknek gondolja magát, hanem pápának is. Szerintünk I. Ferencet jó eséllyel szeretni fogja a világ.

(Mandiner blog)

Párizsban tüntetés zajlott a homoszexuális házasság törvénybe iktatása ellen. Ennek kapcsán nyilatkozott Vincenzo Paglia, a Családok Pápai Tanácsának elnöke arról elképzelésről, amely szerint homoszexuális párok is örökbe fogadhatnának gyermekeket. Az egoizmus diktatúrájának nevezte ezt a törekvést, amely az emberi természet rendjének felborítására törekszik.

A Vatikáni Rádiónak adott nyilatkozatában Paglia érsek elmondta, hogy nagyon veszélyes dolog, amikor a házasság és a család erejét gyengíteni, tagadni akarják, mert ilyenkor az emberiség jövője forog kockán. Határozottan kijelentette: „ha homoszexuális párok örökbe fogadhatnak gyermekeket, az oda vezet, hogy a gyermek árucikké válik… Amióta a világ világ, a gyermeknek azon a természetes közösségen belül kell megszületnie és felnövekednie, amely egy apa és egy anya közössége.”

A gender elméletről, amely a nemi különbségeket csupán kulturális fejleménynek tartja, azt gondolja: hirdetői mintha nem látnák a valóságot, amelyben élünk. Feltette a kérdést: amikor valaki manipulálni akarja a természetet, miért igyekszünk oly hevesen megakadályozni, ha ökológiáról, környezetvédelemről van szó, és ezzel ellentétben, miért nem vigyázunk arra, milyen manipulációkat akarnak végrehajtani az antropológián belül?

Véleménye szerint ha életünk ritmusát saját énünk, saját vágyaink kielégítése diktálja csupán, akkor valóban minden megtörténhet: akár le is rombolhatjuk az emberi civilizációt. „Az Egyház tudatában van annak, hogy társadalmi és antropológiai szempontból is mekkora ereje van a családnak, ezért mindenképpen védelmezi. Védelmezi, mert szereti a férfit, szereti a nőt, szeret mindenkit, és nem akarja, hogy lerombolják a bölcsőt, amelyből az egész társadalom megszületik és erőre kap” – zárta gondolatait Vincenzo Paglia érsek, a Családok Pápai Tanácsának elnöke.

(Magyar Kurír)

Hallgatással kell tisztelni azt, ami Krisztus születésében az ő istenségének legközvetlenebb, legfőbb és legsajátosabb tulajdonsága. Még kevésbé fürkésszék ezeket kíváncsiskodó gondolataink. Mert ahol nem közvetített sem idő, sem korszak, ott nem találhatunk rá a módjára sem, nem volt jelen szemtanú sem, aki elbeszélhetné, arról milyen fogalmat alkothat magának az értelem? Milyen megértett valóságnak áll rendelkezésére a nyelv? Ám volt az Atya, és a Fiú született. Ne kérdezd: Mikor?, hanem mellőzd ezt a kérdésfeltevést. Ne vizsgáld: Hogyan?, mert erre nem lehetséges válaszolni. Mert a „mikor?” az időt jelenti, a „hogyan?” pedig a születés testi módozatainak buktatóihoz vezet. Csak annyit tudok mondani, ami az Írásból való, hogy a dicsőség kisugárzása (Zsid 1,3), és hogy az őskép képmása. Mivel a válaszul adott indoklás nem állítja meg kíváncsiskodó gondolataid sorát, a dicsőség elbeszélhetetlenségénél keresek menedéket és megvallom, hogy fogalmainkkal felfoghatatlan, emberi szavainkkal elmondhatatlan az isteni születés módja. Ne beszélj így: Ha született, akkor valamikor nem volt! A szavak fondorlatosságával ne szedj fel a széppel szemben érzéketlen gondolatokat, hogy a földies példák nyomán súlyos sérelem érje az igazságot, és bemocskolódjon a theologia. Azt mondtam, hogy „született”, hogy ezzel rámutassak eredetére és okára, de nem azért, hogy ezzel időben későbbinek minősítsem az Egyszülöttet. Te meg ne jártasd az eszed hiábavalóságokon, a Fiút megelőző korábbi világkorszakokon, amelyek soha nem is voltak és nincsenek is. Mert hogy is lehetnének korábbiak a teremtmények Teremtőjüknél? – Csak éppen arról feledkeztem meg, hogy amit el akartam kerülni, szinte önkéntelenül ahhoz lyukadtam ki a beszéd logikája miatt. Hagyjuk abba tehát az örök és kimondhatatlan születés elbeszélését, abban a meggyőződésben, hogy az ész a dolgok mögött marad le, a szó meg ismét csak szegényesebb a gondolati tartalomnál.

*

Azt kell tehát megfontolni, mily messze esik a szó az igazságtól. Mert amennyire lehetetlen, hogy az értelem a természetüknél fogva felfoghatatlan valóságokba behatoljon, ugyanilyen mértékben lehetetlen szóval behatolni az ilyen természetű szellemi valóságokba. Isten a földön van, Isten az emberek között van, nem tűz és harsonaszó által, nem füstölgő és homályba burkolódzó hegyen keresztül, nem a hallgatók lelkét rémületbe ejtő vihar által adja törvényét, hanem szelíden és kedvesen szól a vele egy fajtához tartozókhoz a testen keresztül. Isten a testben. Nem időszakonként működve, mint a prófétákban, hanem magával egy természetűvé téve az emberséget és azt magával egyesítve tulajdonává téve, és az ő miénkkel egynemű teste által önmagához vezetve vissza az egész emberiséget. Ezt kérdezik: Hogyan jut el a ragyogás egy által mindegyikhez? Milyen módon van a testben az istenség? Ahogyan a tűz a vasban. Nem helyét változtatva, hanem közölve magát. Hiszen a tűz nem szalad át a vasba, hanem megmarad a maga helyén, csak átadja neki erejét, és önmaga egészével tölti be azt, ami részesedik benne. Ugyanígy az Isten Ige sem mozdult ki önmagából, mégis köztünk lakozott (Jn 1,14), nem lett változás alanya, és az Ige mégis testté lett (Jn 1,14). Az ég sem vált meg attól, aki összetartja, és a föld is ölébe fogadta a mennyeit. Ne akard az istenség aláhullásának gondolni, mert nem megy egyik helyről a másikra, mint a testek. Azt se képzeld, hogy az istenség megváltozott, testté alakult át. Mert a halhatatlan változatlan. Azt kérded: Hogy lehet, hogy a test gyöngesége nem árasztja el az Isten Igét? Már megmondtuk, hogy a tűz sem veszi át a vas tulajdonságait. A vas fekete és hideg, de ha a tűz felhevíti, alakot változtat, akkor ragyogóvá válik, és nem a tüzet feketíti be, ellenkezőleg, maga izzik, nem hűti le a tüzet. Ugyanígy az Úr emberi teste is, maga részesedik az istenségben, nem ő ruházza saját gyengeségét az istenségre. Avagy nem engeded meg, hogy az istenség ehhez az érzékelhető tűzhöz hasonlóan fejtse ki hatását, hanem az emberi gyöngeségből kiindulva szenvedélyt képzelsz azzal kapcsolatban, ami mentes a szenvedélytől, és nehézségeid támadnak arra vonatkozóan, miként léphet közösségre a romlandó természet a sérthetetlennel? Akkor tudd meg a titkot. Az Isten azért van a testben, hogy az ott megbúvó halált megölje. Mert ahogyan a test esetében a mérgekből megfelelően kikevert gyógyszer eltávolítja az ártalmakat, és ahogyan a házban levő sötétséget eloszlatja a behozott világosság, ugyanúgy semmisül meg az istenség jelenlétében az emberi természeten eluralkodó halál. Mint a jég a vízen, amíg tart a sötét és az éjszaka, elborítja a víz felszínét, a napsugár melege azonban elolvasztja. Ugyanígy uralkodott a halál Krisztus eljöveteléig (vö. Róm 5,14), miután azonban megjelent Istenünk üdvözítő kegyelme (vö. Tit 2,1), és felkelt az igazságosság Napja (Mal 4,22), a halált elnyelte a győzelem (1Kor 15,54), mert nem tudta elviselni az igazi élet jelenlétét. Ó Isten emberek iránt megmutatkozó szeretetének és jóságának mélysége! Túláradó jósága következtében megszabadulunk a szolgaságtól! […]

*

A mágusokkal együtt boruljunk le előtte, a pásztorokkal együtt dicsőítsük, alkossunk kórust az angyalokkal. Mert ma Megváltó született nekünk, aki a Felkent Úr. Isten, az Úr megjelent nekünk (Lk 2,11; Zsolt 117,27), nem az Isten formájában, nehogy megrémissze a gyöngét, hanem a szolga alakjában (Fil 2,7), hogy a szolgasorba süllyedtet felszabadítsa. Lelkében ki olyan lomha, ki olyan hálátlan, hogy ne örvendezne, ne ujjongana, ne repesne boldogan a történtek fölött? Az egész teremtés közös ünnepe ez. A világfölöttieket ajándékozza ez a világnak! Ez főangyalokat küld Zakariáshoz, Máriához is, ez állítja karba az angyalokat, akik mondják: Dicsőség a magasságban Istennek, és béke a földön, jóakarat az emberek között (Lk 2,14). Csillagok futnak az égről, mágusok kelnek útra a pogányok közül, a föld barlangjába fogadja. Nincs senki, aki valamivel hozzá ne járulna, nincs senki, aki hálátlan volna. Zengjük mi is az örvendezés énekét! A theophaneia nevet adjuk ünnepünknek. A világ üdvösségét ünnepeljük, az emberiség születésnapját. Ma kapott feloldozást Ádám az átok alól. Többé már nem áll, hogy a földből vagy, és visszatérsz a földbe (Ter 3,19), hanem az éghez kapcsolódsz, és felvesznek a mennybe. Már nem áll az, hogy fájdalommal szülöd gyermekeidet (Ter 3,16), mert boldog vajúdás hozta a világra az Emmánuelt, és boldogok az emlők, amelyek szoptatták (Lk 11,27). Mert Gyermek született nekünk, és Fiú adatott nekünk, amelynek vállán a fejedelemség (Iz 9,6). Szívem kivirágzik, szellemem forrása buzog, csak hát parányi a nyelv, és homályos a szó ahhoz, hogy ily nagy örömet hirdethessen. Csak úgy gondolkodj az Úr emberré válásáról, hogy az Istenhez illő legyen! Gondold sértetlennek és minden szennytől mentesnek az istenséget! Még akkor is, ha anyagi természetben születik. Mert helyrehozza azt, ami szenvedéllyel terhes, és nem őt borítja el a szenvedély. Nem látod, hogy ez a Nap ott van az iszapban is és mégsem sározódik be, rásüt a szennyesekre is, és nem mocskolódik be, de nem veszi át bűzüket. Éppen ellenkezőleg, ha tartósan érintkezik ezekkel, kiszárítja rothadásukat. Miért félsz tőle, hogy valami a mi mocskunkból a szenvedélymentes és sértetlen természethez vegyül? Éppen azért született, hogy téged a veled való rokonság által tisztítson meg. Azért növekedik, hogy te a szoktatás által megbarátkozz vele. Ó, Isten jóságának és emberszeretetének mélysége! A túlságosan nagy ajándék miatt nem adunk hitelt az adományozónak! Gazdánk nagy emberségessége miatt rugdalódzunk szolgálata ellen. Ó, mekkora gonosz hálátlanság! A mágusok leborulnak előtte, a keresztények pedig azt vizsgálják, hogyan lehet testben az Isten, és milyen testben, és vajon teljes vagy nem teljes a felvett ember. Némuljanak el a fölösleges kérdések Isten Egyházában! Tartsák azt a felfogást, amelyre hitet tettek! Amit hallgatás borít, azt ne fürkésszék kíváncsiskodva! Csatlakozz azokhoz, akik örömmel fogadják az égből érkező Urat! Gondolj arra, hogy a pásztorok bölcsekké váltak, a papok prófétáltak, az asszonyok örvendeztek, Mária örvendett, amikor Gábrieltől tanítást kapott (Lk 1,28), Erzsébet pedig méhében hordozta az örömében ujjongó Jánost (Lk 1,44). Anna örömhírt hirdetett (Lk 2,38), Simeon karjaiba vette (Lk 2.28), a kicsinyke csecsemőben imádták a nagy Istent! Amit láttak, azt nem nézték le, hanem Istenségének nagyságát dicsőítették. Mert úgy jelent meg az isteni erő az emberi testen keresztül, mint a fény az áttetsző ablaktáblákon át, megvilágosítva azoknak szemeit, akiknek szíve megtisztult! Mi is velük együtt fedetlen arccal tükrözzük az Úr dicsőségét, és átalakuljunk dicsőségről dicsőségre (2Kor 3,18), a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmében és emberszeretetében, akinek dicsőség és hatalom mindörökkön örökké, Ámen.

Jegyzet

* Nagy Szent Baszileiosz művei. Budapest, 2001, Szent István társulat /Ókeresztény Írók 16/, 72–75, 83–85. o. Vanyó László fordítása.

(Ars Naturae Online - Ökofilozófiai műhely)

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12)

A plázák már november elején megteltek az arctalan tömeggel, a kosaraik roskadnak a sok holmitól, és az értéktelen kacatok sivalkodnak a polcokról, hirdetik a Sátán győzelmét. Csili-vili bóvli világít, lóg mindenhol, többnyire igénytelenül, csúnyán, és a káoszt növelve. Jézus helyét a részeges télapó foglalta el, a médiából ordít a vallásellenesség. A karácsony értelme mára az anyag, a matéria lett: vásároljunk ajándékokat, együnk, igyunk, jót mulassunk. Az átlag ember számára ez még inkább a feloldódás időszaka: nemhogy elmélyedne, gondolkozna a karácsony értelmén, az élet nagy dolgain, hanem még eggyel magasabb fokozatra kapcsol a rohanásban, a dorbézolásban, és még inkább feszültséggel telik meg.

Az átlag, modern szemléletű emberek karácsonya valami teljesen más, mint aminek lennie kellene. A nem elveszett, még kapaszkodó társaink a szeretet ünnepét látják Jézus Krisztus születésében. A kevés, már kiveszőben lévő, tradicionális ember pedig a Fény diadalmaként éli meg a karácsonyt.

Mi az eredeti, isteni fényt látjuk Jézus Krisztusban. Ennek a fénynek van szerető hője, és ez ad világosságot éltünkben. Ez a fény mutatja az utat! Ez az, amely képes lángokká válva pusztítani a gonoszt, elűzni a bűnt.
A fény nem fizikai értelemben vett jászolban született meg, és nem több ezer éve. Ennek a születésnek a helye a bensőnk, ideje az itt és most. Jézus Krisztus mindenkinek eljön – mondják, mintha automatikus lenne a megváltás, mintha az mindenkinek csak úgy járna. Elfelejtik hozzátenni, hogy sokan észre sem veszik az eljöttét, és egyszerűen elzavarják őt. Mikor a sötétséget, a bűnt, a tudattalanságot választják, mikor megelégszenek a kényelemmel, mikor nem harcolnak a sötétséggel, mikor egyszerűen holmi érzelemként fogják fel a karácsonyt, akkor elbuknak, akkor maradnak a sárban és lassan belefulladnak.

„De jó, hogy végre együtt van a család” – persze, jó dolog, de nem ez a karácsony igazi üzenete. Az már csak külön elkeserítő, hogy a társadalmat annyira szétverték, és az életet annyira áthatotta a rohanás és az elidegenedés, hogy csak karácsonykor tudnak a családok összejönni és beszélgetni nyugodtan. A "szeretet ünnepe" - igen, ha ez a szeretet egy emberfeletti, magasból jövő, jézusi szeretet, és ha ez sugárzik ki ilyenkor még erőteljesebben, akkor valóban a szeretet ünnepe. Ha csak a kimozdító emóciók szintje, akkor ehhez nem kell karácsonynak lennie, ez a létforgatag mindennapja.

Jézus Krisztus egyre kevesebbekhez jön el: aki folyamatosan elküldi, nem fogadja be, annak nemcsak hogy nem születik meg a fény, hanem el is zárja magát az évek múlásával. Figyeljük meg, hogy a modern ember mennyire menekül az ünnepek vallásos és mélyebb értelmezéseitől: hallani sem akar róluk, kiírtja még azt a gondolatot is, hogy ez egy vallási ünnep, amelyhez tartoznának szertartások, sőt, formai kötöttségek is. Bennük időről-időre a sötétség győzedelmeskedik. Semmi fénysugár, semmi magasztos és szent nincs ezen emberekben. Ők csak a féktelen fogyasztásnak, a pusztító életéhségnek vegetálnak. A vágynak, amely minden földi igényt ki akar elégíteni, de a spirituális és metafizikai igényeket megöli. Jézus Krisztus eljövetele egy lehetőség, amit valaki vagy megragad, vagy elmulaszt, és a mulasztással egyre messzebb kerül tőle, a fonal elvékonyodik, majd elszakad.

Az igazi ember minden ünnepet meg akar élni, azt akarja, hogy hassa át, legyen a részese, ugyanis tudja, hogy csak így üdvözölhet. Mi, akik többre tartjuk magunkat az átlagnál, ne féljünk megélni a karácsonyt, fogadjuk be az igazi Jézus Krisztust! Ne az ajándékozás, az evés-ivás, és ne is csak az érzelmek szintjén éljük át!

Ajándékozhatunk, ehetünk-ihatunk, és szeressünk is, de a szeretetünk nem lehet vak és igénytelen. Igényünk legyen csak a jót szeretni, a rosszat megvetni. A magasabb szinteket is lássuk, akarjuk, és éljük meg! Azt a Jézus Krisztust fogadjuk be, aki megváltoztat, aki új emberré varázsol minket. A liberális, a nem követelő, csak jogokat osztogató Jézuska képével számoljunk le, ugyanis, aki a mai világban Jézust választja, az a küzdelmet vállalja fel, és csak az első lépések sikere után kapja meg az igazi szeretetet, az igazi boldogságot, és csak legvégül a megváltást. A karácsony ezért csak azok számára a szeretet ünnepe, akik a jóharcot már korábban elkezdték megvívni. Aki megelégszik az álszeretettel, az álboldogsággal, és szívében csak az üresség lakozik, annak persze semmit sem kell tennie, semmi sem kötelező számára.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6)

(Barcsa T. Gábor – Szent Korona Rádió)

"Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin fontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam.

Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat:

»Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«

Történelmi tanulmányaim alapján láttam, hogy a megalkuvók mindenkor csak olajat öntöttek a kereszténység ellenségeitől gyújtott tüzekre. Én mindig azokat értékeltem, akik tudták, hogy «új egyházfalók hengerelnek le régi egyházüldözőket, hogy megkezdjék diadalittasan tiszavirág életüket. És az Egyház túléli őket és térképeiket. Nem a várak és fegyverek, hanem az idő emészti meg ellenségeit. Ám az Egyháznak sohasem alkonyodik. A várfalakat a barbárok elpusztítják, az Egyházat még az időnkint felburjánzó belső emberi hibák, sőt maguk az ördögök sem tudják elpusztítani. Nincs a földön az Egyházhoz fogható. A tények szólnak itt… Üldöztetése növekedését, virulását, szilárdságát jelenti; a gyűlölet izzása és feneketlensége csak ereje félelmetességét méri és szemlélteti. Megtámadva győz, tőrvetéseken felülkerekedik, gyalázatokkal tetézve még tündöklőbb lesz… és az ő igazi húsvétja odaát következik el.»

Tanulmányaim, tapasztalataim, elmélkedéseim mélyéről szakadtak fel lelkemben ezek a gondolatok és csalódottan kellett elbocsátanom volt püspökömet, atyai barátomat. A pót-fegyházban találkoztam vele utoljára; két hét múlva halott volt. Halálát feltehetően hamis reményéből való felocsúdása okozta. Mikor a falut, melyben élt. elérte a szovjet katonaság, házában és kertjében sikoltozó asszonyokra és leányokra lett figyelmes. Siet le segítségükre az emeletről, de mikor meglátja a berúgott, emberségéből kivetkőzött hordát, szívéhez kap s a lépcső alján holtan összeesik. Háza népe felravatalozza az ebédlőben. Éjszaka a „felszabadítók” odaparancsolják a ravatal köré a falu leányait; felhordatják velük a halott miseborát a pincéből. Esznek, isznak, táncolnak és a halottas házban meggyalázzák a leányokat.

Ugyanilyen szomorú hírt kaptunk a győri püspök haláláról. Ő nagypénteken lett az orosz katonák áldozata a női tisztaság védelmében. Golyószóróval ölték meg, mikor elzárta a garázdálkodó szovjet katonák elől az utat, akik a pincéjéből az ott rejtőzködő nőket akarták elhurcolni. A jó pásztor életét adta a juhaiért."

(Szent Korona Rádió)

Mialatt nézi, elkomolyodik, mert kezd látni valamit, amit addig még nem látott soha, kezdi látni a napsugaras, mosolygó, virágos szülôföldön a néma, rejtélyes szfinx vonásait.

A szfinx oly komoly, oly fölséges, oly idegenszerű, pedig a neve oly közönséges, oly köznapi, oly egyszerű: világnak, létnek, életnek hívják. Ha nem gondolunk rá, természetes és édes, mint az otthon; de ha gondolunk rá, hideg és néma lesz.

Igazán hideg s idegenszerű. Úgy tesz, mintha nem törődnék velünk; napsugaras, mikor szomorkodunk s felhős, borús, mikor vígak vagyunk; havat hoz húsvétkor és sarat karácsonykor; hamvazó szerdán fölkelti napját s pünkösdkor felhővel borítja egét; szomorkodik, mikor vigadunk s ragyog menyegzői díszben, mikor sírunk; bizony úgy tesz, mintha cseppet sem törôdnék gondolatainkkal s érzelmeinkkel; másrészt meg mégsem mondhatjuk, hogy mi közünk hozzá, mikor ő szült s ápol, virágot fakaszt, meleg vért pezsdít. Szemébe kell tehát néznünk s bemutatnunk neki magunkat, s érdeklődő tartózkodással kell a néma szfinxet kérdeznünk: te ki vagy?

E bemutatkozástól s a felelettől függ, hogy mit ért meg, s mily helyet szemel ki magának a világban az ember. Hol lesz az az ô helye? a mindenség perifériájának igénytelen pontjára vagy a világ központjába helyezkedik-e? A kuckóba áll vagy a trónra ül? A sarokba húzódik vagy a csúcspontra törekszik? Koszorúnak tartja-e magát a teremtés homlokán vagy por-hamu-semminek a szükségesség vastalpai alatt?

Amilyen helyet szemelt ki magának, olyan lesz világa, olyan lesz élete. Tiszta, derült, úri, öntudatos lét lesz, ha előkelő helyet választott; sötét, ízetlen, kegyetlen tengődés lesz, ha szolgának, béresnek szegődött. Szárnyaló, ideális lesz lelkülete, ha az életet s a lelket megtisztelte magában; ellenben alacsony csúszás-mászás lesz tengődése, ha a lelket eltagadta, s önmagát degradálta.

Tegyünk tehát róla, nézzünk utána, válasszunk, de jól válasszunk, hogy nekünk való helyet találjunk.

Ez a mi belső világunk világnézetünktől függ. Égboltja, tengere, fénye, viharjai, éjszakái olyanok, amilyeneket mi magunk teremtünk. Ha ideális a világnézetünk, akkor égboltunk tiszta, kristályos olasz-ég, amilyen Catánia fölött ragyog; ha pedig szkeptikusoknak vagy pesszimistáknak csapunk föl, akkor az égbolt is savó színű, felhős, alacsony és ködös lesz, s alatta nem Catánia virul, hanem a lappok földje álmodik, s nem pálmák, hanem borókák nőnek rajta.

Ki akarna tengődést lendület helyett s sarkövi éjt tavasz helyett? Aki azt akarná, az a szeretetet s örömöt nem ismeri; annak élete nem élet.

Nekünk tehát erőteljes, lendületes, bensőséges, hatalmas világnézet kell. Hatalmasnak kell lennie, mely az élet mélységes mélyeiből törjön föl s megrendítsen s magával ragadjon; lendületesnek kell lennie, mely az égbe emeljen s élni, s tenni tanítson; bensőségesnek kell lennie, melynek szavára, mint ezüstharang-szóra mosolyra fakadjon az öntudat s öröm s béke lejtsen végig a lelken s mindenekfölött pedig igaznak, tehát reálisnak s egyben ideálisnak kell lennie, mely az embert az Isten gondolatai szerint kialakítsa s méltósággal koronázza.

Erőteljes, lendületes, bensőséges, reális s ugyanakkor ideális világnézet csak a vallásos világnézet lehet; mert csak a vallásos világnézet öleli föl a mélységet, a létnek, a világnak mélységét, ahol az ô forrásai fakadnak. Csak a vallásos világnézet áll ki a semmiség s az elmúlás mélysége fölé s lelkesülve nézi az örök szépet, mint Szent János Patmoszban a napövezett, csillagkoszorús asszonyt. Csak a vallásos világnézet gyôzi le a napszámos, robotos élet örömtelenségét s az fejti ki teljes plaszticitással az embert, ki hôsnek és szentnek született. Csak a vallásos világnézet az a magasba emelkedett gondolat, mely átfog létet, életet, végtelent és örökkévalót s lendületet vesz a halhatatlan életbe.

(Részlet Prohászka Ottokár: Diadalmas világnézet című könyvéből)

A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat Kelemen Kálmán elnök és Kiss Tibor alelnök képviselte a Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI) szeptember 21-én és 22-én Rómában tartott kongresszusán. A tanácskozáson részt vett Kelemen Hunor RMDSZ elnök és Vincze Lóránt nemzetközi kapcsolatokért felelős titkár.

Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke a Népújságnak hangsúlyozni kívánta, hogy az RMDSZ meghívotti státusban vett részt, szavazati joggal az RMKDM rendelkezik. A kongresszus napirendjén választások, új tagok felvétele, beszámolók és határozati javaslatok elfogadása szerepelt. Újraválasztották Pier Ferdinando Casinit a CDI elnökének, megválasztották az alelnököket, közöttük Orbán Viktort. A kongresszuson jelen volt a spanyol, az olasz miniszterelnök, Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke.

– A CDI elkötelezett, hogy határozott lépéseket tesz a válság megoldására, amely megoldható a szervezet alapelveinek – az igazságosság, emberi méltóság, a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása, a szolidaritás, mindenfajta diszkrimináció elutasítása – elfogadásával.

Az RMKDM elnöke szerint Wilfried Martens záróbeszédében kitért a romániai helyzetre és újból felhívta a romániai hatóságok figyelmét, tartsák be azokat a feltételeket, amelyek alapján Romániát felvették az Európai Unióba: jogállamiság, demokratikus alapelvek, hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás függetlensége, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása.

Tájékoztatott, hogy a libanoni küldöttség határozati javaslatot terjesztett elő, amely értelmében csak akkor lehet a konfliktusokat megakadályozni, ha mindenki betartja az alapvető emberi jogok alapelveit.

A kongresszus második napján fogadta a küldötteket XVI. Benedek pápa, aki beszédében kiemelte, napjaink gazdasági és társadalmi kihívásai közepette a politikai vezetőkre különösen nagy felelősség hárul, hiszen erősnek kell lenniük ahhoz, hogy a jövő generációi számára jövőképet és reményt biztosítsanak. Pier Ferdinando Casini, a CDI elnöke a Szentatyához szóló üdvözletében utalt a kereszténydemokrata pártoknak az etnikai és vallási kisebbségek jogérvényesítése iránti elkötelezettségére.

Kelemen Kálmán végül Orbán Viktor beszédét idézte, aki hangsúlyozta: ha Európa nem lesz keresztény, ha az emberek nem becsülik a keresztény értékeket, ha nem tisztelik az emberi méltóságot, a családot, akkor a válság tovább mélyül. Hozzátette: a tanácskozás több jelentős nemzetközi személyiséggel folytatott magánbeszélgetésre is alkalmat adott, amelyek során ismertették a romániai helyzetet és a magyarság gondjait. Ilyen szempontból a romániai magyar közösség számára is hasznosnak tartotta a tanácskozást.

Mint tegnapi lapszámunkban olvashatták, Kelemen Hunort, az RMDSZ szövetségi elnökét a Vatikánban magánkihallgatáson fogadta Gianfranco Ravasi bíboros, a Szentszék Kultúratanácsának elnöke, akit a romániai politikai fejleményekről tájékoztatott, hangsúlyozva, hogy a gazdasági válság nyomán társadalmi és erkölcsi válság alakult ki. Példaként hozta fel a Mikó-ügyet, és beszámolt Ravasi bíborosnak a sepsiszentgyörgyi középiskola sorsáról is.

(Mózes Edith-e-nepujsag.ro nyomán Szent Korona Rádió)

Rájuk emlékeztek november 4-én az újvidéki Kapisztrán Szent János ferences templomban. Az ünnepi szentmise fő celebránsa Orlando Antonini érsek, belgrádi apostoli nuncius volt. A szentmise végén a magyar és a horvát ferences rendtartományok képviselői leleplezik a két vértanú tiszteletére kialakított emlékhelyet.

Katonazene mellett verték agyon

Bácska 1942-es visszacsatolása után a magyar ferences rendtartomány vezetése az újvidéki magyar hívek kérésére rendházat alapított Újvidéken. A kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd a Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom (1909–1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt csak „öreg barátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”

A szerb csapatok 1944 októberében a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „öreg barátnak” még ők is felajánlották a szabad távozás lehetőségét. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt mód. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták. Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap, október 28-án este katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.

Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú szeretne lenni Krisztusért. Őt is letartóztatták.

A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabokkal beszélgetett, vigasztalta őket. November 1-jén rendtársával, a még ma is élő P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. Út közben a papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták: vasrúddal, puskával ütötték. Kristóf atya a verésektől összeesett, és mielőtt elvesztette eszméletét, ezt mondta: „Sic debuit esse”, vagyis „így kell ennek történnie!" A katonák teherautóra dobták, és Indjija község határában lelőtték.

A vérengzést túlélő Kamarás Mihály, aki szintén kegyetlen ütlegeket kapott, kissé neheztel társaira, hogy őt itt hagyták. „Talán keményebb volt a fejem, mint az övék” – mondta a rend budai rendházában élő 94 éves szerzetes, akit az 1944-es események után kiutasítottak Jugoszláviából.

(Mindennapi.hu nyomán Szent Korona Rádió)

Jézus látja, hogy Virágvasárnapján csak a gyermekek és az egyszerű nép fogadja őt szeretettel. A főtanács, a nép véneinek elutasító távolmaradása üzenet, Ő is tudja, hogy a földi erők összefogtak ellene. Nincs tovább! Júdás zsebében már ott csörög a harminc ezüstpénz. És Jézus, az övéit szerető jó pásztor nem magával foglalkozik, nem a saját bőrét menti, nem hagyja, hogy a kétségbeesett önsajnálat tehetetlenül sodorja, vagy a bosszúvágy elvegye a józan, nyugodt, övéiről gondoskodó figyelmét, hanem szeretettel, jósággal megszervezi a nagycsütörtöki ünnepi vacsorát.

Az ószövetség szép Húsvétját tanítványaival, háza népével szépen megünnepli. Gondoskodik a helyszínről, rendelkezik a részletekkel kapcsolatosan, megszervezi, hogy legyen bor és ennivaló. Ő maga mossa meg tanítványai poros lábát, a bemártott finom falatokat gondoskodó jósággal osztogatja. Még az áruló Júdásról is családfői szeretettel gondoskodik. Számomra csodálatos ez a végtelen önuralom, övéi iránti gyöngéd figyelmesség!

Ezen az estén mondja el a csodálatos főpapi imáját, legszebb gondolatait. Beszédéből nem az elkeseredettség, a kiábrándultság süt, hanem a gyöngéd szeretet és a jóság. Tudja, hogy mi vár rá! Szavai nem bagatellizálják el a helyzet tragikus komolyságát, de a szörnyű holnap nem befolyásolhatja az övéi testi, lelki igényeiről gondoskodó családfői feladatának teljesítésében.

És ez a szép, a környezetében élőkre figyelő, övéiről gondoskodó csodálatos vonás nem alszik ki még az istengyilkosság nagypénteki tragikus sötétségében sem. Egy haldokló gyilkost a tékozló fiú atyjának szeretetével befogad az országába! Szelíden Jánosra bízza az édesanyját, édesanyjára Jánost, és kedves apostolán keresztül mindannyiunkat. Majd utolsó leheletével bocsánatot kér nevünkben a Mennyei Atyától: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lk 23,34)

Övéiről utolsó leheletéig gondoskodó, figyelmes jóság! Milyen csodálatos szép vonása az isteni arcnak, melynek képére és hasonlatosságára teremtett mindannyiunkat a Mennyei Atya!

Ülök a nagycsütörtöki csendben, az oltár megfosztva, és csodálom Jézus Krisztust, benne látom azt az arcot, melyre én is szívem minden vágyával szeretnék hasonlítani. Ó, mennyire megváltozna a világ, ha mindannyiunk arcán felragyogna az övéiről gondoskodó, másokkal szeretettel törődő, szép isteni tulajdonság!

Milyen sok mindennel foglalkozunk, nézzük a médiát, törődünk politikával, gazdasági kérdésekkel, és sokszor a családunk, a közvetlen közelünkben élő ember gondjait, elementáris igényeit sem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, érzékelni. Hány hozzánk sodródott gyerek várja, hogy legalább ilyenkor az ünnepek alatt telefonon rácsengessen az édesanyja, édesapja, nagyszülei?! Hány szenvedő beteg néz könnyes szemmel a fehérebb kenyérért őt elhagyó orvosok után? És hány egyszerű ember marad ünnepi asztal nélkül, a kapzsi vágytól vezetett bankárok mérhetetlen önzősége miatt?

Urunk Istenünk, segíts felelősen az asztalfőre ülni, vállalni családunk, népünk iránti kötelezettségeinket! Segíts, hogy a nehéz, akár kilátástalan helyzetben is családunk, testvéreink iránti szeretetből vállaljuk feladatainkat, tudjunk nekik ünnepi asztalt teríteni, utolsó leheletünkkel őket a szeretetre, jóságra, becsületes életre biztatni! Ragyogjon fel Istenünk, Jézus Krisztus gondoskodó, szerető, szép vonása mindannyiunk arcán, hogy istengyermeki méltóságunkban, Téged dicsérve, boldogan élhessünk már itt ezen a földön!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes húsvéti ünnepeket!

Kisebb testvéri szeretettel,

Csaba testvér

(Magyar Kurír)

Mégis elsősorban ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már a «Pascha»-hoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet «Ténebrae»-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni.

A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken a Golgotán keresztrefeszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a művészetben oly sokszor ábrázolt, a «pietás» Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte «beata Passio», azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a «crux gemmata», a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség, De ez a kettő azért nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.

(Hagyományhű magyar katolikusok honlapja)